Kényes és időről időre nagy port kavaró téma az eutanáziáé. Nem ígérek könnyű perceket annak, aki ezt a posztot végigolvassa. A közelebbi barátaim tudják rólam, hogy elég sokat foglalkozom az elmúlás kérdésével, nem véletlenül. A legfőbb okom erre pedig az, hogy hiszem, ez is az élet szerves része. El lehet gondolkodni rajta néha, még ha nem is tervezhető. Talán kevésbé ér felkészületlenül.
Mit is jelent az eutanázia pontosan? Az eutanázia a következő görög szóösszetételből ered: a "jó, szép, kellemes", illetve a "halál" szavakból kombinációjából. Tehát a jelentését úgy írhatjuk le "jó halál." Ezzel minden bizonnyal sokan vitatkoznának, hiszen a halálba segítés mind a mai napig a világ csak nagyon kevés országában működik - legalábbis legálisan. Ilyenek például Svájc, Belgium és Oregon állam Amerikában.
Az eutanázia bővebben a gyógyíthatatlan beteg halálának a beteg beleegyezésével történő aktív vagy passzív meggyorsítása, de ide tartozik a páciens részéről szükségtelennek tartott orvosi beavatkozásról való tudatos lemondás is - ez a Wikipedia meghatározása, nem szó szerint idézve. A következő fajtáit különböztetjük meg:
Az eutanázia bővebben a gyógyíthatatlan beteg halálának a beteg beleegyezésével történő aktív vagy passzív meggyorsítása, de ide tartozik a páciens részéről szükségtelennek tartott orvosi beavatkozásról való tudatos lemondás is - ez a Wikipedia meghatározása, nem szó szerint idézve. A következő fajtáit különböztetjük meg:
- Aktív, közvetlen, szándékolt eutanázia az, amikor valaki meggyorsítja vagy előidézi egy másik személy halálának bekövetkeztét, annak vagy gondviselőjének tényleges vagy feltételezett kívánságára (pld. méreginjekció beadása)
- Aktív, közvetlen, nem szándékolt eutanázia: a cél itt elsősorban a fájdalomcsillapítás, és nem a halál okozása. Például elviselhetetlen fájdalom esetén nagyobb adag fájdalomcsillapítót adnak a betegnek, és emiatt a halál hamarabb bekövetkezik. Ki ne emlékezne a Fekete Angyal történetére? 2003-ban egy magyar kórházi nővér bevallotta, hogy idős, gyógyíthatatlannak ítélt betegeket segített át a másvilágra, mert nem bírta tovább nézni a szenvedésüket. Ugyan később visszavonta a vallomásait, de 11 év börtönbüntetést kapott. Igaz, hat év után jó magaviselete okán szabadult. Színdarab is készült a hírből néhány évvel később. A Kamaraszínház játszotta ezt a kissé elvont darabot. Emlékeim szerint meglehetősen sötét képet festett a valóságról (láttam az előadást), és egészen ijesztő eszközöket is felhasznált a rendezője az erősebb hatás eléréséhez, akit később élőben is megismerhettem, ő Sopsits Árpád.
- Aktív, közvetett, szándékolt eutanázia: öngyilkosságban való közvetett közreműködés, az öngyilkosság segítése (például méreg beszerzése a betegsége miatt öngyilkosságra készülő számára, aki a mérget maga veszi be)
- Passzív eutanázia: hagyják a beteget, nem kap több életmentő gyógyszert, és nem végeznek rajta vizsgálatot, illetve az életét meghosszabbító beavatkozást. Amerikai filmekben lehet látni, hogy a beteg aláír egy nyilatkozatot, miszerint nem újraélesztendő, ha bármi történik vele. Magyarországon is létezik ilyen lehetőség, de nagyon hosszú procedúra előzi meg, hogy a beteg visszautasíthassa a kezeléseket, és döntésképesség kell hozzá, tehát tiszta elmével kell meghozni ezt a döntést.
