2013. szeptember 30., hétfő

Baby blues & co. avagy szülés utáni depresszió és társai

A mai téma nem riogatási céllal kerül most be ide, hanem azért, hogy a megelőzést népszerűsítse. Tegnap fejeztem be Elif Safak török írónő szülés utáni (más néven posztnatális vagy post partum) depressziójáról szóló, fura hangulatú regényét. A címe beszédes: Fekete tej. 
Kedvelem az írónőt, jó stílusban ír kifejezetten női témákról. A nyugati társadalmak alapvető problémáit vegyíti némi keleti fűszerrel, a nők mindennapi gondjairól, sorsáról gondolkodik egész eredeti hangon. 
A depresszió kétségkívül egyre inkább elharapózik, a 21. század embere lépten-nyomon ki van téve a veszélynek, hogy rövidebb-hosszabb ideig tiszteletét teszi nála ez a búskomorsággal, közönnyel, ürességgel járó kór. (Némi szójátékkal élve, lassan nem kórkép, hanem korkép lesz. Ami már önmagában is eléggé lehangoló.) Ma tehát erről lesz szó, a depresszió speciális fajtájáról, mely általában a nőket érintheti, de bármily meglepő, újabban nemcsak a nőknél, de a férfiaknál is leírtak hasonló tünetegyüttest.
Az utóbbi időben számos híresség beszámolt szülés utáni negatív élményeiről, megváltozott hangulatáról, körülményeiről, miután karrierjük megszakításával a gyermekvállalás mellett döntöttek. Köztük volt Gwyneth Paltrow, Courtney Cox-Arquette és Angelina Jolie is. Brook Shields, a Kék lagúna egykori sztárja könyv formába öntötte szülés utáni depressziójával kapcsolatos érzéseit, tapasztalatait. Ezt nem olvastam ugyan (meg kell jegyezni, hogy nem kapott túl jó kritikát olvasóitól), de ha valakit érdekel vagy érint a téma, És hullott az eső címen találja meg például könyvtárban. Minden segítség jól jöhet ebben a helyzetben.
A betegség hátterében hormonális, szociális és pszichológiai tényezőket feltételeznek a tudósok. Kutatások bizonyítják, hogy a terhesség alatt a szervezet tízszer több női hormont termel, mint normális körülmények között. Ez a megemelkedett hormonszint a szülést követő 3 napban visszaesik a kiindulási értékre, és ez a változás nagyon komoly megterhelést jelent az anya számára. Éppen ezért - mivel biológiai szempontból a női test hasonlóan működik a világ minden táján - a szülés utáni depresszió bármely kultúra, vallás és ország anyái körében felütheti a fejét. És a szülőanya kora sem igazán mérvadó.


A szakirodalom számos kiváltó okot feltételez. Ezek egyike is elég lehet, hogy a nem kívánt lelkiállapot kialakuljon az anyában a baba születése után, de akár több tényező együttese is okozhatja a megjelenését. 

Nézzük meg ezekből a leggyakrabban előforduló okokat! 

