Elengedlek végre

Hogyan dolgozhatjuk fel, illetve készüljünk fel arra, amiről azt gondoljuk, nem lehet? Tóth Gábor Ákos újságíró őszinte hangvételű, alapvető igazságokat is tartalmazó gyászkönyvet írt, már ha ez a műfaj nevezhető annak. A komoly és manapság tudatosan háttérbe szorított témát taglaló írás a személyes élmények elmesélésén keresztül számos olyan kérdést vet fel, ami könnyebbé, elfogadhatóbbá teheti életünk legnagyobb veszteségeit, melyet szeretteink eltávozása jelent és segíthet a saját halálunk biztos tudásával való megbirkózásban. Aki Csernus-rajongó, annak elárulom, hogy az előszó és a fülszöveg is az ő tollából származik, s ezt a könyvet így ajánlja leendő olvasóinak:

"Én amikor végiggondoltam, hogy az életnek nevezett limitált időszakban mi lehet a dolgom, visszariasztott, hogy úgy éljek, mint azok, akik homokba dugják a fejüket. Ez a világ teli van álszent dolgokkal. Ez a könyv ezeket belezi ki. Nem boncolgat. Nem maszatol. De nem is akarja megváltani a világot. Nyers, kegyetlen, őszinte velünk a szerző. Kiteríti magát elénk, az önmarcangolástól, az önvádtól sebzetten - mindannyiunk okulására." 

Valóban, egy kicsit az volt az érzésem, hogy az ötvenes éveit taposó, édesanyját hirtelen elveszítő férfiember most lett felnőtté, s a bűntudat kibeszélését is szolgálja ez a könyv. És ezzel szerintem nem tévedtem nagyot.

Kissé szokatlan módon nyúlnék most ehhez a témához. Szeretném a szerző feketén szedett, az egyes fejezetek végén összegzésként leírt magvas gondolatait kiegészíteni a saját érzéseimmel, véleményemmel, emlékeimmel, hogy azután bárki átgondolhassa ezeket a létfontosságú kérdéseket a saját szemszögéből, ha kész rá. 

Nem egyszerű, fájdalmas kérdések ezek: bátorság és nyílt szembenézést követel a feladat. Viszont ha elvégeztük, azt hiszem, nyugodtan hajthatjuk álomra a fejünket minden egyes nap, annak biztos tudatában, hogy amit lehetett, megtettünk és talán kevésbé maró lesz a hiányérzet, ami az elkerülhetetlent kíséri majd egyszer (vagy ami talán meg is történt és a mai napig bánt vagy nem hagy békét a lelkünkben).

Elengedlek végre (könyvborító)

Mielőtt azonban ebbe belekezdenénk, a gyász egyik fajtáját szeretném megemlíteni, aminek fontosságát Tóth Gábor Ákos is kihangsúlyozza, bár nem nevezi nevén, és ez nem más, mint az ún anticipációs vagyis megelőlegző gyász. A veszteséget ilyen módon megélni akkor van lehetőség, ha hozzátartozónkat nem egy balesetben vagy gyorsan bekövetkező halállal veszítjük el, hanem például elhúzódó betegség miatt. Itt van ideje a környezetnek lélekben felkészülni, és ez nagyon tudatos munka kellene, hogy legyen, de a mi kultúránkban ennek ma már sajnos a csírája sincs meg. A halált rögeszmésen féli és mindent lebíró hatalommal ruházza fel a ma embere. Ez már csak azért is különös, mert néhány évtizede az elmúlás még természetes részét képezte egy emberi sorsnak, s többé-kevésbé el tudták a végesség tényét fogadni az emberek. Manapság pedig sokan nyílt sebként cipelik hosszú éveken át a gyászukat, vagy önvédelmi okokból nem élik meg és egyenesen elbagatellizálják.

Mi a jobb? - teszi fel a kérdést a szerző. Egy perc alatt távozni az élők sorából vagy - bár általában szenvedéssel jár együtt - "ágyban, párnák közt halni meg"? Sokszor utalok a betegségemre, ide is tudok példát hozni. Tisztán emlékszem, hálás voltam, hogy fiatal korom ellenére ilyen megpróbáltatás okán kellett szembesülnöm először saját nemlétem gondolatával, hiszen - és ezt néhány rázós ponton meg is tettem - volt alkalmam az elbúcsúzásra, a dolgok rendezésére. Amit Tóth Gábor Ákos és édesanyja elmulasztott, azt nekem sikerült megtennem a hozzám legközelebb állókkal, s ha úgy adódott volna (bár ezzel együtt is szörnyű élethelyzet volt ez a maga bizonytalanságával és méltatlanságával), lezártnak tekinthettük volna a viszonyunkat. Kommunikáltam, kommunikáltunk. Nem csak lényegtelen dolgokról, ami persze fontos és életünk legnagyobb részét ez teszi ki, hanem a lét kérdéseiről is. 

