Logoterápia: a túlélés és az értelmes élet pszichológiája

Tegnap megint találkoztam egy cikkel, amelyben arról írtak, hogy a holokauszt borzalmait túlélők átlagosan hosszabb ideig élnek azoknál a kortársaiknál, akiknek az életét nem itatta át ilyen jellegű szenvedés. Ilyenkor tudom megbocsátani magamnak, hogy túl sokat időzöm a neten, jó érzés tudni, hogy sok értékesbe is bele lehet botlani.

A cikkben részletesen taglalja az író, milyen okok húzódhatnak meg a fent említett jelenség mögött, többek között a szenvedésből merített (lelki) erőt említi, valamint azt a valószínűleg egészen tudatos törekvést, hogy ha már sok szerencsétlen embertársukkal szemben ők megmenekültek, ne hagyják elfecsérelni az így nyert éveket. Mindez azért volt meglepő, mert eddig úgy hitték, hogy a haláltáborokat túlélő egyének többsége az egész életét szorongások közepette éli le, a múlt árnyaival viaskodva, a hiány és a kínzó emlékek feldolgozásával elfoglalva. De mint az említett példa is jól mutatja, nem minden esetben volt ez így.

Furcsa egyébként, de pont a napokban gondolkodtam Viktor E. Frankl-ról megint, aki a logoterápiás pszichológiai irányzat megteremtője lett, miután maga is több koncentrációs tábort megjárt, s bár családja java részét elveszítette (többek között első, az elhurcolás idején várandós feleségét), ennek ellenére tartalmas és hosszú életet mondhatott a magáénak.
A találkozásom az ő nevével is érdekes. Szlovák, már majdnem gyermekpszichológus kolléganőmmel ültünk egy pléden a zürichi tó partján a jól megérdemelt sziesztánkat töltve egy keményen átdolgozott hét után. Miközben arról beszélgettünk, hogy mi lehet az egyén életének az értelme (válságban voltam, jöjjek haza, vagy maradjak? merre menjek tovább?), hirtelen feljött Frankl neve, és sok mindenre magyarázatot adott. Elég gyakran előfordul egyébként, hogy egyes létfontosságú kérdésre könyvekből, más emberek sorsából vagy valamilyen művészeti alkotásból találok választ. Aztán hamarosan hazatértem  (a lehető legjobb döntés volt ez akkor minden szempontból), és azonnal beszereztem Frankl  ... mégis mondj igent az életre! c. művét, hogy közelebbről is megismerhessem a munkásságát. Már az életútja is lenyűgöző.

Petar Milošević képe

Ki volt Viktor Frankl?

Bécsben született, egy zsidó családban 1905-ben. Már kisgyermekként orvos akart lenni. Az élet értelmének kérdése már ekkor foglalkoztatta. (ebben sok hasonlóságot mutat velem, már öt-hat évesen erről kérdezgettem a  nagyapámat) Tizenhárom éves korában a biológiatanára kijelentette: „Az élet egy oxidációs folyamat”, Viktor felpattant, és megkérdezte: „De tanár úr, akkor mi értelme az életnek?”

A logoterápia fogalmát fiatalon, 21 évesen használta először. Két évvel később ifjúsági tanácsadást szervezett Bécsben és más osztrák városokban, ahol a lelkileg sérült, kilátástalan helyzetű fiatalok kaptak anonim tanácsadást ellenszolgáltatás nélkül. Megfigyelte, hogy egyre több az iskolások körében az öngyilkossági kísérlet, amelyek főleg a bizonyítványosztás körüli időszakban tetőztek. (És ilyesmiről még ma is hallani, gyerekek néha már egy rossz osztályzatért is választják ezt a visszafordíthatatlan megoldást.)

1938-39 tájékán jelentek meg azok a művei, melyekben már szerepelt a logoterápia és egzisztenciaanalízis módszere, emberképe. Ebbe az emberképbe nála belefértek a legdurvább pszichiátriai betegek is. Ez annál is nemesebb, hisz abban az időben ezek az emberek ugyanúgy megsemmisítő táborokban végezték, mint zsidó társaik. Frankl sok zsidót mentett meg hamis diagnózisokkal. A zsidótörvény értelemében viszont fel kellett adnia frissen nyitott magánpraxisát, így a zsidó kórházban dolgozott, mint idegorvos. A deportálások ideje alatt rengeteg embert utaltak be öngyilkossági kísérlet miatt a klinikára. 1942-ben családjával és első feleségével együtt őt is lágerbe szállították.

Negyven évesen szabadult végleg, miután megjárt négy koncentrációs tábort. Visszatért Bécsbe, ahol azzal kellett szembesülnie, hogy a családjából csak ő és Ausztráliába kivándorolt nővére maradt életben. Ekkor tudta meg, hogy édesanyja, bátyja és felesége mind a háború áldozatai lettek. Később azt nyilatkozta erről az időszakról: „… és akkor éreztem: vagy felakasztom magam, vagy rálelek egy rejtett, betemetett erőre magamban, hogy tovább éljem ezt az életet. Nos, ez az erő nem volt más, mint az a feltétel nélküli hitem, hogy e földi életnek van egy végső, feltétlen és örökre érvényes értelme.” A logoterápia is erre a hitvallásra épül.

A lágerben elveszett első könyvének kézirata. A könyv az öngyilkossággal ellentétben a feltétel nélküli remény mellett állt ki, bármilyen körülményekről legyen is szó: kínzás, gyász vagy súlyos betegség. A könyvet természetesen újra megírta. Nem sokkal később jelent meg az ...és mégis mondj igent az életre! című könyve, amiről már beszéltem. Barátai unszolására vetette papírra lágerbeli élményeit: kilenc nap és éjszaka alatt diktálta le.

1946-tól a Bécsi Poliklinika Neurológiai Osztályának vezetője volt nyugdíjazásáig  huszonöt éven át. Itt ismerkedett meg második feleségével, Eleonore-ral.

Harmincegy könyvét huszonnégy nyelvre fordították le. Számos kitüntetést és elismerést kapott. Világszerte tartott vendégprofesszorként előadásokat. Betegeinek éjjel-nappal rendelkezésre állt. A hosszabb ideig külföldön tartózkodó pácienseivel levelezést folytatott. Hobbija a végtelen szabadság és kihívások jegyében a sziklamászás volt. 

1997-ben halt meg. Utolsó napjait a kórházban derűsen töltötte, és feleségére bízta egy még ki nem adott könyvét ezekkel a szavakkal: „Elly, egyik könyvemet neked ajánlottam és elrejtettem a lakásunkban. Ott majd meg fogod találni. …” Mikor Elly rábukkant, és ezt az ajánlást olvasta benne: „Ellynek, akinek sikerült egy szenvedő emberből szerető embert faragnia – Viktor.” 

Mi a logoterápia?