A Fekete Angyal pere után tíz évvel hazánkban éppen ott tartott az eutanázia ügye, hogy egy állampolgár kezdeményezésére aláírásgyűjtést szerveztek volna a következő kérdéssel: „Egyetért-e Ön azzal, hogy a gyógyíthatatlan
halálos betegségben szenvedő felnőtt korúak orvosi segítséggel
vethessenek véget az életüknek? A beadványt - és erre lehetett számítani - elutasították. A Magyar Bioetikai Társaság 2013 őszén a következő nyilatkozatot tette közzé (a fontosabb érveket kiemeltem, melyek szerint az eutanázia nem lesz bevett gyakorlat Magyarországon, a közeljövőben legalábbis biztosan nem):
"Az orvosok a gyógyításra és az élet védelmére tettek esküt, ezért fordulnak hozzájuk bizalommal a betegek. Az emberölés tilalma abszolút, az orvosok sem kaphatnak a betegtől arra felhatalmazást, hogy életüket kioltsák, ez az önrendelkezési jog tévesen kiterjesztett értelmezése. Semmiképpen sem hozhatjuk meg a halálba segítés visszahozhatatlan döntését. A gyógyíthatatlan, biztosan halálos betegség fennállása egyébként sem állapítható meg teljes bizonyossággal... Nem értünk egyet azzal a nézettel, amely szerint egy társadalmat szinte kizárólag a termelékenység és hatékonyság elve határoz meg, és egy gyógyíthatatlanul gyenge életnek nincs értelme. Az emberi élet különösen akkor igényel fokozottabb tiszteletet, támogatást, gondoskodást, védelmet és szeretetet, ha kiszolgáltatott helyzetben van az, akinek a méltóságától elválaszthatatlan, hogy az élet a természetes halálig tart... A haldokló embert is megilleti az önrendelkezés joga; elutasíthatja a „túlbuzgó gyógyítást” („terápiás túlbuzgóságot”). A rendkívüli, aránytalan, túlságosan terhes beavatkozásokról való lemondás célja nem a halál beálltának siettetése, vagyis nem azonos a passzív eutanáziával és az öngyilkossággal, hanem az élet természetes befejezésének, a halálnak az elfogadását jelenti."
A közelmúltban láttam egy másik színházi darabot, Rudolf Péter főszereplésével. Szeretem őt, és most sem kellett csalódnom benne, nagyon jól eljátszotta a balesetben megbénult szobrász szerepét Brian Clark, amerikai író Mégis, kinek az élete? c. darabjában. Filmet is készítettek belőle még a 80-as években.
Az előadás két órája alatt Rudolf Péternek úgy át kellett lényegülnie a karakter hiteles alakítása kedvéért, hogy a kórházi ágyon, amely a díszlet fő eleme, meg sem mozdulhatott. Olvastam, hogy hasonló sorsú emberekkel konzultált, megfigyelte őket, miközben a darabra készült. Nekünk, akik tudunk mozogni, és többé-kevésbé egészségesnek mondhatjuk magunkat, nehéz elképzelni ezt a helyzetet (mondom ezt úgy, hogy egy rövid ideig én is voltam majdnem magatehetetlen, de volt rá némi esély, hogy valaha kijövök belőle.)
Az egyik előadás után az eutanáziáról beszélgettek a színészek és orvosok, egy rövid videót meg is lehet tekinteni az izgalmas eszmecseréről: ITT. A résztvevő színészek többsége - talán nem meglepő - az eutanáziával szemben foglal állást. Rudolf Péter pl - Stephen Hawkingot példájára utal. A fizikusnak az orvosai szerint még 20 évet sem lett volna "szabad" megélni. Közben eltelt jó pár évtized, és Hawking a világ egyik leghíresebb tudósa lett úgy, hogy egy beszéd-és mozgásképtelen testbe van zárva már régóta. Illetve eszembe jutott az Életrevalók című film is, amelyben a lebénult milliárdost rázza vissza az életbe a munkanélküliből ápolóvá lett szabad szájú férfi. Ezek az emberek mind az életet választották, de én megértem a másik álláspontot is, hiszen nem mindenkinek van akkora lelki ereje, hogy bénán vagy teljesen kiszolgáltatottan, a gyógyulás legapróbb reménye nélkül is teljes életet legyen képes élni.
Említették itt a társadalmi hasznosság elvét is többször. Hogy mennyibe kerül a gyógykezelés és a személyzet, illetve egy ilyen betegről való, hosszú ideig tartó gondoskodás? Hogy ezt a forrást új szerek kikísérletezésére lehetne fordítani? Ezt az érvet kevésbé tudom elfogadni, hacsak nem öntudatlan állapotban van valaki, és évtizedekig mesterségesen tartják életben, akár kérése ellenére is. A családnak a legnehezebb ebben az esetben, mivel az elengedés nem következhet be. És vannak olyan emberek, akik, ha erről időben rendelkezhetnének, biztosan a megoldást ezt választanák. Erre hivatkozott az amerikai Terri Shiavo férje is, amikor kérte, hogy 15 éve éber kómában lévő feleségét ne táplálják és tartsák életben tovább szándékosan, hogy az asszony méltósággal távozhasson, miután az orvosai abszolút kizárták a javulás esélyét. Két oldal harcolt itt egymással: a mélyen vallásos szülők és a passzív eutanáziáért küzdő férj. Végül, hosszas pereskedés után 2005-ben az agysérült Terri Shivaót a szeretetotthonban nem etették és itatták tovább, így hamarosan elhunyt. Óriási botrány övezte ezt az esetet, miután mindkét fél felsorakoztatta az érveit és a halál bekövetkezett. Számos tüntető akart az említett otthonba bejutni, hogy a nőt életben tarthassák ételt juttatva a szervezetébe.