Különösen veszélyeztettek lehetnek azok a nők, akik fiatalon vállalnak gyermeket, kifejezetten rossz, bizonytalan házasságban vagy párkapcsolatban élnek, vagy egyedülállóak. Fokozottabb odafigyelést igényelnek azok a nők is, akik már a terhesség alatt tapasztaltak komolyabb hangulatváltozásra utaló tüneteket. Persze nem mindig derül fény erre, hisz az anya sokszor még magának is nehezen vallja be, hogy nincs vele rendben valami, és a szégyen miatt nem jelzi környezetének, hogy támogatásra lenne szüksége. Nagy erőfeszítést igényel a probléma elrejtése, hiszen az (leendő) anya úgy gondolja, élete legszebb, legteljesebb időszakát kellene megélnie, ehelyett megmagyarázhatatlan, látszólag ok nélküli szomorúságot tapasztal. A rossz anyagi körülmények, a támogató család hiánya vagy a gyermekvállalással szemben érzett ellentmondásos érzelmek is fokozzák a szülés utáni depresszió kialakulási valószínűségét. Nem tesz jót az anya stabilitásának a hirtelen környezetváltozás (pl. költözés, hosszabb utazás). Sokakat az visel meg, hogy terhességük utolsó percéig dolgoznak szinte, és nagyon élesnek tűnik a váltás, ami a pörgő életstílustól hirtelen elválasztja őket, a csecsemő mellett törvényszerűen lelassul a legtöbb nő életritmusa. A depresszió kialakulásában közrejátszhat még egy közeli rokonnak való nézeteltérés. Ilyen például az anyóssal vagy édesanyával összekülönbözés a gyermek gondozását illető kérdésekben. Különösen erősen hat tudatalatti szinten az újdonsült anyára minden, múltban átélt lelki trauma (ezek tárháza sajnos végtelen), illetve felerősödhetnek a szorongás és aggodalom, ha valakinek a személyisége alapvetően hordozta ezeket a jegyeket.

Milyen  szintjei vannak a szülés utáni depressziónak?

1. Baby blues:
A statisztikák szerint a frissen szült nők 50-80%-ánál, általában a szülést követő 3-4. napon jelentkezik a gyermekágyi szomorúság vagy baby blues. Legfőbb jellegzetesség a változékonyság, például az euforikus boldogságérzés hirtelen átváltása sírógörcsbe. A nehezen körülírható tünetekre jellemző még, hogy a kismama gyakran csak utólag képes beszámolni ilyen tapasztalatairól.
A baby blues 7-8 napnál nem tart tovább, a félelem és levertség hullámai normális esetben hamar elcsitulnak. Ez az állapot azonban mindenképpen figyelmet érdemel, amennyiben előfutára lehet a súlyosabb szülés utáni pszichózisnak vagy depressziónak.

2. Szülés utáni depresszió:
A gyermekágyi időszak 4-6. hetén jelentkezik tipikusan, minden nyolcadik-tizedik anyát érint (azaz nem elhanyagolandó számú nőnek kell megküzdenie vele!). Tünetei hasonlóak a klasszikus értelemben vett depresszióéhoz, melyek kiegészülnek például a gyermek ellátása körüli teendők hanyagolásában, vagy a túlzott gondoskodásban. A kialakulás sajnos végbe mehet észrevétlenül, de a baby blues állapota is átfordulhat súlyosabb állapotba. 

3. Szülés utáni pszichózis:
Igen ritka, de minden esetben kórházi kezelést igényel a post partum pszichózis. A kisbaba ellátását gyakran lehetetlenné tevő állapot, általában a bipoláris depresszióhoz hasonló tünetekkel jár. Bár a szülés utáni napokban is elkezdődhet, de általában később, a 3-4. hónapban jelentkezik súlyosabb formában. Ha a környezet azt tapasztalja, hogy az újdonsült anya viselkedése bizarr, hangulata rendkívül szélsőséges, vagy éppen hallucinációk gyötrik, netán bántalmazza a kicsit, késlekedés nélkül szakemberhez kell fordulni. Nem érdemes az időre bízni az olyan furcsaságok "megoldódását" sem, ha például a kismama szélsőségesen túlzásba viszi a gyermek öltöztetését, "technikai" ellátását az érzelmi kontaktus rovására.
A betegséget tévesen "laktációs pszichózisként" is szokták emlegetni. Ez a mára már elavult elnevezés arra utal, mintha az anyatej, mint valamiféle méreg, lenne felelős a tünetekért, és a gyógyuláshoz vezető utat a tej elapasztásában vélték megtalálni. Napjainkban valószínűnek tartják, hogy a hormonális folyamatok állnak a háttérben, hiszen a kórkép előfordulása a különböző kultúrákban, sőt az elmúlt 150 évben közel azonos.