"Az odafigyelés a legértékesebb gesztus, amit adhatunk szeretteinknek: ezzel a fontosságukat értékeljük fel. Hogy ez mennyire igaz, akkor derül ki, amikor már nincs erre módunk."

Ha visszaemlékszem a zsongító, forró nyári délutánokra, amikor nagyapám a karosszékében bóbiskolt, én pedig a díványon hallgattam a meséit életről, háborús élményekről és sok apró, akkor banális butaságnak tűnő dologról, bánom, hogy mindez csak elnagyoltan maradt meg bennem, keveset őriztem meg az emlékezetemben, mert olyan könnyen elnyomott az a délutáni, szemleragadós álom. 

Egyik ilyen alkalommal, szinte látom magam előtt a pillanatot, mielőtt álomba zuhantam volna, még végigfutott az agyamon, hogy nem lesz ez mindig így, hogy ő mesél, hozzám beszél, és akkor nagyon hiányozni fog. Előre testet öltött a hiány, az érzés hívatlanul hasított belém.

Egy ismerősöm mesélte, hogy nagyanyja egy bénulással járó betegség miatt ágyhoz kötötten élte élete utolsó tíz évét. Vidám, jókedvét a haláláig megőrző és szellemileg nagyon friss asszony volt, aki ügyelt rá, hogy a múlt és az ő emléke se vesszen el nyomtalanul. Bölcs és előrelátó viselkedésre vall, hogy az unokáit időről időre az ágya köré gyűjtötte, és órákig tartó múltidézésbe fogott. Anekdotázott saját fiatal koráról, a családi viszonyokról, a gyökerekről, szerelmekről és botrányokról. Olyan becses ajándékot adva ezzel a következő nemzedékeknek, aminek értéke felbecsülhetetlen, főleg annak fényében, hogy napjainkban legtöbbször már a szüleiket, a szokásaikat és a múltjukat se nagyon ismerik az emberek.

Tóth is arra hívja fel a figyelmet, beszélgessünk, sokat! Ne csak az elintézendő közös ügyekről, hanem mindenről, tegyünk fel egymásnak kérdéseket, legyünk érdeklődőek. Minden ilyen percet soha vissza nem térő alkalomként könyveljünk el. A legnagyobb bűntudatot ugyanis minden esetben a ki nem mondott szavak és érzések okozzák, amikor bekövetkezik a visszafordíthatatlan. Azt is mondja, ezzel nem érdemes várni, mert ma már egyáltalán nem evidencia, hogy idős korban mennek el az emberek. S a rémület oka?

"Egyik legnagyobb problémánk, hogy nem vagyunk hajlandók felkészülni a változásokra. Aki képtelen hosszú távon gondolkodni, leteperik a veszteségek: önsajnálat és csillapíthatatlan önvád lesz a része."

Mit is jelent ez? Ha sérelmeket, mélyre eltemetett fájdalmat és sérüléseket hordozunk magunkban, ha akadozik a beszélgetés és a lényeges dolgokról való információcsere, a szomorú esemény bekövetkeztekor a bűntudat, az el nem varrott szálak okozta trauma, s a tudat, hogy ezek feloldására soha többé nem kínálkozik majd lehetőség, elsöprő erővel törhet a gyászolóra. Sokan azt hurcolják mázsás teherként, bár ez gyakran irracionálisnak tetszik, hogy miért nem mondták a másiknak ki akár csak azt az egyetlen szót, hogy "Szeretlek". Pedig itt nem is a tettekről hanem pusztán egy frázisról van szó. A szerző azt javasolja, s ezzel egyetértek, legyünk résen és dobjuk fel a hétköznapokat is:  

"A szeretet felelősség, ami nemcsak napi ügyek elintézésben nyilvánul meg. Olykor az élet jelentős, pátoszos dolgairól is beszélni kell, bármennyire is nem vagyunk rákényszerítve. Így a végelszámolásnál kevesebb megválaszolatlan kérdéssel kell szembenéznünk."

Éppen ma kezdtem neki Nagy Bandó Vár rád Toscana c. regényének. Ez egy olyan könyv, aminek gerincét a halálára készülő író-nagyapa levelei adják. A még meg sem született unokának, az utókornak szánja sorait, ezzel az utolsó erőfeszítéssel teremtve kapcsolatot múlt s jövő között, a jelenben. Emberfeletti vállalkozásnak tűnik egy élet ilyen jellegű sommázása, de ha magunkba nézünk, nem ez lenne a követendő példa? Mindkét oldal részéről. Hiszen mindkettőt szükségszerűen átélik az emberek.

Érdekesek egyébként ezek a múltból itt maradt mementók. T. mondta, hogy a szemében az apja egy léha, szeretetre képtelen ember volt, és igazán még akkor se tudta sajnálni, amikor a mértéktelen alkoholfogyasztásba belehalt. Évekkel később megtalálta a nagymamájánál az akkor még huszonéves apa édesanyjához írt, hihetetlen szeretetről tanúskodó leveleit, amit a hadseregből küldött haza rendszeresen. Miután a végére jutott ezeknek a szenvedélyes hangvételű leveleknek, rájött, hogy soha nem is ismerte az apját, azt az embert, aki még azelőtt volt, hogy az alkohol két vállra fektette volna, és teljesen eltorzította volna a személyiségét. A levelek egy egészen más megvilágításba helyezték az apját és megkönnyebbülést hoztak.

"A szeretteinkkel folytatott kommunikáció olyan, mint egy bankbetét. A hosszú távú befektetés itt is jövedelmezőbb lehet, mint egy sokat ígérő, azonnali haszon. Ha nem kerülgetnénk a tabutémákat, hamarabb megtalálnánk a közös nyelvet."

Lehetőleg ezt még a hozzátartozóink életében tegyük meg, mert sajnos nem túl gyakran kerülnek elő ilyen tisztázó levelek a fiók mélyéről, hogy az életünket és a gyászolt családtagunk vagy barátunk emlékét és hozzájuk fűződő érzéseinket tisztára mossák.

Ezért történhet meg az is, aminek szemtanúja voltam egy családfelállító esemény kapcsán. A kb. húsz résztvevőből a többség elhunyt családtagjaitól kellett, hogy búcsút vegyen. Szinte kizárólag a fel nem oldott gyász témája volt a középpontban azon a napon. Számomra sokkoló volt látni, milyen mély sebek szakadtak fel ott, amelyek nyilvánvalóan már hosszú idővel ezelőtt varasodásnak indultak, de sosem forrtak össze véglegesen.

Legvégül álljon itt egy másik könyvajánló is. Egyik kedvenc amerikai kortárs írómtól olvastam nemrég egy ebbe a témába vágó könyvet, magyarul Még egy nap címmel jelent meg. Albom azzal a gondolattal játszik el, mi lenne, ha a főszereplő, még ha csak egy teljes napot is, de újra együtt tölthetne rég halott édesanyjával? Mit mondanának egymásnak, mit tennének? Érdemes utána járni.

Mai kérdések:
Hogy viszonyulsz elhunyt szeretteidhez? Úgy érzed, sikerült elviselhető módon lezárni a velük való kapcsolatot úgy, hogy az emlékek mégsem vesztek el mindörökre? Minden veszteséged át tudtad élni és elengedni vagy viszel még magaddal belőlük? Talán pont most vagy ilyen élethelyzetben?

Én megmondom neked a tutit, de meg ám!

Manapság olyan világot élünk, ahol mindig mindenki jobban tud mindent a másiknál. Azon kevesekre pedig, akik kilógnak a sorból, furcsa szemeket meresztgetnek a többiek. Az igazi mindentudó mesterek, guruk, életmód tanácsadók, szellemi vezetők gombamód teremnek, az őket követők száma is rohamosan emelkedik. A tanítók szava egy ideig szent, de amikor ezek a szavak mégsem bizonyulnak időtállónak és minden esetben igaznak, melyek gyógyírt jelentenének az egyén igencsak konkrét és egyedi megoldásokat igénylő (magánéleti, munkahelyi, egészségi, spirituális stb.)  problémájára, legtöbbször elkövetkezik a kiábrándulás. És egy másik tan vagy eszme felé való fordulás, netán egy új, saját módszer kialakítása, hogy aztán azt követhessék megint a többiek. Akik ugyancsak válaszokat keresnek.

Hogy is működik ez az egész, illetve közelebbről: miről is akarok ma írni? Olyan idők járnak, hogy más nagyobb eséllyel jobban tudja, milyen színű és fazonú ruhákat kéne viselned, hogy igazán magad, sőt, ami még ennél is fontosabb: hogy trendi és hódító démon és meggyőző karakter legyél. Más jobban tudja azt is, mit egyél, hogy egészségesebb, hosszabb, kiegyensúlyozottabb élet birtokosa lehess. Mit olvassál, hova menjél, mit csinálj a szabadidődben, hogy boldognak mondhasd magad (és vajon ez egyenlő azzal, hogy annak is tudd magad? Hogy az egész ne csak látszat legyen, a külvilágnak szóló, talmi csillogás?) Mit kenj az arcodra, hogy elrejtsd a bőrhibákat, melyek mindegyike üzenet jellegű. Még jó, hogy nem akarod, hogy mások előtt nyitott könyv legyél.

A véleményem az, hogy még sosem voltak ennyire  magányosak az emberek, mint ma, amikor elvileg viszonylagos bőség van mindenből. Persze ez sem mindenkinek.

A jelenség, amit ma górcső alá szeretnék venni, az az, hogy miért is szeretünk jobban úgy általában mások életével példálózni és behatóbban vizsgálni embertársaink sorsát, ahelyett, hogy a magunkét helyeznénk előtérbe. Sokszor úgy érezzük, a saját életünket, lelkünk igazi valóját óvni, rejtegetni kell. Az életünk tele botlásokkal, bukásokkal, szégyennel. Hogy ezek valóban rejtve maradhassak, hogy ne törhessenek a felszínre, érzünk olykor késztetést foglalkozni kényszeresen mások életével és tisztelet azon kevés számú kivételnek, aki ezt ki tudja kerülni. Az, hogy miért is akarjuk, hogy ezeket a nemszeretem dolgokat, jellemvonásokat jótékony homály fedje, számomra nem kérdéses: az elfojtásuk legalább ugyanannyira annak szól, hogy a környezetünk ne tudja meg, mint annak, hogy nekünk magunknak ne kelljen velük foglalkozni.

 A dolog hátterében természetesen ott munkálhat az összehasonlítás vágya is: ha más nagyobb bakot lőtt vagy látszólag szokatlan, bizarr módon oldott meg az életében bizonyos kérdéseket, akkor én vállon veregethetem magam és mondhatom, hogy akkor én nem is voltam olyan rossz vagy béna az ügyeim rendezésében, még ha megkérdőjelezhető módokat választottam is külső és a belső világomban dúló konfliktusaim feloldására, viszonyaim bonyolítására. És ez egy kis megnyugvást ad. Az is igaz, hogy a hibákat, félresiklott döntéseket és tetteket hamarabb kiszúrják a mások életében vájkáló csápjaink, mint azt, ami követendő, ami megfontolásra érdemes, ami példa értékű. Így vagyunk összerakva.

A mások életében való kutakodás, a tanácsadás kényszere, hogy mi mondjuk meg a környezetünkben lévőknek a tutit, ahogy a poszt címe is sugallta, illetve annak a hangoztatása, hogy mi kívülről jövő megoldásokkal vagy javaslatokkal rendbe tudjuk tenni a másik életét egyes irányzatok szerint egyenesen kártékony, és én is úgy gondolom, hogy ha ezt egy meghatározott szinten túl már nem a segítő szándék vezérli. Ekkor van a bibi, ha azért érdekesebb a mások sorsa, mert valaki rosszindulattal van tele. Sajnos ebben sincs hiány.

Egyébként is, mostanra - és itt jöjjön egy kis önfeltárás -, eljutottam oda, hogy a legritkább esetben adok tanácsot.