A logoterápia kifejezés a "logosz" szóból eredeztethető, ami többek között értelmet is jelent. Középpontjában a lét értelmére való törekvés áll. Frankl szerint a lét értelmére való törekvés minden ember sajátja, és csak az ember sajátja. Az ember értelemkeresése normális jelenség, még ha ez az értelemkereső embere időszakonként nagy terhet is ró (ezen a ponton szembesültem vele, hogy de jó, ezek szerint akkor én normális vagyok!)

Frankl szerint soha nem szenvedett még jobban az ember a lét értelmetlenségétől, ugyanakkor soha, egyetlen korban sem vágyott jobban az életének értelmet adni. A logoterápia járható utat kínál a ma kétségeivel küzdő emberének. 

(Már biztos, hogy fogok írni egy másik bejegyzést is, ma inkább a logoterápia legfontosabb elemeit vázolom fel. A másik pedig majd az ember szélsőséges helyzetben való helytállásáról fog szólni.)

Értékek

Mindegy, milyen típusú értékről van szó, lényeges, hogy az ember ne egy értékre tegye fel az életét. Ha kevés dolog jelent számodra értéket, és azok is inkább a materiális világhoz kötődők, akkor fennáll egy komoly veszély: összeomlasz, ha ezt az értéket valamiért elveszíted. Márpedig erre jó esély van. Elveszítheted a munkád, a házad, a pénzed vagy egy szeretett személyt. Ekkor azt fogod érezni, hogy az életednek nincs tovább értelme. Ha több emberrel ápolsz bensőséges, meghitt viszonyt (család, barátok, közösségek), vannak dolgok, amikben örömödet leled, ha megnyugvást találsz a természetben vagy a művészetekben,  akkor képes leszel a figyelmedet az átélt veszteségről másfelé irányítani; és nem fogod azt érezni, hogy az életednek nincs már semmi értelme.

A múlt, a jelen és a jövő

A múltban lévő események már nem változtathatóak meg, nincs bennük lehetőség. Emiatt annak a kérdésnek, hogy „mi lett volna, ha?”, nincs értelme. Ahogy a múlton való hosszas rágódásnak, merengésnek sem. A jövő rejti magában az igazi lehetőségeket. Természetesen a jövőben is vannak sorsszerű tényezők, melyek rajtunk kívül állók, a jövő többi része azonban választható, itt szabadon cselekedhetünk! A múlt tapasztalatai amúgy is beépülnek a személyiségünkbe, nyomtalanul azok sem vesznek el. Fontos, hogy emlékezzünk rá: akkor is választunk, amikor hagyjuk a dolgokat megtörténni, és nem teszünk semmit! 

Frankl egy érdekes hasonlatot hozott az idő múlásával kapcsolatban (ez gyakran felmerülő kérdés nálam is, és nem mindig állok hozzá feltétlenül pozitívan, megrémít, milyen gyorsan tud szaladni). A pesszimista ember a falinaptár előtt állva aggódva nézi, ahogy fogynak a lapok, s ezzel az élet, a logoterápia megközelítésével élő ember gondosan elteszi a letépett lapokat, miután feljegyezte rá aznapi élményeit, és minden nappal egyre gazdagabbnak érzi magát. Miért cserélne egy fiatalabb emberrel, akinek ugyan több lapja van még, több lehetőség áll előtte, míg az ő birtokában több valós élmény, megélt szeretet és elviselt szenvedés van? Különösen ez utóbbiakra büszke – méltán – még ha ezekért is irigylik a legkevésbé.

A felelősség

 „Minden döntés, akár a legkisebb, akár a legnagyobb, örök időkre szól.” „Minden egyes pillanat lehetőségek ezreit rejti magában, én azonban ezek közül csak egyetlen egyet választhatok ki arra, hogy megvalósítsam. Az összes többit ezzel már el is vetettem, a nem-létre ítéltem, s ráadásul örök időkre!”

Az életfeladatunk, van egyáltalán?

A logoterápia szellemében az életnek feltétel nélkül értelme van. Sokan kerülnek olyan egzisztenciális, pszichés vagy testi állapotba, hogy ezt nem tudják elfogadni. Az alapvetően egészséges emberben is felvetődik a kétség élete bizonyos időszakaiban. Frankl szerint minden ember valamilyen specifikus feladat teljesítéséért felelős. A kilátástalanság érzése gyakori volt a logoterápia születésekor, amikor épp lezajlott a világégés, manapság pedig, amikor viszonylag kényelmes életet élünk és a nyugati világban nem dúl fenyegető háború, még inkább. Frankl foglalkozott ezzel a témával is, íme egy példa.

„Egyszer egy néger férfit, akit életfogytiglani kényszermunkára ítéltek, Marseilles-ben behajóztak… A nyílt vízen a gőzhajón … tűz ütött ki. A fogoly, egy rendkívüli erővel bíró ember, akinek karjait megszabadították bilincseitől, megmentette tíz ember életét. Később ezért megkegyelmeztek neki. Ha ezt az embert még a marseilles-i kikötőben megkérdezték volna, hogy meglátása szerint további életének van-e értelme, rázta volna a fejét. Ám egyetlen ember sem tudhatja, hogy várhat-e még valamit az élettől, s nem várja őt még valamely nagyszerű óra.” 

Halál, haldoklás

A logoterápia szerint az élet minden pillanatának feltétel nélkül értelme van, így értelme van a haldoklásnak, a halálnak és a szenvedésnek is. (Ennek fényében természetesen teljesen elutasítja az eutanáziát.) A logoterápiát ez teszi különlegessé más terápiás irányzatokhoz képest, melyek nem foglalkoznak ezekkel a szorongást keltő létkérdésekkel.

Az emberek többsége úgy véli, hogy a halál megkérdőjelezi az élet értelmét, a földi életét legalábbis mindenképp. Kapunk néhány évtizednyi időt, de az egésznek mi értelme? Nem lenne jobb csak úgy ellenni, netán örökké élni ? Frankl szerint épp ellenkezőleg: 

„Ha halhatatlanok lennénk, joggal a végtelenbe tolhatnánk ki minden cselekvést, soha nem múlna semmi azon, hogy épp most tegyünk meg valamit, éppúgy megtehetnénk holnap, vagy holnapután, vagy egy év múlva, tíz év múlva. A halálra mint jövőnk áthághatatlan határára, lehetőségeink lehatárolódására való tekintettel azonban arra kényszerülünk, hogy életidőnket kihasználjuk, és az egyszeri alkalmakat – melyek „végső” összessége képezi az egész életet – ne hagyjuk kihasználatlanul elmúlni.”

Ez pontosan rímel arra a gondolatra, amit Robin Sharmánál olvastam ma, ott a szerzetes, aki eladta a Ferrariját, hívja fel tanítványa figyelmét arra, hogy ne engedje veszni hagyni az értékes időt. Elviszi egy kórház hospice osztályára, ahol az idős emberek megosztják velük, mennyi meg nem tett dolgot sajnálnak az életükből, melyeknek bepótlására sosem lesz már mód. Az egyik idős úr elmondja, hogy festő szeretett volna lenni, ehelyett anyja kívánságára könyvelő lett, és ebből az állásból ment nyugdíjba végül. (Az elrendezett élettel kapcsolatban már született egy poszt itt a blogon, itt található.)