Hogyan ismerhető fel a szülés utáni depresszió?

Le kell szögezni, hogy ennek az állapotnak a felismerésében a környezet ébersége legalább akkora szerepet játszik, mint azé az anyáé, akin megmutatkoznak a betegség jelei. Csak akkor lehet orvosolni a problémát, ha gyors és hatékony segítséget kap, aki rászorul. (Ugyan a már emlegetett írónő, Elif Safak arról számol be könyvében, hogy számos terápiás lehetőség kipróbálása után a maga erejéből sikerült túljutnia ezen a 10 hónapig tartó komor perióduson, nem mindenki olyan szerencsés, hogy saját útját járva mintegy "meggyógyítsa önmagát.")

Az ismertetőjelek tehát a következők:
  • állandó rosszkedv, mely nem múlik el annak ellenére sem, hogy az illető megkísérel túllépni rajta
  • energiahiány, a "semmihez nincs kedvem" érzése, sírás a legváratlanabb helyzetekben (Safak például némi iróniával leírja, hogy bármin képes volt sírni, pl. a villanydrótra feldobott fél pár, kopott sportcipőt úgy megsajnálta és megsiratta, hogy bement a polgármesterhez, intézkedjen, szedjék le a cipőt, ne árválkodjon ott egyedül szegény. Akkor is, ha ez csak fikció, jól szemlélteti, hogy milyen helyzetek késztethetnek sírásra valakit, aki ebben a tünetegyüttesben szenved).
  • ingerlékennyé, túlzottan érzékennyé válik 
  • a múlton mereng, nem a jövő felé fordul, nem tervezget, csak hagyja, hogy megtörténjenek a dolgok
  • elégedetlen vagy bűntudata van, legfőképp azért, mert így érzi magát és hogy nem lesz jó (tökéletes) anyja születendő gyermekének
  • szokatlanul szétszórttá, feledékennyé válik valaki
  • a legkisebb dolgot is felfújja, mindenért veszekszik, amin korábban könnyen átsiklott volna
  • rendszertelen alvás, ami kimerülhet abban, hogy a várandós nő alig alszik, vagy éppen ellenkezőleg, alig lehet rávenni, hogy ne aludjon állandóan
  • megváltozott étkei szokások: túlzott (kényszeres) falánkság vagy étvágytalanság
  • a külső teljes elhanyagolása: a személyi higiénia semmibe vétele (pl. nem tisztálkodik, nem mos hajat hetekig, a pizsamát nem szívesen cseréli utcai ruhára)
  • abszolút hidegen hagyja a környezete és a külvilág történései, érdektelen, de a csecsemő körüli teendőket is csak ímmel-ámmal látja el (véleményem szerint a manapság oly divatos számítógépes játékokba való menekülés is lehet a depresszió egyik lehetséges levezetés módja)
  • aszociális viselkedést tanúsít: bezárkózik, nincs kedve emberek közé menni, még egy kis friss levegőt szívni sem, elzárkózik a rokonok és barátok elől is, nem enged magához közel senkit
  • szexuális érdeklődése teljességgel megszűnik, rideggé válik (és ezzel kezdetét veheti a házastársak elhidegülése)
  • extrém esetben rettegés is felléphet azzal kapcsolatban, hogy nem lesz képes gondozni a kicsit, vagy egyenesen kárt tesz benne (sajnos az olyan történetek, melyek arról szólnak, hogy az anya valamilyen brutális módon ártott a gyerekének vagy a halálba menekül, pl. vele együtt kiugrik egy magas épületből, nem ritkán vezethetők vissza erre a betegségre)
Mindezek a tünetek előfordulhatnak bárkinél, aki gyermeket hoz a világra, de ha a szülést követő 3 hónapban jelentkeznek és két hétnél tovább fennállnak, akkor szülés utáni depresszióról beszélünk. Ezek közül néhány természetesen minden anyukánál kialakul, de többnyire néhány óra vagy nap alatt nyomtalanul elmúlik. Ha a tünetek annyira  súlyosak, hogy megakadályozzák az anyát a gyermek körüli teendők ellátásában, vagy hetekre elhúzódnak, esetleg öngyilkossági gondolatok is  kísérik, akkor mindenképp érdemes orvoshoz fordulni. A szakember ezekben az esetekben javasolhat gyógyszeres és pszichoterápiát is. A gyógyszerek közül elsősorban olyan hangulatjavítókat ír fel, melyek mellett lehet folytatni a szoptatást, így a kismamának attól nem kell tartania, hogy nem táplálhatja gyermekét természetes módon. Jó szolgálatot tehet a támogató családi környezet vagy egy bizalmas barátnő, akivel meg lehet osztani a kétségeket.

Kérdések:
Ha nő vagy, és van már gyermeked: Átéltél-e hasonlót a szülést követő időszakban? Esetleg volt-e  a környezetedben valaki, akit érintett ez a probléma? 
Mit gondolsz, az apáknak, akikről viszonylag ritkán szól a fáma, melyek a megküzdés lehetőségei? Hogyan segíthet a környezet a gyermekágyi szomorúságban szenvedőknek?


2013. szeptember 29., vasárnap

Flow a mindennapokban

Manapság sokszor emlegetik az ún. flow-élményt, amely tulajdonképpen az elménk működésének egy olyan állapota, amikor magunkba feledkezve teljesen elmerülünk abban, amit éppen csinálunk, ami pozitív energiával tölt fel. Ez általában valami olyan cselekvés, melyben teljesen átadjuk magunkat annak a dolognak, amiben épp benne vagyunk, amit csinálunk, és ez hihetetlen örömöt szerez. És nem feltétlen tudatosan, sőt. A fogalmat először Csíkszentmihályi Mihály írta le, és mostanra már széles körben ismertté vált a jelenség szerte a világon, és nemcsak pszichológiai berkekben (a flow persze nyilván már ősidők óta létezik, mióta az ember olyan tevékenységeket eszel ki, amelyekbe túláradó boldogsággal veti bele magát.) Hogy ez mennyire igaz: idén februárban a nottinghami írófesztiválon, ahol volt szerencsém egy magyar delegációval részt venni, az egyik előadáson több ízben idézett a pszichológus előadó Csíkszentmihályi Flow című alapművéből. Miután kiderült, hogy magyarok is vannak az előadóteremben, megkért, hogy ejtsük ki a tudós fura hangzású nevét, amit készségesen meg is tettünk. Közölte, hogy ő ezt sosem lesz képes rendesen kimondani, de azért elismerte, hogy a világhírű kutató érdemei ma már vitathatatlanok. Majd folytatta az előadását a hegymászás és írás kapcsolatáról, valamint arról az élményről, amit egyértelműen flow-nak ítélt tapasztalatai alapján.

Mert mi is pontosan a flow? (Magyarul "áramlat"-nak szokták fordítani, ki-ki döntse el, mennyire helytállóan.)

Egy teljesen koncentrált, az egyén motivációját a csúcsig fokozó élményről van szó, melynek során képesek vagyunk teljes személyünkkel egy adott dologra figyelni, egy feladatot végrehajtani úgy, hogy közben spontán, akár kitörő örömöt érzünk.  

Csíkszentmihályi szerint a flow-élményt az alábbiak jellemzik:
  •  a képességeinkkel összhangban lévő, egyértelmű célokat tűzünk ki
  • a tudatunkat erősen fókuszáljuk az adott célra
  • az öntudatosság tudatos észlelését megszüntetjük
  • az időérzékelésünk észlelhetően eltorzul
  • azonnali reakciót adunk a tevékenység alatt felmerülő jelzésekre
  • megtaláljuk a kényes egyensúlyt, mely  képességeink és a feladat nehézsége közt van (tehát a kitűzött feladat nem túl könnyű, mert akkor nem jelent kihívást, de nem is túl nehéz, mert akkor nem kívánt frusztrációt élünk át, az pedig ugye nem hiányzik senkinek)
  • a szituáció felett teljes kontrollt érzünk
  • a tevékenység maga belülről jutalmaz (azaz nem külső forrásból, dicséretből származik, és nem is ezért tesszük, hanem mert egyszerűen jó csinálni)
  • teljesen elmerülünk abban, amit csinálunk, az összes figyelmünket erre összpontosítjuk
 A flow-élményhez természetesen nem szükséges mindegyik jellemzőnek egyszerre teljesülnie.
  1. Áramlat
A művészek, sportolók szerencsések, mivel a flow-t akár munkájuk során is átélhetik, de belefeledkezhet munkájába ugyanúgy egy asztalos vagy jó sebész is. Ez az érzés nagyon hasonló ahhoz, aki a legtöbb keleti vallás az univerzummal való eggyé válás érzéseként ír le (pl. ilyen az ún. mindfulness, vagyis tudatos vagy éber önirányítás). Csíkszentmihályi azt írja az egyik leggyakrabban hivatkozott idézetében:
„Amikor folyóparton ülünk, és figyeljük az elhaladó vizet, megláthatjuk a Flow szépségét működés közben. A víz természetesen áramlik és mozog, biztos irányban. Energiája, ereje, bizonyossága van, ebből a kombinációból nyugalom és a világgal való egység érzete árad. A legjobb pillanatok általában akkor következnek be, amikor egy ember teste és tudata önként vállalt erőfeszítésben végső határáig megfeszült, hogy valami nehezet és érdemlegeset alkosson."
Sokan azért veszítik el szabadságukat, mert nem élvezik azokat a dolgokat, amiket csinálnak. A különböző foglalkozásokat kutatva Csíkszentmihályi felfedezte, hogy amikor az emberek  csúcsteljesítményt nyújtanak, megfeledkeznek magukról, az időről, a problémákról. A flow-t sokan félreértelmezik, és a passzív szabadidős tevékenységeket is ide sorolják. De a tévénézés, amikor értelmes tevékenység híján csak bamba szemekkel bámul maga elé a megfáradt ember, korántsem nevezhető flow-élménynek, vélekedik a pszichológus.











A brazil futball-legenda, Pelé így írta le azokat a napokat, amikor úgy érezte, minden szokatlanul rendben ment: „Furcsa nyugalmat éreztem, amilyet azelőtt nem tapasztaltam semmilyen más játékban. Egyfajta eufória volt. Úgy éreztem, egész nap tudnék futni anélkül, hogy elfáradnék, hogy végig tudnám cselezni bármelyik csapatot, vagy akár az összeset, hogy fizikailag át tudnék hatolni rajtuk. Úgy éreztem sebezhetetlen vagyok.”
A flow akkor következik be, amikor testünk, lelkünk, érzelmeink és szellemünk természetes módon összehangolódik. Amikor ilyen, meditációhoz közeli tudatállapotban vagyunk, nagyobb az energiánk, a koncentráló képességünk, mint amikor a megszokott módon dolgozunk valamin. A flow segíthet abban, hogy örömet találjunk a legtöbb rutintevékenységben is.

Hogyan kerülhetsz a flow állapotába?

1. Legyenek világosak céljaid! Tudd, hogy mit akarsz, és mit kell tenned. A cselekvés és a tudatosság együttese automatikussá válik, és ellazítja a tudatot.
2. Kapj azonnali visszajelzést! Minden pillanatban tudd, hogy hol tartasz, és közelebb jutottál-e a célodhoz. Bízz az intuícióidban!
3. A feladatot válaszd meg készségeid szerint! A nehézségek ne legyenek se túl kicsik, se túl nagyok, és biztosítsák a folyamatos tanulás készségét. Majd egy kicsit mindig emeld feljebb a lécet, hogy teljesítményed javuljon.
4. Koncentrálj! Figyelmed irányítsd kizárólag arra, amit éppen csinálsz. Ne engedd, hogy bármi is elvonja a figyelmedet a választott tevékenységtől.
5. Tiszta tudattal működj az adott pillanatban! Jó, ha  kirekeszted a mindennapi gondokat és zavaró körülményeket. Iktasd ki azokat a tényezőket, amelyeket nem tudsz befolyásolni.
6. Érezd, hogy a gyeplő nálad van, miközben cselekedsz! Légy ura önmagadnak, cselekedeteidnek és környezetednek. A kudarc lehetőségét kíséreld meg kizárni.
7. Szüntesd meg az én-tudatod! Koncentrálj a tevékenységre, miközben felülemelkedsz éneden, megfeledkezel róla, és kirekeszted az önkritikát. Így eggyé válsz a tevékenységgel. Ebben az állapotban megszűnik minden kétely és aggodalom. Hihetetlen felszabadító!
8. Ismerd fel, amikor az időérzéked átalakul! Az idő lelassulhat, felgyorsulhat, vagy akár meg is állhat. Ez tőled és érzékelésedtől, illetve a tevékenység jellegétől függ.

Flow közben csodás szabadságot és könnyedséget élünk át. Olyan tudatállapotba kerülünk, amelyben csak hagyjuk, hogy a dolgok megtörténjenek. 

Az utóbbi hetekben rákaptam a biciklizésre, és miközben a szántóföldeken, erdőben, de akár a kipufogógáztól büdös és meglehetősen hangos, forgalmas autóút melletti kerékpársávon közlekedem, annyira képes vagyok belefeledkezni a pillanatba, hogy az érdekes, "az idő megáll" típusú érzést tapasztalom minden alkalommal. Jó átélni, szerintem mindenki lelkének jót tesz. Mikor írok (akár a blogba, akár novellát vagy bármi mást), akkor pedig az idő olyannyira lelassul, hogy órák telnek el észrevétlenül, melyek napoknak tűnnek.

Csíkszentmihályi azt javasolja, tanuljuk meg szeretni a jelent, és értékeljük az élet szépségét, bárhol is vagyunk. (A logoterápiás bejegyzésnél volt ilyesmiről szó nemrég, itt találod.)
Érdemes megjegyezni, hogy Csíkszentmihályi szerint bizonyos személyiségjegyekkel rendelkező emberek könnyebben és gyakrabban átélhetik a Flow-élményt, mint mások. Ezek a személyiségjegyek a kíváncsiság, a kitartás, a nem öncentrikusság, és, hogy előny, ha a különböző dolgokat pusztán saját magukért is szereted végezni.

Egyébként van egy nagyon jó videó, ahol maga Csíkszentmihályi beszél a boldogság mibenlétéről és egy kicsit a flow-ról. Van magyar felirat, érdemes belenézni: ez a TED talks című amerikai előadássorozat egyik része volt (olyasmi, mint hazánkban a Mindentudás Egyeteme anno).

Kérdések: 
Minden ember élt már át flow-élményt. Te milyen gyakran tapasztalod? Milyen tevékenységek során?  Hogyan változik meg időérzékelésed? Keresed a tevékenységeket, melyek során ezt átélheted? Netán a munkád is ilyen?

2013. szeptember 19., csütörtök

Bottal poroszkálók avagy minden bot végén található egy élet

Fura nap volt ez a mai. És valami módon mindegyikben van ilyen elem, főleg ha emberek közé merészkedem. Nem kell megijedni, ez azért elég gyakran megtörténik velem. Tehát ma is. Az úgy volt, hogy reggel bebicikliztem a közeli városba, miután Ericához szerettem volna jutni. Az egy növény, és úgy éreztem, pont belőle kell három a balkonládámba. Nagyon felvidította az ablakot, egész másképp néz most ki. 

Az egyik nagyobb bevásárlóközpont előtt várakoztam épp, és abban a tíz percben újkori társadalmunk egy jellegzetes látványa tárult elém, bottal poroszkáló embertársaink közül néhányan épp e délelőtti órát választották reggeli bevásárlókörútjuk végrehajtására.  
Először egy termetes asszonyság lépett ki a kisebb élelmiszerboltból, ahol általában az idősebb generáció intézi bolti ügyeit. Az egyik lábát erőteljesen húzta. Régimódi szemüvege és lábára simuló cicanadrágja, valamint ondolált frizurája egy letűnt korról árulkodott. Nem titok, szeretem nézni az embereket (csak remélni merem, hogy nem túl zavarba ejtően teszem). Néhány másodperc alatt is kirajzolódik bennem néhány érzés egy általam ismeretlen élet kapcsán. A nő kievickélt a bejáratig és siető, mohó mozdulattal azonnal rágyújtott. A szemei üvegessé váltak, a füsttel való kéjes találkozástól megszűnt számára létezni a világ. És persze ott volt a kezében a botja, ormótlan végű, csúnya, az az ortopéd fajta. Arra támaszkodva, bár nem elhanyagolható súlyához képest viszonylag stabilan és fürgén létezett a világban. A szenvedély nagy úr.


Néhány perccel később, pár száz méterrel odébb, egy bácsit vettem észre, aki aprókat ütve a kövezetre, nem túlzok, kb. három centinként, erősen koncentrálva haladt el előttem. Akarata hajtotta előre, ez biztos, mert fizikai ereje már nem lehetett sok. Kopottas öltönyt és hozzá illő csíkos mintás nadrágot viselt, aminek a szára csak úgy lobogott minden egyes erőltetett lépésnél. A helyre kis bot pedig csak kopogott. Komolyan elgondolkodtam, hogy a húzós kocsiját hogyan fogja beletenni a hatalmas bevásárlókocsiba, és már épp léptem volna felajánlani a segítségemet, amikor meggondoltam magam. Ez a bácsi úgy megy itt a mások számára nevetséges tempójával, olyan rendületlenül, hogy megaláznám, ha odamennék segíteni. És milyen igazam volt! Olyan ügyesen emelte bele a táskát a kosárba, hogy csak lestem. És aztán a bejárat felé vette az irányt ugyanezzel az elszántsággal, önérzetesen. 
De előtte még történt valami: kicsit gyorsabban ugyan, de szintén bottal a kezében egy középkorú, sportosan öltözött, ám megtört arcú férfi keresztezte a bácsi útját. Egymásra néztek, azt a két beszédes tekintetet! Szinte leírhatatlan. Elképzeltem mégis, milyen párbeszéd játszódott le bennük. 

Bácsi: Hát, te fiam, jól kikaptad! Vagy húsz évvel lehetek nálad idősebb, mégis milyen vígan és kitartóan emelgetem itt a botomat, látod? Pedig még két emeletet meg kell másznom! Nem baj, időm, mint a tenger, legalább ma is kimozdultam egy kicsit.
Férfi: Meg kell magam emberelni, nem akarom, hogy ilyen csiga lassú legyek, mint ez az öregúr itt! Mindjárt odaérek az autóhoz, belepréselem magam ezzel a rossz, nyomorék, műtött lábammal, aztán hazamegyek. Nem lesz ez jobb már, érzem. De ennél a bácsinál azért gyorsabban megyek, még szerencse! 

