2013. október 27., vasárnap

Hiánycikk ma: a barátság

Olyan régóta kikívánkozik belőlem ez a téma, és már hetek óta csak halogatom, hogy írjak róla. Pedig fontos, sőt életbevágó! Azokról a kapcsolatokról szól, melyek segítségével talán túl lehet élni a szürke hétköznapokat, a nyomott hangulatot és a 21. század okozta kiüresedés-élményt, amire minden most élő jó eséllyel pályázik. Élete során többször is akár. Ha már semmi nem biztos és érzelmi biztonságot is csak kivételes esetben nyújt (és akinek igen, az nagyon szerencsés) a családi, kollegiális vagy párkapcsolat, akkor mibe lehet kapaszkodni? (Épp tegnap hallottam, hogy Magyarországon évi 36. 000 házasságkötésre 22.000 válás jut, szomorú tény.) Mi lehet megtartó erő? A mentsvár?

Forrás: http://www.journeymart.com
Néhány rád figyelő szempár birtokosa, akiknek a füle is nyitva van a problémáidra, akik feltétel nélkül fogadnak el minden hibáddal és gyengeségeddel együtt, akiknek a társaságában lenni feltölt, lelazít, vagy ha épp arra van szükség, megerősít, inspirál, felpezsdít. Igen, a barátokról beszélek.
Mostanában több ilyen beszélgetésem is volt. Nem a legjobb időszakomat élem lelki szempontból, amolyan stagnálós része ez az életemnek, és ilyenkor nem könnyű kitalálni, mi lendíthet rajta túl. Mostanra egyértelműnek tűnik a válasz, nagyon is, azoknak az embereknek a társasága és az egymásra szánt időnk, akikkel egyfajta kölcsönösséget élünk meg. 
Hiszem és tapasztalom, hogy a baráti kapcsolatoknak alapja a kölcsönösség, és nem haszonelvűségről van itt szó, hanem a szónak a nemesebb értelemben vett jelentéséről. Az egyetlen viszony talán, ami azért tud harmonikus lenni, mert nem alá-fölérendeltségről szól (az összes több kapcsolatunkban szinte majdnem bizonyosan ezt éljük meg, mindig akad egy - akár leheletnyivel is - dominánsabb fél, alkalmasint váltakoznak is ezek a szerepek az emberek között, egyszer fenn, egyszer lenn vagyunk, de alapvetően így működnek).
És hogy mennyien szenvednek a szívbéli, jó barátság hiányától! Sőt, egyenesen megkérdőjelezik, hogy létezik-e egyáltalán. Ez valahogy úgy van, hogy ha valakit sok csalódás ér élete során, nem egyszer elveszíti az emberekbe vetett bizalmát, akikben nagyon hitt, aztán becsukja a kaput az ilyen jellegű támogató kapcsolatok előtt. Persze minden korszakunknak megvannak a maga emberei, akik mellé a sors talán nem is véletlenül sodor, együtt töltünk velük némi időt, aztán búcsúval vagy anélkül folytatjuk az utunkat tovább.
De néhányan megmaradnak. Telik az idő, emberek jönnek-mennek, és ők barátaiddá lesznek. Ha engeded persze. Mert barátkozni egyúttal eléggé időigényes dolog. A ma embere hajlamos az idő hiányával magyarázni, hogy nem tart fenn baráti viszonyokat. Mert a barátság alapja szerintem az is, hogy bizonyos rendszerességgel időt és figyelmet szánunk a másikra, és nem csak mi zúdítjuk rá gondunkat-bajunkat, hanem neki is teret adunk a kibontakozáshoz. Vajon kedvez ennek az a világ, amelyben most élünk, és ami a gyorsaságra, saját igényeink előtérbe helyezésére, azonnali kielégítésére és az 'egyszerélünk" filozófiájára épül? Na jó, ez utóbbi csak költői kérdés.
Nyáron utaztam Svájcba, és a kupéban úgy éjjel 11 után egy körkérdést intéztem alkalmi útitársaimhoz (szinte kivétel nélkül idegenbe szakadt hazánk fiai voltak, a maguk nehézségeivel három különböző generációt képviseltek: ötven, negyven és tizenévesek, és megosztották velem, hogy ebben a nyugati országban a barátság mint olyan szinte ismeretlen fogalom). Érdeklődtem, tudják-e minek a hiányától szenvednek leginkább a magyarok. Sok válasz elhangzott, és ezek egy része hűen tükrözte az ő életkörülményeiket, akik viszonylagos stabilitásban és jólétben élnek. Elsőként a pénzt, anyagi hátteret nevezték meg, majd jöttek a sorban a szerelem, gyerek, család, stb. stb. Ám egyik sem volt igaz. Egy kutatás szerint az őszinte barátság jelent meg legnagyobb űrként a válaszadók életében.
Az emberek egyharmadának nincs igazi barátja, saját állításuk szerint. A magány legfőbb oka társadalmunkban az lett, hogy nincs kivel megosztani az örömöt és bánatot. Sokaknak a család sem nyújthat támaszt, és pont azokat a problémákat lehetne megoldani a barátok segítségével, melyek ezen a területen merülnek fel. Már a meghallgatás is hihetetlen gyógyító erővel bír. Főleg ha tudod, hogy a másikat érdekli is, amit beszélsz, és nem csak udvariasságból hallgat meg, vagy mert épp olyan helyzetben vagy, hogy már bárkinek kiteregetnéd a szennyest, csak hogy megkönnyebbülj. Sajnos ez utóbbi is egész gyakran megtörténik, de az ilyen típusú kitárulkozás senkinek nem jó: aki kényszerűségből hallgat meg, annak ez teher és próbál alóla minél előbb kibújni, aki pedig kiadta magából a gondját, ideig-óráig ugyan fellélegezhet, de igazi megértésre akkor sem talál. Amúgy sem hiszek a lelki szemetesláda szerepében és annak pozitív hatásaiban. Ez egyszerűen nem lehet jó senkinek, mert nem a kölcsönösségen alapul.
Francis Bacon - ma már ugyan kissé viccesnek ható nyelvezettel - így jellemezte a barátságot, mely meggyőződése szerint még a testi egészségünkre is pozitív hatással van, és ezt nincs okom kétségbe vonni: „A barátság legédesebb gyümölcse az, hogy lecsöndesíti és megkönnyíti a szívet, amely számtalan különböző szenvedélytől dagadozik s háborog. Tudjuk, a testnek eldugulásos és elfojtódásos betegségei a legveszedelmesebbek, s a lélek sem sokban különbözik tõle: a sarsaparillagyökérrel megnyithatjuk a májat, acéllal a lépet, kénvirággal a tüdõt, hódzsírral az agyat, ámde semmiféle medicina nem nyitja meg a szívet, csak a jó barát, akinek meggyónás- vagy vallomásképp elmondhatjuk minden örömünket, bánatunkat, félelmünket, reményünket, szándékunkat.”
Az idő tehát fontos tényező, a másik ilyen a hasonló értékítélet. Ha az érdeklődés nem is teljesen hasonló, általában, abban is sok az azonos vonás. Mit tudnánk kezdeni egy olyan emberrel, aki teljesen más értékek mentén él és gondolkodik, mint mi? Ha más tevékenységekben is leljük örömünket, a fő csapásirány, az élet különböző aspektusairól való gondolkodás kell, hogy érintkezzen valahol. És ebben ez a szép. 
Kétségtelen, hogy a barátok formálják is egymást.  A másik ízlése, gondolatai és tapasztalatai hatnak ránk, és ez egy nem tudatos módja a tanulásnak. Ez is a barátság egy különleges ajándéka, nekem mindenképpen! „Mondom néked: a mi barátságunknak nincs más célja, és nincs más értelme, minthogy megtapasztald, mennyire más vagy te, mint én.” - mondja Hermann Hesse. Nem értek vele egyet. A barátság lényege számomra pont az, hogy meglássam benned magam. És te tisztán ragyogó tükör leszel, ha valóban a barátom vagy, nem is tudsz vagy akarsz mást mutatni, mint ami én igazán vagyok. És fordítva is. Ebben a viszonyrendszerben nem lehet becsapás. Akkor az már nem barátság.
Szvetelszky Zsuzsa írása szerint a barátságok típusai is változnak: a kutatók szerint a nők közötti barátságokra inkább jellemzõ az érzelmi gazdagság, mélyebbek és komplexebbek, míg a férfiak barátságai nagyobbrészt egy meghatározott cselekvéshez kapcsolódnak. Egybevág a hagyományos nemi szereposztással és szocializációs mintákkal, hogy a nõk inkább a kölcsönös segítségnyújtás, a bizalom és az érzelmi támogatás elemeit hangsúlyozzák a barátság kapcsán, míg a férfiak a közös tevékenységekét és tapasztalatokét. A lányok barátságait fokozottabb intimitás jellemzi, a férfiaknak viszont általában több és változatosabb korú barátaik vannak.
A barátságokat nem szoktam osztályozni, de néha elgondolkodom, hogyan alakultak ki. A közös emlékek és élmények felidézése már önmagában is kellemes érzés, sokat elárul önmagunkról is. Az biztos, hogy a gyerekkorban gyökerező kapcsolatok valami elementáris erővel bírnak és kivételes esetekben egy életen át elkísérnek. Ha egy másik ember végigasszisztálja sorsunk nagy pillanatait és fordulópontjait, gyakran alaposabban megismer, mint a saját családunk tagjai. Sokan panaszkodnak, hogy felnőttkorban nehéz, szinte lehetetlen igazi barátokra szert tenni, nincs is erre alkalmas hely és idő, de ez nem feltétlen van így. Itt is kulcs lehet, ha nyitott szemmel járunk. Mivel a barátság kialakulása és megszilárdulása évek alatt zajlik le, a türelem és megértés is nélkülözhetetlen elemei. A barátság ugyan önkéntes jellegű, de a barát kiválasztása - ha bevalljuk, ha nem - szabad és tudatos cselekvés eredménye. 
Szomorú elgondolni, hogy voltak olyan korok, ahol pont ezt próbálták meg szétzülleszteni, nem lehetett akárkivel szabadon barátkozni, illetve a barátokat egymás elárulására buzdították. Tegnap éjjel kapcsolgattam a tévét (ami ritka alkalom nálam manapság), és az 1984 c. film végét csíptem el, a jelenetet, amikor megkínozzák Winstont, hogy feltétel nélküli engedelmességet tanúsítson. Abban az elembertelenedett világban, melyet ez a történet is lefest, a barátságnak nincs helye, pont arra törekszenek, hogy az erős érzelmi hátteret nyújtó emberi kapcsolatokat felszámolják. Marad a kérdés, érdemes ezek nélkül élni? Még tovább gondolva, lehet-e egyáltalán? Talán igen, de nagyon nehéz. 

És folytatva a kérdések sorát:
Neked mit jelent, mit ad a barátság? Hol, milyen körülmények között szerezted a legjobb barátaidat? Vajon a barátok kiválasztása tényleg tudatos agymunka eredménye-e, vagy a véletlen alakítja?