Ebben a rogers-i szemlélet volt a segítségemre, amely rádöbbentett, hogy egy segítőnek, de akár egy barátnak is a melléállás és a kísérés a legfontosabb szerepe, nem pedig az, hogy a mi szemszögünkből okosnak tűnő tanácsokkal terelgessük a másikat. Ha csak valaki kimondottan nem ezt kéri tőlünk vagy nagyon gyámoltalan, esetleg olyan krízist él meg, ami beszűkíti a gondolkodását és nem képes dönteni. Ebben az esetben is azonban legfeljebb csak azt tudom elmondani, hogy én a mostani eszemmel és élettapasztalatommal mit tennék, és több lehetőséget felvázolva megoldási módozatokat nyújthatok. A megvalósítás viszont már nem az én reszortom, az a másikra vár, aki lehet, hogy szöges ellentétét cselekszi majd, amit javasoltunk, és az ő szempontjából ez így helyes.

Arról szeretnék még említést tenni, ami egy nem is olyan régi ráébredésem eredménye. Alkalmanként önismereti társasjátékot vezetek (Identity néven fut és egy magyar pszichológus találta ki), és egész sokat dolgozom különböző csoportokkal (beleértve nyelvi csoportokat is).

Azt látom, hogy az embereknek nagyon nehéz olyan típusú mondatokat megfogalmazni, amelyekben ún. én-üzenetek vannak, tehát a saját szempontjukból megformált közlések, például: "Az én életemben..., Nekem ezt azt jelenti, hogy..., Számomra...., stb. Gyakrabban nyilvánulnak meg úgy, hogy: "Minden ember..., Mindnyájan tudjuk..., Ez mindenkinek probléma..., Azt szoktuk mondani..., Sokan úgy vélik..., stb. Ilyenkor szerepköröm szerint mindig figyelmeztetnem kell a résztvevőket, hogy csak a saját nevükben beszéljenek, ami ez sokszor szinte legyűrhetetlen akadályt jelent. Nyilván benne van az is, hogy ha így fogalmazunk, egyfajta sorsközösséget élünk át a többiekkel, de eredendően csak arról tudunk első kézből beszámolni, visszajelzést adni, ami bennünk van. Hogy a másikban mi van, az csupán feltételezés. Ami nekem gond vagy öröm, az a mellettem ülőt lehet, hogy hidegen hagyja, vagy semmilyen saját érzése nincs azzal kapcsolatban. Aztán gyakran előfordul az is, hogy nem értem, miért rágódik valaki egy adott dolgon annyit, amin nekem eszembe se jutna fennakadni.

Egy megmosolyogtató kis történetet szeretnék még elmesélni itt a végén. Tavaly részt vettem egy jógaközpont megnyitóján, és ott mindenféle emberrel és csodabogárral összehozott a sors. Külső szemlélőként és a lelki egészséggel kissé földhözragadtabb módon foglakozó emberként ültem az egyik sarokban, és láttam, hogy az egyik "kolléga" néhány perc leforgása alatt ingával kilengette a sorsát a mellettem ülő szerencsés (avagy szerencsétlen) delikvenseknek. Legtöbbjük persze nem igényelte ezt a fajta rögtönzött "tanácsadást", csak néztek bamba képpel, de az inga lengett bőszen, s mondott egyet s mást, kinek cifrát, kinek kevésbé. Bár elég erősen tiltakoztam, én se maradtam ki végül a szórásból. Két perc alatt egy egész életre szóló tanács terhe került rám a szakmája iránt igen nagy elhivatottságot érző ingásember jóvoltából. És nem szerettem ezt. Nem akartam ilyen jellegű tanácsot hallani az életemről. Az életem nagy eseményeinek alakulásában jómagam veszek részt, én alakítom (jó, talán néha a véletlen is kicsikét), és hogy nekem, mi a jó és mi nem, nálam nem tudhatja jobban senki más. S mivel hiszem, hogy ez minden ember esetén így működik, erre próbálok meg ráébreszteni mindenkit. Bátorságra, hogy dolgokat egyes szám első személyben mondjunk ki, és a megélt élet is ilyen legyen. És ha már mások életét vizsgálgatom, abból a mintákat és a megoldási módokat lássam meg, amelyekből néhányat talán majd adaptálni fogok egyszer a saját házam táján.

Kérdés:

Szereted, ha megmondják neked a tutit? Milyen érzés, ha kéretlenül tanácsolnak neked valamit, és milyen, amikor kéred? Kitől fogadod el, mi hat rád meggyőző erővel? (gondolj a poszt elején leírtakra, kinek/minek hagyod, hogy befolyásoljon)

Mennyire érdekel mások élete? Tudsz-e gyakran én-üzeneteket megfogalmazni és nem csak általánosságokban beszélni?