A bácsit aztán elnyelte a nagy áruházlánc helyi kirendeltségének költekezni vágyókra éhes gyomra, és a bús férfi is beszállt némi tornamutatvány árán rokkant jelzéssel ellátott kocsijába (miközben egy asszony, talán a felesége szó nélkül pakolt be a csomagtartóba). Aztán dolguk végezetten elhajtottak.
Újabb kép úszott be látóterembe, egy csontsoványra fogyott, nyolcvanas évek divatját idéző farmeregyüttest viselő férfié. Mondanom sem kell, nehezére esett a járás, betegnek tűnt. Magányosnak, hontalannak, elesettnek. És a testét ő is egy bottal toldotta meg, hogy könnyebben mozogjon. Kivert kutya nézése volt, és amikor a szemébe néztem, szégyenlősen lehajtotta a fejét. Mint aki nem szokott hozzá, hogy őt észrevegyék. Vagy már elszokott tőle. Talán nem újdonság, hogy a legtöbb pszichológiai irányzat azt vallja, és ezzel egyet kell értenem, hogy személyiségünk magja egy életen át elkísér. Persze vannak változ(tathat)ó dolgok, jellemvonások, de talán a bácsi mindig is a sorsra fittyet hányó, a sportruhás férfi pedig melankóliára hajló volt.

Nem sokkal ezután felpattantam a biciklire és a kellemetlen, arcomat pirosra csípő ellenszél dacára is viszonylag energikusan hazakerekeztem. Jó volt érezni, ahogy az izmaim megfeszülnek, és hogy minderre képes vagyok! Érdekes, mert ez csak most jut eszembe, hogy itt ülök és rendezem a gondolataimat, hogy valami hasonlót, a botra (illetve egyéb mozgást segítő eszközre, járókeretre) utaltságot magam is átéltem már életem során. És akkor abban a helyzetben korántsem volt biztos, hogy az az állapot javulni fog. Újra kellett tanulnom járni (ez egy másik történet, majd egyszer talán elmesélem). 
A sétabot a régi időkben amolyan státuszszimbólum volt, a divatot is követte minden bizonnyal. A képzeletemben azzal kapcsolódik össze, hogy sétabottal vagy pálcával közlekedni az utcán olyan igazi uras dolog. Ha viszont a mai napot veszem alapul, márpedig mi mást tehetnék, mert a mában élek, akkor a bot egy kellék, a betegek és idősek gyakran nélkülözhetetlen kelléke. Nem egyedi (olyan tb-alapon uniformizált, gumivéggel), és olyasmit fejez ki, ami visszafordíthatatlan. Legalábbis számomra. Annak ellenére, hogy tíz év elteltével már elhinni is nehéz, hogy volt idő, mikor állandó társam volt.

Hogy mit is akartam ezzel a mai poszttal, magam előtt se teljesen világos. De az biztos, hogy valamit szerettem volna mondani az öregségről, a mozgásban korlátozottságról. És hogy ennek jelképe lehet egy ilyen egyszerűnek tűnő eszköz, mint dísztelen egy bot. Azt viszont pontosan tudom, arra gondoltam, hogy ezen a fertályán a világnak (mondjuk Európában vagy a fejlettebb országokban) milyen kevés figyelem jut azokra, akik már nem túl aktív tagjai a társadalomnak. Tudom, ez más kultúrákban abszolút nem így van, a falu vénei és a hajlott korúak, még ha nincsenek is már a topon fizikailag és lelkileg, a legmegbecsültebb helyen állnak a generációk sorában. Kiaknázatlan kincs a felhalmozott tudás, amit ezek a sokat látott emberek magukban hordozhatnak. Már csak az emlékeikkel, a szokásaikkal. Szerintem a lelki egészség egyik alappillérje lehet(ne), ha nem szakítanánk meg a kapcsolatot és a folytonosságot az idősek és a fiatalabb korosztályok között. Ez utóbbi viszont szigorúan csak magánvélemény.

Mai kérdés:
Hogyan vélekedsz az idősebb korosztályról? Kolonc, megoldandó feladat vagy érték a jövő nemzedékei számára a létük? (és nem csak a saját nagyszülőkre gondolok) Tanulhatnánk valamit tőlük? 
És egy másik aspektusból: szerinted mennyit változik az ember, mire megöregszik? Milyen leszel, ha megöregszel? Megmaradnak alapvető tulajdonságaink?