Nagyon kényes terület, ami a bioetika tudományának is egyik fő kérdése. Meddig emberi élet az élet? Mi a fontosabb, az egyén vagy a közösség érdeke? Milyen szempontokat kell vagy lehet számításba venni egy ember tervezetten végrehajtott meghalásának lehetővé tételénél? A mellette szólók gyakran hivatkoznak az abortuszra, mert paradox módon az még mindig elfogadottabb jelenség szélesebb társadalmi körökben, mint az asszisztált öngyilkosság. Hiteles választ adni viszont csak akkor lehet, ha hasonló döntéshelyzetbe kerül valaki, ebben talán egyetértés van.
Sok más irodalmi alkotás és (dokumentum)film is feszegeti az eutanázia témakörét. Jó néhányat írtam fel a jegyzetfüzetembe, amikor nekikezdtem az írásnak. Ezekről is mesélek majd. Magam is meglepődtem egyébként, mennyi alkotót megihletett már ez a téma, ami azt is jelenti egyben, hogy bár a hétköznapokban keveset foglalkozunk az élet befejezésének gondolatával (nyilván ezt énünk és lelki stabilitásunk érdekében is tesszük), mégis az egyik legegyetemesebb kérdése az emberiségnek.
A legvégén pedig egy talán első hallásra megdöbbentő hír, amivel a héten találkoztam: "Elhunyt Emiel Pauwels, Belgium legidősebb atlétája. 95 éves volt. A gyógyíthatatlan rákbetegségben szenvedő, „Belga Bolt” néven ismerté vált Pauwels az eutanáziát választotta, de mielőtt az orvosok véget vetettek volna életének, családja és barátai körében, pezsgővel koccintva búcsúzott az élettől" - írja a nemzetisport.hu.
Kérdések:
Elfogadható-e az eutanázia valamely formája számodra? Ha igen, melyik? Ha nem, melyek a legfőbb érveid ellene? És még egy extra nehéz: megkülönbözteti-e valami az abortuszt és az eutanáziát a szemedben? (ha már bioetika, akkor több szempont is legyen)
"Az orvosok a gyógyításra és az élet védelmére tettek esküt, ezért fordulnak hozzájuk bizalommal a betegek. Az emberölés tilalma abszolút, az orvosok sem kaphatnak a betegtől arra felhatalmazást, hogy életüket kioltsák, ez az önrendelkezési jog tévesen kiterjesztett értelmezése. Semmiképpen sem hozhatjuk meg a halálba segítés visszahozhatatlan döntését. A gyógyíthatatlan, biztosan halálos betegség fennállása egyébként sem állapítható meg teljes bizonyossággal... Nem értünk egyet azzal a nézettel, amely szerint egy társadalmat szinte kizárólag a termelékenység és hatékonyság elve határoz meg, és egy gyógyíthatatlanul gyenge életnek nincs értelme. Az emberi élet különösen akkor igényel fokozottabb tiszteletet, támogatást, gondoskodást, védelmet és szeretetet, ha kiszolgáltatott helyzetben van az, akinek a méltóságától elválaszthatatlan, hogy az élet a természetes halálig tart... A haldokló embert is megilleti az önrendelkezés joga; elutasíthatja a „túlbuzgó gyógyítást” („terápiás túlbuzgóságot”). A rendkívüli, aránytalan, túlságosan terhes beavatkozásokról való lemondás célja nem a halál beálltának siettetése, vagyis nem azonos a passzív eutanáziával és az öngyilkossággal, hanem az élet természetes befejezésének, a halálnak az elfogadását jelenti."
 |
| Fotó: részlet a Mégis kinek az élete? c. előadásból |
A közelmúltban láttam egy másik színházi darabot, Rudolf Péter főszereplésével. Szeretem őt, és most sem kellett csalódnom benne, nagyon jól eljátszotta a balesetben megbénult szobrász szerepét Brian Clark, amerikai író Mégis, kinek az élete? c. darabjában. Filmet is készítettek belőle még a 80-as években.
Az előadás két órája alatt Rudolf Péternek úgy át kellett lényegülnie a karakter hiteles alakítása kedvéért, hogy a kórházi ágyon, amely a díszlet fő eleme, meg sem mozdulhatott. Olvastam, hogy hasonló sorsú emberekkel konzultált, megfigyelte őket, miközben a darabra készült. Nekünk, akik tudunk mozogni, és többé-kevésbé egészségesnek mondhatjuk magunkat, nehéz elképzelni ezt a helyzetet (mondom ezt úgy, hogy egy rövid ideig én is voltam majdnem magatehetetlen, de volt rá némi esély, hogy valaha kijövök belőle.)