A haldoklás is az élet része, vallja Frankl, és értelme van, amikor az ember méltóságát megőrizve éli meg. A logoterápia foglalkozik a haldoklókkal és családjukkal, segítve őket ebben a nehéz időszakban. Ilyenkor a terápia fontos része az élettel való számvetés (hasonló lehet ahhoz, amit Polcz Alaine "életmérleg"-nek nevez). A haldoklónak látnia „kell”, hogy életének volt értelme, hogy nagyon is sokat végzett el. Fontos, hogy meglássa, élete mitől volt egyedi, pótolhatatlan és nélkülözhetetlen.

A halálos ágyon is van értelme az életnek. Kiváló példa erre Frankl egyik esete. Egy nővérnél, aki egész életében másokról gondoskodott, halálos betegséget állapítottak meg. Komoly fájdalmai voltak, és ugyanabban a kórházban feküdt, ahol addig dolgozott. A betegsége miatt már nem tudott gondoskodni senkiről, és úgy érezte, az élete értelmetlenné vált. Frankl beszélgetett vele, és rámutatott, hogy most is szükség van rá: példát tud mutatni betegtársainak, családtagjainak azzal, hogy méltósággal viseli szenvedéseit. Az élete ismét értelmet nyert, és a kórház betegeit segítette továbbra is, csak más módon. Biztató szavakat mondott nekik, szeretettel nézett rájuk, majd egyszerűen csak azzal, ahogy elviselte fájdalmas betegségét.

A halálfélelem akkor jelenik meg, ha lelkiismeret-furdalást érzünk, hogy valamit elmulasztottunk. Krónikus betegségek gyakran valóra nem váltott lehetőségek következményei, lenyomatai lehetnek. Mintha az ember magát büntetné a meg nem valósult álmokért. De hiszem, hogy az ember még élete végén is képes önmagán túllépni, elég ha csak a Bakancslista álomgazdag, de önző karakterére gondolok, akit Jack Nicholson alakított, és aki maga is jobb emberré vált. A poént nem lövöm le, hogyan, biztosan sokan láttátok a filmet, ha nem, érdemes kideríteni.

Kérdés.

Van-e értelme az életnek? És a szenvedésnek? Jobbak leszünk tőlük, vagy úgy tekintesz rájuk, mintha felesleges és ártalmas részei lennének az életünknek?

Megtisztítom az auráját, hívjon még ma! - A lélek kezelésének hagyományos módja kontra alternatív lelki praktikák

A tegnapi komoly téma után kicsit mókásabb formában az egyik szívügyem következik, de a mai is fontos, sőt. Nagyon régóta meg szerettem volna írni ezt a bejegyzést, s hogy miért nem tettem, azt pontosan jellemzi az a mondat, amelyik egyik álmatlan forgolódással töltött éjjel úszott be a tudatomba, miközben azon gondolkodtam, miért is hanyagolok az utóbbi időben mindennemű írást. Pedig egyébként tudom, milyen jó érzés gondolatokat kiadni magamból, főleg ha értékes és gondolkodó emberek még el is olvassák azokat. A mondat így hangzott: "Bennem, aki annyira szerettem írni, most hallgat a múzsa." Persze, fennkölten szól, kicsit nagyképűen is hangzik. Tisztában vagyok vele, hogy igazából nagyobb önfegyelemre lenne szükségem e téren, pusztán ennyi az ok, amiért például a blog bejegyzései is igen szolidan szaporodnak. 

A mai poszt gerincét egyik kedvenc cikkem adja, amit időről időre elővarázsolok a kalapból. Nem titkoltan azzal a céllal is, hogy tompítsam az esetleges kirohanásaim esélyét, jelesül amikor azt látom, hogy sokan milyen bátran nyúlnak más emberek (gyakran kiszolgáltatott helyzetben levő védtelenek) lelkéhez, aminek egyensúlyát amúgy sem túl nehéz megingatni némi manipulációval. Történjék az szándékos vagy épp tudattalan indíttatásból.
A cikk 2011-ben jelent meg, interjú Pléh Csabával a pszichológia válságáról, és ma talán még időszerűbb: azt a jelenséget vizsgálja, hogy az emberek miért kérik inkább jós, asztrológus vagy mester segítségét a testi-lelki gyógyuláshoz. Mint mindenben, ebben is a mérték és az egyensúly a legfontosabb szerintem. És ez az, amit nem is olyan egyszerű megtalálni. Spiritualitás, alternatív gyógymódok, guruk vagy hagyományos gyógyászat?

Nem török pálcát egyik felett sem, de a cikk igazat mond. A lélektannak meg kéne ráznia magát, és talán nagyobb PR-ra lenne szüksége. Hogy az emberek tudjanak róla, a lelküket rábízni valakire, aki maga is dolgozott a sérüléseivel, az nem eretnekség. Valószínűleg kisebb eséllyel él majd a másik manipulációjának eszközével, ha bizalommal fordulunk hozzá. Elismerem, elsőre nem is olyan könnyű vállalkozás megtalálni a számunkra hiteles személyt.

Jósnő (forrás: http://www.show-must-go-on.com/)

Néhány hónapja bekapcsoltam a déli műsorsávban futó "sámános-gyógyítós" műsorok valamelyikét az egyik kereskedelmi tévén, és szigorúan azzal a céllal, hogy majd a blogon megosztom az ott hallottakat, bősz jegyzetelésbe kezdtem. Leírtam, milyen módszerekkel, szavakkal gyógyítanak egy ilyen csatornán. Meg vagyok róla győződbe, hogy teljesen mindegy, melyik műsort csíptem el épp, hasonlóan zajlik a többi is.

Jöjjön az idézet! Előre is elnézést, nem tudtam ellenállni a bennem lakó kisördögnek, és néhol kiegészítettem a mondatokat, így lett talán kicsit forgatókönyvszerű.

JÓS (aki mellélállásban híres átoklevevő is természetesen): Részletesen nyújtom a tisztánlátásomat - tiszta szívemből! (percenként ötszázért) Megnézem önt ától cettig! (már öt perce nem hívtak, teljesíteni kéne a napi kvótát, mert le fog szúrni a főnököm, a múltkor is milyen fejmosást kaptam) Mindent elmondok önnek, amire szüksége van az életben. Ilyen adás még nem volt soha Magyarországon, ahol a jós toll, papír és egyéb segédeszköz nélkül csakis a képességét használta volna! (nagyon ügyes vagyok, már anyu is megmondta, mikor ovis voltam: "tud valamit ez a gyerek... nem is tudom... olyan... tisztán lát!") Nincs ilyen szolgáltatás ma hazánkban! Most egyedül kávézzak, de tényleg? (fenyegető nézés, szemrehányás rezdül a hangjában, látványos, melldöngető rázása a bögrének) Nincs itt velem? Egyedül is lehet, de az nem célszerű! Ó, és itt van! (terebélyes művigyor)

TELEFONÁLÓ: Mária, 67. 

JÓS: Egyedül él ön?

MÁRIA: (zavartan) Nem igazán, együtt élek valakivel.

JÓS: (hű, ez nem jött be) Szóval párkapcsolatban van. Élettársával nincsenek meg jól, látom.

MÁRIA: De...

JÓS: (még egy baki, a fenébe, most már sürgősen gatyába kell ráznom magam, magabiztosan beszél tovább) A szeptember sorsfordító lesz. Három meg hat egyenlő kilenc. Igen! Nem jók az energiák ön körül! Öt, négy, három, kettő, egy (muszáj valamit kitalálnom, az a biztos, ha kérdezek) Mostanában van önnek betegsége? 

MÁRIA: Csak egy kis megfázás...

JÓS: Hát persze, nátha, influenza! Mi a probléma a jobb lábával? (kipróbálom, az majdnem mindenkinek szaggat néha, anyósom is mindig azt fájlalja) 

MÁRIA: Fáj egy kicsit ott fönn, de...

JÓS: Azt én látom! Öt, négy, három, kettő, egy (fene vinné ezt a némbert, hát semmiben nem tud egyet érteni, rontja a renomémat) Az auráját megtisztítom ... most! (indián kiáltást megszégyenítő hangorkán söpör végig a stúdión, az adás rendezői ezen a ponton elérkezettnek látják az időt, hogy a nem túl jól szereplő Máriát nemes egyszerűséggel lekeverjék a műsorból, és rögvest beúszik a képbe Eugenia képe és emelt díjas telefonszáma, aki akar, bizalommal fordulhat hozzá, titulusai alapján lélekterapeuta, tisztán érző, számmisztikus, és szintén utazik az átoklevevő bizniszben is, bár jósunknak így sem jelenthet jelentős konkurenciát. Jósunk pedig nagy beleéléssel folytatja) Fél tőlem, retteg? (sátáni nézés, a kamera szuggerálása) Nem baj! Ha szüksége van rám, hívjon! Nem akarok egyedül kávézgatni itt! (drága a műsoridő) Kollégáimat is bátran keressék, három évre előre jósolnak, ma különleges nap van! (naná, hogy velem nem érnek fel) És engem is hívjanak. Részletesen elmondom, amit tisztán látok. Mivel tisztán látóként születtem. Ezt nem lehet megtanulni. Ezt a képességet egyik iskolában sem oktatják. Hol van?

Idáig az egyik történet. A másik egy kimondottan manipulatív "gyógyító" volt a tévében, egy másik csatornán. Gondolom, ezt tanítják nekik, mit kell mondani, hogyan kell viselkedni a guru szerepében. Hogy itt mennyire képzett emberekről van szó, azt jól mutatja az az évekkel ezelőtt olvasott cikk is, amiben - jól emlékszem - arról volt szó, hogy az egyik ilyen tévés sztárjós főállásban egyébként vécés néni a nagy pesti éjszakában. Ami a fent nevezett jós munkamódszerét illeti, határozottan a tudattalan félelemkeltés eszközeivel dolgozott, ebből ragadtam ki néhányat a teljesség igénye nélkül. 

JÓS2: Rossz testhelyzetben van, érzékelem. Sok negatív dolog történt önnel az utóbbi időben, tudom. Nehéz volt önnek, de nem az ön hibájából történt így. Van megoldás, van kiút. Engedje meg, hogy megszabadítsam ettől a tehertől. Most jött el az idő, hogy változtasson az életén, hogy végre kitörjön ebből a negatív spirálból. Szabaduljon meg a visszahúzó erőktől, a mocsár, amibe belelépett, lehúzza önt. De én - segítek! (eddig a csalogató szöveg, már ez is mennyire szuggesztív, szinte bemeséli az embernek, hogy mennyire rossz is neki és milyen kilátástalan helyzetben van, és ne feledjük, pont ők a célközönség: az elesettek, a gyengék, a lelki betegek!)

Ezután kettes számú jósunk percenként megjavítja egy-egy telefonálónak az életét. Piroskának pénzenergiát küld, mivel egy női szellem tapad rá, ami blokkolja a pénz szabad áramlását. Probléma egy szál se! Egy mozdulattal megtisztítva! Jön Erzsébet, akin iszonyú erős rontás van, mert egy középkorú nő orrolt meg rá, ami az anyagiakat kedvezőtlenül befolyásolja, de láss csodát, a pénzenergia megindult! Erzsébet jól döntött hát! 

Némi ingatisztogatás következik, de hősünknek nem akar újabb halacska a horgára akadni. Előveszi még jobb modorát, és sejtelmes hangon duruzsolva mondja: 

Várom önt, akin nagyon erős rontás és átok van! (csak jelzem, ez már a bicskanyitogató manipulálás kezdete) De most megszabadítom önt! Szeretne-e kilépni ebből az állapotból? Vagy már annyira megszokta, hogy azt mondja, mindegy, beletörődött. Nem szabad feladni! Mert van másfajta élet, önnek is! És az ingám azt jelzi, hogy van a képernyő előtt olyan, akinek igenis nagy szüksége van a rontáslevételre! Mert nem kis összeg várományosa. Ez a személy ott ül a tévé előtt. És az ingám jelzi, hogy ez a személy fel fog hívni! Leveszem róla a több generációs átkot. Az átok leblokkolta az energiáit. Lehet, hogy ön a következő hívó?

Hát, kedves jós úr, én biztos nem. Sosem fogom felhívni önt, inkább dolgozom magamon és az életemen, hogy a dolgok jobbra forduljanak, és erre hívom fel szíves figyelmét másoknak is. Én erre esküszöm. Próbálom nem szabotálni az ön szerteágazó tevékenységét... na jó. Egy kicsit azért mégis. Például ezzel az írással is.

Humort félretéve: akinek nincs kedve elolvasni a fent említett Pléh Csaba-cikket, azok kedvéért néhány sorban kiemelem az ott megfogalmazottak lényegét. A fenti "szakemberek" jócskán visszaélnek az embereknek azon vágyával, hogy sokszor évek óta húzódó problémáik egy suhintásra eltűnjenek. A ma embere mindent azonnal akar. És ez többé már nem csak az anyagi javakra vonatkozik. Úgy képzeli, a lelki megnyugvás is könnyen elérhető, megvásárolható. Sajnos nem! Amiért ezek a mesterek mégis nagyon sikeresek tudnak lenni, az még csak nem is átlagon felüli empátiás készségük. Többször találkoztam már erősen nárcisztikus, a félisten képében tetszelgő "tanítókkal", akiket megbűvölve, tátott szájjal hallgattak az emberek. Pedig egy cseppnyi kedvesség nem szorult beléjük, leginkább saját nagyszerűségüket hangoztatták. A jósok módszere pedig azon alapul, hogy általánosságokat fogalmaznak meg, kérdésekkel irányítanak. Popper Péter pontosan azért nem hitt az asztrológiában, mert gyakorló pszichológusként tudta, hogy bárkiről képes látatlanban is olyan kétoldalas jellemzést kiadni, amelyből az illető magára ismer. Tele van az élettörténetünk hasonló vonásokkal, több bennünk a közös, mint gondolnánk! (Ezért működnek olyan jól, és hatnak hatalmas gyógyító erővel egyes csoportterápiák.)

Ami még jellemzően az alternatív utak felé tereli a gyógyírt kereső embert, az az, hogy társadalmunkban, ha valakiről kiderül, hogy pszichológushoz jár, félő, hogy megbélyegzi a környezete. Még a hozzá közel állók előtt is sokan titkolózni kényszerülnek. Ha nem vagy képes egyedül megoldani a gondjaidat, hamar rád sütik, hogy igazán gyenge vagy, és megvetnek vagy szánnak. 

Az emberek ettől való félelmükben, illetve a szégyen miatt is, hogy valami nincsen velük rendjén, mindent bevetnek. Az ún. self-help (önsegítő) könyvek széles skálája hozzáférhető a piacon, sokat fogyasztok belőlük én is. Ezekkel csak az a baj, és ezt magamról tudom, hogy miközben olvasom, gyakran érzem úgy, hogy most aztán kincsre leltem, minden szó megtalál, nagy aha-élményeim vannak, de ha nem fogadom meg a jó tanácsokat, vagy az olvasottak hatására nem kezdek változtatni a dolgokon, a problémák nem tűnnek el. És a nem-cselekvés még bűntudatot is okozhat. Hisz tudom, mit kellene tennem, most olvasom, és mégse azt csinálom, ez őrület! Az egész self-help mozgalom akkor ér valamit, ha a tudást a gyakorlatba is át tudom ültetni. Nemcsak olvasok, beszélek, merengek róla, hanem cselekszem!

S még egy ok, amiért virágzik a "lélekkúráló iparág". A pár napos tanfolyamok, jóslatok, lélekelemzések abba az illúzióba ringatják az embereket, hogy a válságukat valamilyen külső erő kiválóan fogja kezelni, feloldja. De aki ebben hisz, egy idő után csalódnia kell, hisz a legritkább esetben működik. Vagy ha mégis, az ember egy bábbá válik, aki taszigálódik az egyes tanok és iskolák között, és nem lesz ura a saját életének. Szóval, ez is nagy veszélyforrás, az önállóság elvesztéséé, amivel érdemes számolni.
Ezek tükrében fogalmazom meg a mai kérdéseket.

Kérdés.

Kik számodra hiteles gyógyítói a léleknek? Van valamilyen pozitív vagy kellemetlen tapasztalatod bármelyik oldalról is? Igénybe vennél-e, vettél-e valaha a lélekkel foglalkozó szakember segítségét?

„A te harcod az enyém is” - Daganatos betegek és családtagjaik lelki egészsége

Előre jelzem, hogy a mostani téma hosszú lesz és nem könnyű. A napokban olvastam valamelyik hírközlő portálon egy figyelemre méltó mondatot a miskolci intenzív koraszülöttön bekövetkezett csecsemőhalálok kapcsán, aminek a lényege, hogy hazánkban abszolút nincs kultúrája, így természetesen intézményesített rendszere sem annak, hogy valaki professzionális segítséget kapjon, ha komolyan megbetegszik, gyászol vagy éppen beteget ápol.  Erre nincs se pénz, se igyekezet, pedig az igény szerintem egyre növekvő. Míg nyugaton számos alapítvány és non-profit szervezet szakosodik szinte minden ilyen jellegű krízisre, ahová a nap 24 órájában lehet segítségért fordulni, itt maradnak jó esetben a szomszédok, ismerősök, együtt érző barátok vagy kényszerű, ám leggyakoribb megoldásként a magunka temetkezés. Februárban Angliában egy kisebb városban töltöttünk pár napot egy fesztiválon, s az utcákon lépten-nyomon olyan plakátokba futottam bele, melyeken ott virított, mikor hova lehet fordulni segítségért, ha valaki bajba kerül. A legtöbb felhívás a rákos betegeknek és családtagjaiknak szólt.

Nem titok, az elmúlt évtizedekben Magyarországon is drámaian megsokszorozódott a daganatos betegek száma. A megbetegedések tekintetében világviszonylatban is az elsők között tartják számon hazánkat évi megközelítőleg 60.000 újonnan regisztrált beteggel. Ez óriási szám! Ami még sokkolóbb: a kezeléseket és a betegséggel járó megpróbáltatásokat a pácienseknek csak mintegy fele éli túl. Ha tovább gondoljuk, a betegség kialakulásának ténye sokkal több embert von holdudvarába, hiszen a betegség ténye érzelmileg és fizikailag a beteg közvetlen környezetében élőket is rendkívüli módon megterheli, hatást gyakorol életükre. Így a rákbetegség által érintettek köre évente (!) több százezres is lehet.

Ha Európát vesszük alapul, daganatos elhalálozásban a magyar férfiak az első, a nők a második helyen állnak. Ennek okaival számos felmérés foglalkozik, melyek közül a genetikai meghatározottság mellett az önpusztító magatartásra való hajlamot (cigaretta, alkoholizmus, drog- és gyógyszerfüggés), az elégtelen táplálkozási szokásokat, a mozgásszegény életmódot, a pesszimista beállítottságot, a túlhajszoltságot, valamint az egyéb pszichés tényezőket emelik ki.

Az ún. C típusú személyiség birtokosai nagyobb eséllyel vannak kitéve egy daganatos betegség lehetőségének. Az ilyen típusú emberek általában konfliktuskerülők, igyekszenek mindenki elvárásainak megfelelni, míg egyéni igényeiket elnyomják, nem tudják érdekeiket képviselni másokkal szemben. Képtelenek nemet mondani, mindent megtesznek, hogy környezetük elfogadja, jónak lássa őket. Enélkül önbecsülésüket sem tudják fenntartani. Életük a külső szemlélő számára abszolút harmonikusnak látszik, ám belső világukban folyton zajló harc dúl a megfelelési vágy miatt. Mivel ezek az emberek nem adnak szabad folyást érzelmeiknek, a testük kimerül, immunrendszerük legyengül, ami kedvez a daganat kifejlődésének.

A tumoros betegnek még ma is a vele közvetlenül kapcsolatban álló családtagok tudják nyújtani a legtöbb segítséget, akikre az új élethelyzet szintén nagy terhet ró. Talán nem vitatja senki, hogy a daganatos beteg felépülésében vitathatatlan szerepe van a családi védőhálónak. Magányosan, támogatás nélkül szembenézni a kórral sokkal nehezebb, az egyedüllét alááshatja a beteg gyógyulásba vetett hitét és élni akarását. Ha végig gondolom, hány olyan emberrel találkoztam a kórház folyosóin várakozva a hosszú évek alatt, akik kétségbeesve meséltek pont ennek a megtartó erőnek a hiányáról, amit a család, vagy a segítő barátok támogatása jelent, összefacsarodik a szívem.

Kép forrása: www.healingtouchhealthcare.com

Innentől jöjjön a téma néhány megfontolásra érdemes aspektusa, némi szakirodalommal megspékelve (a teljes cikket az Embertárs nevű mentálhigiénés folyóirat nyomtatásban megjelenő száma közölte hasonló címmel, ott található az irodalomjegyzék és a hivatkozások, ha valaki még mélyebben ásná bele magát a témába).

Lássuk, hogy éreznek a családtagok? Miként cselekednek?

A betegség tényét a család tagjai különbözőképp élik meg. Vannak, akiket a diagnózis közlése  letaglóz, azonnal depresszióba süllyednek, és képtelenek támaszt nyújtani. Mások azonnal a tettek mezejére lépnek, konkrét terveket szőnek a betegség legyőzésére. A kezelések előrehaladtával azonban a legtöbb ember számára egyre elviselhetetlenebbé válik ez az időszak, melynek legkínzóbb pontja a bizonytalanság.

Marion Stroud felhívja a figyelmet, hogy a gyógyulási folyamat elején lehetőség szerint az ápoló ne a beteget terhelje saját negatív érzéseivel. Fontosnak tartja, hogy a hozzátartozó próbáljon meg maga köré gyűjteni olyan ismerősöket, barátokat, akik támaszai lehetnek, mert egy idő után erőtartalékai kimerülnek. Annak, hogy a gondozó is képes felépíteni maga körül szociális védőhálót (amit a betegnek jó esetben maga a család biztosít) kiemelkedő szerepe van abban, hogy elfojtott érzéseit, félelmeit kifejezze, és megelőzze a pszichoszomatikus betegségek kialakulását. Megfigyelték, hogy a súlyos vagy krónikus beteget tartósan ápoló hozzátartozók folyamatosan magas stressz-szintet élnek át, amit a legtöbb esetben nem adnak ki magukból, és ez nem ritkán fizikai betegség képében manifesztálódik.

Nem elhanyagolható az sem, hogy a családtagoknak az élet többi területén továbbra is helyt kell állni, aminek része a mindennapi munka, gyereknevelés, háztartási teendők, több generációról való egyidejű gondoskodás, stb. A család elsősorban a beteg igényeire koncentrál, a tagok saját szükségleteiket a kezelések ideje alatt, sőt sokszor még utána is szinte mindig elhanyagolják, elsődlegessé a hétköznapok túlélése válik.

Ken Wilber, amerikai filozófus öt évig ápolta mellrákban szenvedő feleségét. Áldás és állhatatosság című munkájában így ír a gondozó családtag nehézségeiről:

„A nehezebbik része azonban a beteggondozásnak, és ezt már nehezebb fülön csípni, az a belső nyugtalanság, amely a lelki és érzelmi szinteken kezd elhatalmasodni. Ennek a nyugtalanságnak két oldala van, egy privát és egy nyilvános. Ami a magánoldalt illeti, ráébredsz, hogy függetlenül attól, mennyi személyes problémával kell szembenézned, azok mind elhalványulnak ahhoz képest, hogy a párodnak rákja vagy más életveszélyes betegsége van. Ezért aztán hetekig, hónapokig magadban tartod a gondjaidat… most már két nehézséggel kell szembenézned: az eredeti problémával és azzal, hogy nem tudsz hangot adni az eredeti problémának, és ezért megoldást sem találsz rájuk… A düh, a sértődöttség, a megkeseredettség feltartóztathatatlanul bekúszik az ember lelkébe, e sötét gondolatok miatti borzalmas bűntudatot körítve… Ekkor jelentkezik a gondozónál a már említett második, érzelmi-lelki nehézség: a nyilvánosság problémája. Ha egyszer már rávetted magad, hogy megbeszéld a gondjaidat valakivel, akkor felmerül a kérdés: ki legyen az?

Az utóbbi kérdés ráirányítja a lényegre a figyelmet, s belőle világossá válik, hogy a daganatos beteget ápolónak is nagy szüksége van segítségre, de korántsem egyértelmű, ezt honnan kapja, illetve kaphatja meg.

Mitől tartanak leginkább az emberek?

A beteg kísérésében kedvezőtlenül befolyásolhatják az embereket korábbi, betegségekkel kapcsolatos élményeik, emlékeik. Ezek hatással vannak arra is, hogy a betegség tényét érzelmileg hogyan képesek feldolgozni. A súlyos betegség fenyegető veszélyt jelent, az egész addigi élet és viszonylagos egyensúly felborulását. A hozzátartozóknak szembesülniük kell a veszteséggel, ami életük számos területén jelentkezik. Ha korábban már kapcsolatba kerültek valamilyen módon a rákkal, az aktuális helyzetben félelmük a betegségtől olyan extrém méreteket is ölthet, hogy a működő énvédő mechanizmusokkal már nem képesek feldolgozni a várható veszteséget, ezért nem ritkán még együttélés mellett is teljesen kivonulnak a beteg életéből. Pszichológiai szempontból ez a viselkedés sem szokatlan. A családtagok félelme jórészt tudattalan, nagyjából a következő forrásokból táplálkozik: 

 „Félnek:

• ·     a biztonság elvesztésétől: az élet kizökken a rendes kerékvágásból, és a jövő tele van kérdőjelekkel;

• ·       „illetékességük” elvesztésétől: a beteg jóléte érdekében hozott döntések részben vagy egészben kicsúsznak a család kezéből, és szakemberek kezébe kerülnek át;

• ·       a támasz elvesztésétől: ha a beteg volt az erős egyéniség, akire a partnerkapcsolatban vagy a családban támaszkodni lehetett. Ilyenkor ugyanis – legalábbis egy időre – ő szorul támaszra. Ez eleinte igen nehéz mindkét fél számára. A „gyengébb” fél esetleg zokon veszi, hogy olyan szerepbe kényszerítik bele, amire soha nem vágyott, és amire nincs is felkészülve (később viszont bűntudata lesz azért, mert neheztelt!) A beteg viszont megalázónak érezheti helyzetét, magát pedig hasznavehetetlennek, amiért nem képes úgy élni és dolgozni, mint rendesen;

• ·       a kapcsolat elvesztésétől: félünk, hogy a beteg esetleg nem gyógyul meg, és ez a kapcsolat létét alapjaiban fenyegeti. (Marion Stroud nyomán)

Hogyan lehet felvenni a harcot a félelmek ellen?

„Befelé fordulás, önhibáztatás, reménytelenség, kétségbeesés, tehetetlenség. Néhány azok közül az érzések közül, amelyeket gyakran átélnek azok, akik szembesülnek a daganatos betegség diagnózisával. Nagyon sok múlik azon, hogy aki találkozik a betegséggel, miként lép tovább, milyen megküzdési stratégiát választ.”

Az elfojtás és a betegség tagadása mellett sokszor válik a beteg nyíltan agresszívvé és dühössé. Előfordul, hogy közvetlen környezetét sem kímélik az indulatok. Gyakori jelenség a harag elfojtása, késleltetett kirobbanása. Ennek oka, hogy sok hozzátartozó véli úgy, az indulatok kifejezése ebben a szituációban nem helyénvaló, nekik a végsőkig tűrniük kell. Úgy gondolják, ezt diktálja az illem, nincs joguk kifejezni az érzéseiket, az szégyenteljes lenne. Számos szerző kiemeli, mennyire gyógyító erejű, ha a családtagok egymás között képesek a harag forrásáról beszélni. Általánosságban véve a család tagjai ugyanis nem egymásra haragszanak, dühük a tehetetlenségből, a magára hagyatottság érzéséből és a jövőtől való félelemből fakad.

 A harag mellett a másik uralkodó érzés a bűntudat, mellyel legalább olyan nehéz megküzdeni. Mértékét meghatározza a közös múlt, azaz hogy ennek függvényében mennyire kiegyensúlyozott a kapcsolat a beteg és családtagja között. Még ha ez a viszony nem is mutat különösebb torzulásokat és egyenletesnek mondható, az önvád akkor is jelen van, és feloldása állandó belső munkát ad mindenki számára.

A bűntudatnak nem minden esetben van valós alapja, ám ettől még nagy feladat megharcolni vele. A hozzátartozók kívülről szemlélve gyakran érthetetlen gondolatokat fogalmaznak meg azzal kapcsolatban, miért hibáztatják magukat egyes, sokszor a múlt ködébe vesző tettük miatt, amelynek egyébként nem valószínű, hogy köze lett volna a betegség megjelenéséhez. Jól emlékszem például arra az anyára, aki felnőtt korú fia betegségében érezte magát hibásnak. Meg volt róla győződve, hogy ő is felelős a rák kialakulásáért, mert annak idején nagyon rövid ideig tudta szoptatni a fiát (elapadt a teje), helyette tehéntejjel táplálta. A bűntudat a családtagokat sokszor amiatt gyötri, amiért ők egészségesek maradtak, megvan a lehetőségük sportolni, dolgozni, tevékenykedni, míg sok esetben a betegnek - legalábbis egy időre - fel kell adnia korábbi életét.

A már említett megküzdési módok mellett egy másik sajátságos lélektani állapot, amikor az érintettek valamelyike (főként a beteg, de akár a hozzátartozó is) regresszióba süllyed, ami a személyiség egy korábbi fejlődési szintre való visszacsúszását jelenti. A regresszió során függőségi állapot lép fel. A beteg követelődzhet, igényeinek azonnali kielégítését kérheti, vagy olyan kívánságokkal terhelheti környezetét, amelyek nem valós szükségleteiből fakadnak. Igen, akár egy toporzékoló kisgyerek. Ilyenkor érdemes az irracionális kérések mögé nézni, mert a regresszió mentén létrejött gyermekes megnyilvánulásoknak célja a legtöbb esetben pusztán a környezet figyelmének kivívása és fenntartása, és nem feltétlen az önsajnálat.

Hogy alakul át a család, ha egyáltalán? Csapatjáték vagy széthullás?

A betegség a család szerkezetét is jelentősen átrendezheti. Főleg erőteljes karakterű egyénekre vagy a családfő szerepét viselő családtagra igaz, hogy a család a betegség előtti viszonyokat és teljesítményt véve alapul ugyanazt várja tőlük (pl. maximális gondoskodás és kiszolgálás vagy anyagi javak biztosításának tekintetében), amit addig nyújtottak. Megesik, hogy a házastárs, szülő vagy gyerekek egyfajta sértettséggel és értetlenséggel viszonyulnak a megváltozott helyzethez, ami tőlük is más, odaforduló viselkedést vagy önfeláldozást kívánna meg. Ha egyébként nem így szocializálódtak, az alkalmazkodás az új helyzethez nem fog könnyen menni. Nem olyan egyszerű a hosszú évek alatt kialakult szokásrendszert egyik napról a másikra megváltoztatni. Kell hozzá a közös akarat, összefogás, röviden a család csapatként való működése. És az is elképzelhető, hogy a beteg igénye szintén az, hogy addigi szerepének továbbra is megfeleljen és ugyanúgy kezeljék, hogy életében a „minden rendben van” látszatát fenn tudja tartani, és képes legyen a betegség tényét távol tartani magától. Sokan folytatják a munkát is.

Előfordul az is, hogy a beteg szinte semmiben nem hozhat önálló döntéseket, úgy érzi, teljesen elveszti a kontrollt saját élete felett, mert a család mindenben kiszolgálja. „A „mi csak segíteni akarunk” családi viselkedés sok esetben akaratlanul is kiskorúsítja a beteget, tekintet nélkül az objektív életkorára. Tipikus esete, amikor a családtagok naponta újabb és újabb ötletekkel állnak elő valamilyen táplálék-kiegészítő, vitamin, alternatív módszer vagy "csodaszer" alkalmazásával kapcsolatban. Az sem ritka, hogy a beteget akaratán kívül elcipelik természetgyógyászhoz, vagy a reménytelenségből hasznot húzó önjelölt guruhoz vagy jóshoz. Manapság sajnos teljes, többé-kevésbé illegálisan működő iparág épül a tumoros betegekre.
Talán furán hangzik, abban viszont semmi kivetnivalót nem találok, ha a beteg maga találja meg a számára járható utakat. Ha az a valóságtól nem túl elrugaszkodott, hihetetlen erőt adhat a gyógyuláshoz. Az, hogy képes vagyok cselekedni és nem nézem tétlenül, ami velem történik, sokaknak ad bátorságot és energiát a gyógyuláshoz. Ha a család ebben tudja támogatni a beteget, az erősíti az összetartozást.

Hogyan kommunikáljunk egynással? Őszinteség vagy titkolózás?

A családtagok közötti kommunikáció mikéntje – megléte vagy hiánya – kulcsfontosságú szerepet tölt be a gyógyulási folyamatban. A rákbetegség ihlette naplók, szépirodalmi igénnyel megírt, legtöbbször valós élményen alapuló alkotások gyakran érintik a kommunikáció elégtelenségéből fakadó problémát. Ezt két idézettel szeretném illusztrálni. Az első részletben egy emlőrákos asszony férje szenved felesége feloldhatatlan szótlanságától, ezért a nő kezelőorvosához fordul tanácsért, a második egy tumoros férfibeteg szemszögéből mutatja be, milyen ezt a beteg oldaláról megtapasztalni.
Tornay Judit így ábrázolta az aggódó férj találkozását az orvossal a Halálunk óráján című regényében:

– Magam is felfigyeltem a felesége pszichés állapotára, és gondolkodtam, hogy beszéljek-e önnel vagy magával a beteggel – mondta, miközben ledobta a kabátját, és helyet mutatott magával szemben a fotelben. – Nem példátlan, de nem egészséges, amit a felesége csinál. Mások rendszerint kisírják magukat, aztán lassan megbarátkoznak a helyzettel, és reménykednek a gyógyulásban – rendszerint a legutolsó percig. Persze vannak hullámvölgyek is, de általánosságban bizakodóak, és ez nagyon sokat számít a gyógyulásuk szempontjából. Azt mondhatnám, hogy aki nem hisz a gyógyulásban, az nem is fog meggyógyulni. Nem feltétlenül a vallásos hitre gondolok, bár az adja a legtöbb erőt. Elég lenne egy kis élni akarás, az felrázza a testet is, erősíti az immunrendszert.

–   És én mit tehetnék? – kérdeztem tehetetlenül.

– Beszéljen vele – nézett vissza az orvos barátságosan. – Akármilyen új módszereket találnak ki a pszichiáterek, leginkább mégis a beszélgetés működik. Legalábbis két értelmes, érzelmileg kiegyensúlyozott embernél.

– Már megpróbáltam. Akármiről kezdek beszélni, egy-két mondat után már a plafont nézi, és olyan távoli a szeme. – Megrázkódtam a felmerülő emléktől. – Nem lehet belőle kimozdítani.”

Orvos és hozzátartozó beszélgetése érdekes kérdéseket vet fel. A házastárs észleli, hogy felesége már nem a régi, korábbi harmonikus családi életük ellenére a betegség hatására kezdi elveszíteni kapcsolatát a külvilággal, a valósággal. Első látásra jó tanácsnak tetszik a doktor szájából az egymással való beszélgetés, ám világos, hogy a beteg asszony erre képtelen, hiába próbálkozik társa áttörni a búskomorság építette falakat. A veszteségélmény feldolgozásának folyamatában (a korábbi élet és az egészség elvesztésére gondolok elsősorban) elkövetkezik az a pont, amikor a depresszió állapotába jutnak a betegek. Világos, hogy erről van itt is szó. Ebben az esetben már nem elég a családtagok jó szándékú erőfeszítése, akik a sorozatos elutasítás miatt egy idő után maguk is feladják a küzdelmet, hogy közelebb kerüljenek a beteghez. Súlyosabb depressziónál segítő beavatkozásra lehet szükség. Általában véve is igaz, hogy ha valaminek tudjuk az okát, vagy egy adott jelenségről rendelkezünk kellő tudással, akkor az kevésbé rémisztő számunkra. A daganatos beteg és családtagja közötti kommunikáció és információcsere viszonylatát Oláh Gábor így foglalta össze szubjektív hangvételű beszámolójában:

„Gyűjtögetésem során több olyan történetet hallottam, ahol a férfi rákbetegséggel küzdött, de makacsul hallgatott az utolsó pillanatig. A társa tehetetlennek érezte magát, mint aki űrkabinból nézi, elszakadt, egyre távolodó párját.

A családnak, a segítőnek, az ápolónak meg kell ezt is érteni, a betegnek joga van hallgatni, ha kizárólagos tulajdonának tekinti azt, amin keresztülmegy: ha nem akar vele másnak fájdalmat okozni, akkor nem szabad faggatni. Van a kommunikációnak szavak nélküli változata is. Tekintet, figyelem, érintés. Ha biztos vagy benne, hogy nem szabad faggatni a beteget, akkor próbálj te beszélni hozzá. Mesélj neki, hozd be a világot. Ha úgy látod, ez zavarja, fájdalmat okoz neki, akkor hallgass, de ne legyél rá dühös, ne haragudj rá, nem azért beteg, mert bántani akar, nem ellened történik mindez.

Én úgy gondoltam, nem kell szégyellnem azt, ami velem történik. Ki is tudtam fejezni, amit éreztem. Mégis sokszor hallgattam, nem volt mindig kedvem és erőm beszélni róla.”

Daganatos betegekkel foglalkozó szakemberek a kommunikáció gátoltságával kapcsolatosan megjegyzik, klienseik milyen felszabadultan és őszintén tudtak velük beszélgetni a legrázósabb és legintimebb dolgokról is. Ha a családi viszonyok nem rendezettek, a családtagok elhidegülnek a betegtől, félnek vagy gyűlölködő és szeretet nélküli a légkör, a betegnek egyedüli támaszt a külvilágból érkező segítség jelent. A beteg visszahúzódó személyisége mellett a hallgatásában az is közrejátszhat, hogy kímélni akarja a számára fontos személyeket, ezért nem beszél aggasztó érzéseiről és dilemmáiról. Ez személyes döntés kérdése. Szubjektív megjegyzés, de több olyan ismerősöm is volt, aki a betegsége tényét vagy valódi állapotát is eltitkolta a környezete elől, a legszűkebb családját is beleértve.

Ugyanígy nem egyértelmű a segítségnyújtás elfogadásának képessége sem. Azt gondolhatnánk, hogy a beteg ember szívesen veszi a több irányból érkező támogatást, holott ez nem mindig van így. A magas önértékelésű emberek, akik hozzászoktak ahhoz, hogy teljesen urai életüknek, és problémáikat mindig önállóan oldják meg, traumaként élik meg a kiszolgáltatottsággal járó helyzetet. A szabadság elvesztése még átlagemberek esetén is az önértékelés csökkenésével jár, ami megnehezíti, hogy bűntudat nélkül fogadjon el a beteg segítséget. Gyakran a környezet nem érti, mi áll ennek a hátterében, s az elutasítás nagyon fájó lehet. Pedig gyakran pusztán csak annyi, hogy a beteg úgy vélekedik, nem tudja kellőképp viszonozni, amit kapott. A kezdeti ellenállás után azért a legtöbben, mikor csillapodik a düh és a sértettség, képesek a támogatást elfogadni.

Kérdések.
Ha nem is vagy, vagy voltál beteg és sosem volt még a közeledben beteg ember, aki a támogatásodra szorult, akkor is érdemes megfontolni a következő kérdéseket. Lehet, hogy valamikor még szükség lesz a most adott válaszokra.
Szeretnék-e, tudnék-e segítséget kérni és elfogadni, ha magam is beteg lennék?
Mennyire osztom meg az érzéseimet, gondolataimat a hozzám legközelebb állókkal? Velük élek vagy csak "mellettük"? Csapatjátékos vagyok, vagy magányos farkas?
S ha volt már hasonló tapasztalatod, ápoltál valakit (akár lelkileg, akár testileg) és együtt harcoltál vele, miként élted meg?
Ha pedig beteg/voltál vagy, mit vársz a családodtól és azoktól, akik szeretnek és segíteni akarnak neked?