Az egyik előadás után az eutanáziáról beszélgettek a színészek és orvosok, egy rövid videót meg is lehet tekinteni az izgalmas eszmecseréről: ITT. A résztvevő színészek többsége - talán nem meglepő - az eutanáziával szemben foglal állást. Rudolf Péter pl - Stephen Hawkingot példájára utal. A fizikusnak az orvosai szerint még 20 évet sem lett volna "szabad" megélni. Közben eltelt jó pár évtized, és Hawking a világ egyik leghíresebb tudósa lett úgy, hogy egy beszéd-és mozgásképtelen testbe van zárva már régóta. Illetve eszembe jutott az Életrevalók című film is, amelyben a lebénult milliárdost rázza vissza az életbe a munkanélküliből ápolóvá lett szabad szájú férfi. Ezek az emberek mind az életet választották, de én megértem a másik álláspontot is, hiszen nem mindenkinek van akkora lelki ereje, hogy bénán vagy teljesen kiszolgáltatottan, a gyógyulás legapróbb reménye nélkül is teljes életet legyen képes élni.
Említették itt a társadalmi hasznosság elvét is többször. Hogy mennyibe kerül a gyógykezelés és a személyzet, illetve egy ilyen betegről való, hosszú ideig tartó gondoskodás? Hogy ezt a forrást új szerek kikísérletezésére lehetne fordítani? Ezt az érvet kevésbé tudom elfogadni, hacsak nem öntudatlan állapotban van valaki, és évtizedekig mesterségesen tartják életben, akár kérése ellenére is. A családnak a legnehezebb ebben az esetben, mivel az elengedés nem következhet be. És vannak olyan emberek, akik, ha erről időben rendelkezhetnének, biztosan a megoldást ezt választanák. Erre hivatkozott az amerikai Terri Shiavo férje is, amikor kérte, hogy 15 éve éber kómában lévő feleségét ne táplálják és tartsák életben tovább szándékosan, hogy az asszony méltósággal távozhasson, miután az orvosai abszolút kizárták a javulás esélyét. Két oldal harcolt itt egymással: a mélyen vallásos szülők és a passzív eutanáziáért küzdő férj. Végül, hosszas pereskedés után 2005-ben az agysérült Terri Shivaót a szeretetotthonban nem etették és itatták tovább, így hamarosan elhunyt. Óriási botrány övezte ezt az esetet, miután mindkét fél felsorakoztatta az érveit és a halál bekövetkezett. Számos tüntető akart az említett otthonba bejutni, hogy a nőt életben tarthassák ételt juttatva a szervezetébe.
Nagyon kényes terület, ami a bioetika tudományának is egyik fő kérdése. Meddig emberi élet az élet? Mi a fontosabb, az egyén vagy a közösség érdeke? Milyen szempontokat kell vagy lehet számításba venni egy ember tervezetten végrehajtott meghalásának lehetővé tételénél? A mellette szólók gyakran hivatkoznak az abortuszra, mert paradox módon az még mindig elfogadottabb jelenség szélesebb társadalmi körökben, mint az asszisztált öngyilkosság. Hiteles választ adni viszont csak akkor lehet, ha hasonló döntéshelyzetbe kerül valaki, ebben talán egyetértés van.
Sok más irodalmi alkotás és (dokumentum)film is feszegeti az eutanázia témakörét. Jó néhányat írtam fel a jegyzetfüzetembe, amikor nekikezdtem az írásnak. Ezekről is mesélek majd. Magam is meglepődtem egyébként, mennyi alkotót megihletett már ez a téma, ami azt is jelenti egyben, hogy bár a hétköznapokban keveset foglalkozunk az élet befejezésének gondolatával (nyilván ezt énünk és lelki stabilitásunk érdekében is tesszük), mégis az egyik legegyetemesebb kérdése az emberiségnek.
A legvégén pedig egy talán első hallásra megdöbbentő hír, amivel a héten találkoztam: "Elhunyt Emiel Pauwels, Belgium legidősebb atlétája. 95 éves volt. A gyógyíthatatlan rákbetegségben szenvedő, „Belga Bolt” néven ismerté vált Pauwels az eutanáziát választotta, de mielőtt az orvosok véget vetettek volna életének, családja és barátai körében, pezsgővel koccintva búcsúzott az élettől" - írja a nemzetisport.hu.
Kérdések:
Elfogadható-e az eutanázia valamely formája számodra? Ha igen, melyik? Ha nem, melyek a legfőbb érveid ellene? És még egy extra nehéz: megkülönbözteti-e valami az abortuszt és az eutanáziát a szemedben? (ha már bioetika, akkor több szempont is legyen)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése