2013. január 25., péntek

Akarom én tudni, ki is vagyok?

Ez a poszt arról szól, amit a cím is megfogalmaz. Egészen konkrétan. Érdemes meggondolni: célom-e az életem során, hogy megismerjem magam, hogy értsem-lássam-érezzem, ki vagyok én igazán? Szükségem van erre? Elérek azzal valamit, ha tudatosítom magamban, mit miért teszek, ha kísérletet teszek rá, hogy közelebb kerüljek ahhoz, ami én magam vagyok, ami mindenki mástól megkülönböztet engem? Kell ez nekem, akarom ezt? Milyen módon jutok hozzá? 
Már az ókorban is fontos kérdésnek számított ez, hiszen a híres delphoi jósda felirata is így szól: "Gnóthi szeauton", azaz Ismerd meg önmagadat! A papnőtől jóslást kértek az emberek, természetesen a jövendőjükre, a sorsukra voltak kíváncsiak. A jós azt felelte: "Ismerd meg önmagadat, és tudni fogod a sorsodat. Mert a sorsod te vagy. Nem külső erők uralkodnak rajtad, az istenek benned vannak, és jellemed, személyiséged alakítja, formálja jövődet. Változtass magadon, és változni fog a sorsod is. Fogadd el magadat, és el tudod majd fogadni sorsodat is."
Többször hivatkoztam már egyik kedvenc versidézetemre (no nem itt), Kosztolányi Halotti beszéd-éból való: 
"Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló."

Valahogy így. Mivel az ember saját magával tölti el a legtöbb idejét élete során, és sokszor egészen hosszú időre összezárva vagyok én meg én (Jung azt mondja a Selbst, a személyiségem belső magja, amihez nem lehet hozzáférni és változtathatatlan, illetve a Persona, ami a neveltetésünk, szellemi fejlődésünk során rakódik ránk, s alapvetően a minket érő hatásokból tevődik össze), hát nem árt, ha igyekszem jóban lenni magammal, ezt vallja a legtöbb pszichológiai irányzat. Illetve ha ez nem megy valamiért, mert ez is megtörténhet akár (mindannyian tele vagyunk szerzett lelki sérülésekkel, amiket nem könnyű feldolgozni, feloldani, ezt kár is lenne tagadni),  ajánlatos legalább megismerkedni azzal a személlyel, annak lényegével, aki ott benn lakozik és mikor valódi vágyai és indíttatásai ellen cselekszünk, megértésért kiált. 
Miről is beszélek? Hát, egy eléggé divatos dologról, aminek fontosságát egyre több fórumon és helyen hangoztatnak. Az önismeretről. Számos módszer létezik ma már, és hazánkban is sorjáznak a különböző tanfolyamok, csoportok, klubok, tanok és iskolák, melyek az egyén boldogulását tűzik zászlajukra, nem is akárhogyan: azzal kecsegtetnek, hogy miután elvégzed őket, megismered önmagad. Ami engem illet, én is belekóstoltam már néhány ilyen lehetőségbe, és mindez pont arra volt jó, hogy rádöbbentett, ez egy életre szóló tanulás és törekvés kell, hogy legyen, úgy visz eredményre. Ha ezt tudatosan teszem, ami persze abszolút nem fájdalmatlan, akkor tudok belőle a legtöbbet profitálni. De fontos, hogy eldöntöttem, akarom.
A legtöbb embernek nincs igénye erre, és ez is teljesen rendjén van. Popper egyenesen azt mondja,, hogy vannak helyzetek, amikor különösen kártékony lehet, ha valakit önmaga megismerésére akarunk rávenni. Pszichiátriai kezelés alatt állók például olyan sajátságos lelkiállapotban vannak, ami veszélyessé teszi az önmegismerés  bármilyen módját, illetve, ha gyógyszereket is kapnak, még kevésbé alkalmasak arra, hogy közelebb kerüljenek igazi valójukhoz. Aztán Popper meséli egy könyvében, hogy ő a pszichológia szakos diákjainak is mindig azt mondta, ne dőljenek be feltétlen a manapság divatos önismereti irányzatoknak, mert vannak helyzetek, amikor az önismeret nem szabadít fel. Pl. idősebb korosztálynál, akiknek már nincs idejük vagy erejük feldolgozni mindazt, ami egy ilyen terápiában vagy folyamatban feltör a lélekből a megélt élet töredékeiként. Előhozni egy fájó emléket, amit aztán nincs mód feldolgozni, ez szerintem sem kívánatos. Szóval csínján kell bánni ezzel, és hangsúlyozom, elengedhetetlen, hogy az emberben felmerüljön az az igény, hogy az önismeretet akarja igazán.
Van egy kedves barátnőm, akinek mindig lelkesen mesélek a különböző dolgokról, amiket próbáltam vagy olvastam, pl. a csoportról, ahová jártam. Érdeklődik minden iránt, és eléggé nyitott, azt hiszem, viszont a csoportos, de bármilyen más módszer kipróbálása is nagyon riasztja. Azt mondja, fél attól, hogy a magában érzett relatív egyensúlyi állapot megbomlana, ha belevágna egy ilyen vállalkozásba. Még ha tisztában is van vele, hogy vannak megoldatlan dilemmái, traumái, fél, hogy rámenne a családi béke, a harmónia magával és a világgal. Ez persze jelzi, hogy sok minden lehet a mélyben, ami ha felszínre kerülne, sok váratlan érzést is hozna magával, ellenben ő a saját életének legjobb ismerője (ez vesszőparipám, ezért nem gondolom, hogy guruhoz vagy magukat "tanácsadóként" hirdető megmondóemberhez kell fordulni legelőször, ha lelki krízisibe kerülünk), úgyhogy a döntése teljesen érthető. Egyébként jó módszerek és utak sem érik el ugyanazt az eredményt mindenkinél. Egy másik közeli barátnőm közel két évig járt csoportba, és nem hozott áttörést nála, azt mondta, mindent tudott már, amire ott fény derült.
Olyan érdekes egyébként, hogy pár hónappal ezelőtt, amikor egy kisebbfajta válságot éltem meg, ami az életcélomat érintette főleg, egy régóta a könyvespolcon porosodó könyvben, amit találomra ütöttem fel, sosem látott könyvjelzőt kacsintott felém, melyen a következő állt:

"Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaidat,
ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg tetteidet,
ügyelj tetteidre, mert azok szabják meg szokásaidat,
ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemedet, és
ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat."
 

Nagyon tetszett ez a néhány sor, összefoglalja nagyjából, amit én gondolok arról, mit jelent igazából megismerni önmagunkat. Egy jelenséget még szeretnék megemlíteni. És ez nem más, mint önmagunk tudatos elhanyagolása. Amikor tudom, érzem, hogy változtatni kéne, ehhez képest nem teszek semmit, évekig benne ragadok egy nem kívánt állapotban, amitől szenvedek, és amit nem a körülmények határoznak meg, hanem én magam vagyok az akadály. Tudok róla, és tétlenül engedem magam sodorni az árral. Ilyen időszakok legtöbbünk életében adódnak, aztán így vagy úgy megoldjuk őket. Aztán persze akadnak sokan, akiknek lételeme a panaszkodás, és folyton kifejezésre juttatják elégedetlenségüket az életükkel kapcsolatban, de változtatni eszük ágában sincs. Csak költői a kérdés: ha ezek az emberek maguk nem tesznek lépéseket sorsuk jobbra fordításában, akkor ki fog helyettük?

Mára ennyit, kérdések:
Mennyire van benned meg a vágy önmagad megismerésére? Milyen utat, módot választanál, választottál? 
Nagyjából békében élsz magaddal, közel kerültél valós énedhez, aki tényleg te magad vagy? Hol tartasz ebben?

2013. január 22., kedd

Tánc, mozgás, mámor

Néhány olyan mozgásformát szeretnék ma bemutatni, amelyeket próbáltam és szerintem jól beválnak, ha meditálni, felfrissülni, örömhormon mennyiségét áll fokozni szándékodban. Mert ugye a puding próbája az evés, és én minden újra nyitott vagyok (egy bizonyos határon belül: raftingolni és pain(T)ballozni például soha-soha többé!). Hiszem és tudom, hogy a lelki bajokból, a tespedtségből ki tudja az embert rántani egy jó kis mozgás (szándékosan nem sportot mondok most, mert annak emlegetésekor sokan az igazán teljesítményre ösztökélő mozgásra gondolnak, már csak magamból kiindulva - és ez így első blikkre rémisztő lehet).
Az iskolai tesiórák réme már a múlté, nagyon nem szerettem a kötöttséget, hogy osztályzatra ment és differenciált gyerek és gyerek között: "te ügyes vagy Julcsika, te meg irdatlan béna, Ágika, sarokban lenne a helyed. Nem tudsz fejen állni, felhúzódzkodni a kötélen, távolra ugrani, medicinlabdát jó messzire hajítani" (jól sejted, első számú mumusaimat soroltam fel.) Ugye nem kérdés mindezek után, én az Ágika voltam, bár makacs természetemnek köszönhetően futni például egész kitartóan tudtam, még futóversenyekre is beneveztem valami mazochista indíttatás jegyében, na és hogy bezsebeljem az ötöst, ami érte járt, így lett szalonképes a jegyem. (Jellemző: ma már busz után se futok, még ha egy óra múlva is jön, sztoikus nyugalommal veszek tudomásul mindennemű lekésést).
Az elmúlt egy évben  kerestem-kutattam, mi lenne az a mozgás, aminek nagyon jó stresszoldó hatása van, ami kiszakít a hétköznapokból egy kis időre, ami tényleg felüdít, és ami annyira megtetszik, hogy hajlandó leszek érte áldozni is. Több ilyet kipróbáltam, ma divatos dolgokat is. Volt közte zumba (ez manapság rendkívül trendi, és nem is rossz, de engem frusztrál, hogy mennyire fix koreográfiája van és nekem kell a szabadság valamilyen formája). Elmentem lélektáncra aztán, amiről nem tudtam konkrétan micsoda, de valami ütemes techno zenére kellett egyesülnünk a földanyával, miközben lovak módjára fújtattunk (ez elég mókás volt, még jó, hogy le volt kapcsolva a villany a hatalmas teremben és csak gyertyák égtek.) Én nem akarok senkit megbántani, de ez egy kissé bizarr élmény volt. Azért mi, akik részt vettünk, élveztük, de aztán más lehetőség után néztem. Azt még nem említettem, hogy sétálni - vagy nevezzük inkább jó ütemű gyaloglásnak - több éve járok, néha társasággal, néha egyedül. Alkalmanként Nordic Walking bot is mellénk szegődik, és ez valami hihetetlen hatásos és megnyugtató tud lenni, ajánlom mindenkinek, aki irodában, emberek között ül egész nap. Ha van időm egyébként, városon belül és kívül is sokat megyek gyalogláb. Kiváló alkalom a gondolkodásra, hogy az ember magába szálljon, sőt egy sajátos, sétához kötött meditációt is csinálok egy ideje, amit a magam örömére találtam ki. Elképesztő öngyógyító ereje van, sok gátat felold. Alapvetően az önszuggesztiós technikákat ötvöztem a gyaloglással, számomra ez így még jobban működik, mint a hagyományos értelemben vett otthoni relaxációs módszerek bármelyike.

 
Nagy Kata fotója, Érintések Háza
A ma illusztrációnak használt kép egy szakrális körtánchoz felállított ún. "közép", ami elvileg mindig egy-egy elemet hivatott jelképezni (ezt biztosan kitaláljátok, a tűz szimbóluma és szerintem különösen szépre sikerült). Tavaly ide is eljutottam egy kedves barátnőmmel, és négy órán keresztül roptunk, népek táncait, női körtáncokat, különleges élmény volt összekapcsolódni másokkal, ami nekem mindig az. A végén meditáltunk és a közös táncon kívül szabadtánc része is volt a foglalkozásnak. Rá kellett jönnöm, hogy a lelki tartalmakat én leginkább táncmozdulatokkal tudom kifejezni. Milyen fura, hogy egy idő után, ahogy halad az idő, kiveszik belőlünk a kamaszos lendület, a vagányság, ezzel együtt sokszor a tánc iránt érzett vágy is. Amikor már nem megy buliba valaki többé, hanyagolni kezdi a táncolást, ahogy én is tettem évekig. 
Hadd javasoljak még valamit, amit szintén a saját bőrömön tapasztaltam meg egy workshopon. A pszichodinamikus táncterápiáról van szó, ami azonkívül, hogy a mozgást állítja előtérbe, hatékony, szavak nélküli önismereti módszerként tartanak számon. Kár, hogy kevesen ismerik és foglalkoznak vele, pedig fantasztikus, de mint minden "csoportos" terápia, hosszabb időt és elköteleződést vesz igénybe, és nagyon kevés helyen elérhető (nagyjából csak Budapesten.) Miért is volt rám ez az önismereti módszer olyan nagy hatással? - tettem fel a kérdést akkor. Hiszen már pszichodrámára is jártam két évet, ahol rengeteget beszéltünk, "játszottunk" és szintén válsághelyzeteket, lelki sérüléseket dolgoztunk fel. Szerettem, de mégis közelebb áll hozzám, amikor gesztusokkal, mozdulatokkal közelítünk a lélekben rejtező problémákhoz. Azért meg ugye nem kell senkinek sorban állni, jut mindenkinek jócskán. A táncterápia előnye, hogy fejleszti a testtudatosságot és értelmezés nélkül visz közelebb a maghoz, ami a benső lényed lényege (hű, ez nagyon spirituálisan hangzott). Olyan felismerésekhez vezet, amelyek valahonnan a tudattalanból kúsznak elő, és direkt módon nem is biztos, hogy valaha hozzájuk lehetne jutni. Már ha akarunk egyáltalán.
A végére hagytam jelenlegi nagy szerelmemet, a Bollywood táncot, amire rendszeresen járok, még ha nem is olyan régóta. Nyilván sokat számít a vezető személye is, aki utat, irányt mutat, aki vezeti az órát. Milyen energikus, milyen mértékben tudja átadni az életörömöt, ami ebből az indiai gyökerekkel rendelkező, modern és tradicionális elemeket is egyesítő táncból egyszerűen árad. Judit, a tanárunk ebben verhetetlen. Nekem az az egy óra szinte teljes agykikapcsolással ér fel, kizárom a külvilágot, mégsem passzív tevékenység! A jógát pont ezért ódzkodom kipróbálni, tudom, hogy nagyon hatásos és számos előnye van, egyszer még lehet, hogy barátunk leszünk és adunk egymásnak egy esélyt.

Szóval, mozgásra, táncra fel! Találd meg a hozzád illőt! 
Vagy már meg is van? Mostanában leltél rá, vagy régóta űzöd? Mit jelent neked? Ajánlanád másoknak is?


2013. január 20., vasárnap

A család mint megtartó erő

Azt hiszem, ahogy a világ fejlődési üteme gyorsul és amilyen tempóban  változik minden, ami biztos alapokon nyugvó tényezőnek tűnt eddig a mindennapi életünkben, érdemes elgondolkodnunk azon, hogy a család funkciója, a benne betöltött szerepeink, feladataink, a számunkra nyújtott biztonságérzet hogyan módosultak az elmúlt évtizedekben. 
Nem célom a minősítés, nem akarom kijelenteni, hogy egyértelműen rossz az az irány, ami felé a család társadalmi szinten mint egység halad, de nem lehet tagadni, hogy a válások, csonka és ún. "patchwork" családok száma lassan meghaladja a kiegyensúlyozott, kellően óvó légkört biztosító családokét. 

(Álljunk meg egy pillanatra! Mi is az a patchwork család? Azonnal mondom: a foltvarrásra utalva, ahol sok-sok különböző szövetből lesz a végén egy szép ágytakaró vagy egyéb alkotás, az olyan családot nevezik így, ahol többnyire elvált szülők újraházasodásából kialakult új egységet jön létre közös döntés alapján, és a felek gyerekeket is hoznak a családba. A magyar nyelvben gyakoribb "mozaikcsalád" néven hivatkozni az ilyen formára.)

Andrea Altkuckatz festőnő alkotása: Patchwork család címen 

 

Két évvel ezelőtt láttam az egyik reggeli beszélgetős műsorban egy rövid beszélgetést egy vezető beosztásban levő katolikus pappal, aki egészen emészthető formában tárta fel az okokat, ami a családi élet válságát előidézte. Merésznek találtam, hiszen nyíltan kudarcról, elhibázott életekről, döntésekről beszélt. Ami tetszett, hogy nemcsak a hívők szempontjából járta körül a kérdést, és nem tagadta a tényt, hogy manapság már az egyházi esküvőt kötők között is egyre több a szétszakadt kapcsolat. Úgy általában mondta el a véleményét arról, miért került ilyen helyzetbe a család mint intézmény (ez nem hangzik túl jól, de ilyesféléről volt szó)

Ismeretes, hogy még száz évvel ezelőtt is sokkal szorosabb viszony fűzte egybe a családokat, igaz, különböző társadalmi rétegekben más-más volt az indíttatás. Ha a földet művelő családokra gondolunk, ott nem volt ritka, hogy a közösen végzett munka miatt több generáció tagjai éltek egymáshoz közel, nem ritkán egy portán osztozva. Persze ez nem feltétlen érzelmi köteléket jelentett, de egyfajta védőhálót minden bizonnyal nyújtott a tagoknak. Nem vesztették el a lábuk alól a talajt, pontosan tudták, hová tartoznak. Voltak gyökereik. A fiatal együtt élt az időssel, nem veszett el örökre az öregek bölcsessége, akik át tudták adni megszerzett élettapasztalatukat, emlékeiket. Volt valamilyen kapcsolat a nemzedékek között, aminek szerintem óriási identitásformáló ereje is volt. A gyerekek úgy nőttek fel, hogy nagyjából tisztában voltak vele, honnan jöttek, kik ők. 

Nyilván akkor sem volt minden tökéletes, mint ahogy talán a emberiség történetében soha semmi nem az, de eggyel több esély volt tudni, hogy az ember ki is voltaképp. Manapság a távolság és a kor, amiben élünk, jobban elválasztja egymástól a családtagokat, de mi magyarok még mindig egészen jól állunk benne a romló statisztika ellenére, én ezt gondolom. Fontosak nekünk az ünnepek, és ha azokban a családokban, ahol törekszenek a kiegyensúlyozott, harmonikus a családi életre, a minőségi idő megélése a szeretett személyekkel továbbra is fontos szerepet játszik. Nemcsak a gyerekekkel, de a szülőkkel, nagyszülőkkel ugyanúgy. 

Ilse Biberti könyvére hivatkoztam már, nagy hatást tett rám nemrég, ezért most megint utalok rá. Mikor Ilse szülei leestek a lábukról és némi gondolkodás után felllalta, hogy gondoskodik róluk, akkor döbbent csak rá, hogy valójában nem ismeri őket, azt se tudja kik ők, mit szeretnek. Nem tud a múltjukról, örömeikről-bánatukról semmit, mert sosem figyelt oda rá. És ezt igyekezett tudatosan bepótolni, amíg még tehette. 

A Youtube-on hallgattam egy szép számot pár napja, és alatta a hozzászólásokban egy amerikai férfi megjegyzését olvastam. Bánatát fejezte ki, mert rákban szenvedő édesapja kedvenc zenéje volt ez. Utána leírta, mennyire sajnálja, hogy hat (!) éve nem látogatta meg, az ok szinte banális: messze laknak egymástól. Ez Amerikában teljesen szokványos, a családtagok jó, ha hálaadáskor összejönnek ünnepelni, és a kapcsolattartás kb. évi egy találkozóban ki is merül. Ők így szocializálódtak, nekik így jó (?) Mégis azt érzem, csak lógnak a levegőben, és ha minden generáció ezt a mintát látja, ez válik egyértelművé, és a nagy önállóság-hirdetésben elveszítenek egy fontos mankót, ami segíthet, ha szorult helyzetbe kerülnek.

Kissé csapongok, de visszatérve a fent idézett tévés riportra, a pap arra utalt, hogy a család nem önmagától és nem az egység szintjén szenvedett csorbát, nem ez okozta a galibát. Az egyének nincsenek tisztában magukkal: nem tudják, mit várnak az életüktől, a családalapítást sokan pusztán kipipálandó feladatnak tartják, és az önismeret teljes hiányával vágnak neki ennek az egyik legnagyobb erőfeszítést igénylő életfeladatnak, amikor egy párból a gyerekek érkezésével igazi család válik. Arra intett tehát mindenkit, hogy alaposan gondolja át, mit szeretne, kivel és mikor, milyen célokkal. S ha a döntését meghozta, az első kudarcnál ne adja fel, harcoljon azért, hogy a családja egység maradhasson. Rázós dolog, a válás is sok esetben indokolt, mindig aktuális téma, beszélünk még róla.

Hadd mondjam el, milyen érdekes a felállás a világ másik felén. Vietnámban helyi idegenvezetőnk meghívott a nemzeti ünnepükön a családjához, hogy lássuk, milyen is egy autentikus nagycsalád arrafelé. Mert több generáció él együtt, sokszor egy fedél alatt, ez esetben négy nemzedék képviselői. Ebédre hívtak, s bár ott a vendéglátás alatt egészen mást értenek, mint itt, érdekes volt betekintést nyerni, hogy is élnek. A tizenéves fiatalok (még egybekelés előtt) büszkén mutatták meg a félkész "hosszúházat", ahol a nagymama mint leendő házi cseléd is kis szobácskát kapott. Az idősek, akik már megették kenyerük javát, háttérbe vonulnak és csendes figyelemmel és alázattal segítik az újabb családtagokat. Az ebédet is ők szolgálták fel. A gyerekek ott vannak velük (egy édes dundi csecsemőt a kezembe is adtak, nem igazán törődtek vele, hisz "csak" lány), és a sok-sok családtag együtt tölti az ideje java részét. 

Végezetül vizsgáljuk meg, mint mond a lélektan a család különböző funkcióiról!

Reprodukciós funkció: ami a társadalom utánpótlását, biológiai újratermelődését biztosítja. A gyermekszülések száma a fejlett országokban lecsökkent és ennek következtében a családi élet funkciója is megváltozott. A fejlődő országok ezzel szemben napjainkban túlnépesedési gondokkal küzdenek. 

Gazdasági és fogyasztási funkció: a pásztorkodó, az agrár és kézműves társadalmakban a mainál jóval erősebb volt a család gazdasági szerepe. Napjainkban előtérbe került a családokban a tágan értelmezett fogyasztás (közös tévézés, kirándulás), a szabadidő eltöltése.  

Szocializáció: a család rendkívül fontos szerepet tölt be az értékek közvetítésében. A család adja át a normákat, itt tanulják meg a gyerekek azokat a szerepeket, amik alkalmassá teszik őket arra, hogy beilleszkedjenek a társadalomba. A család szocializációs szerepe a fogyatkozó idővel egyre szűkül, különböző társadalmi intézmények léptek be helyette, például iskola, óvoda, bölcsőde, ahol a gyereke idejük nagyobb részét eltöltik, míg a szülők pénzt keresnek. 

Felnőttek pszichés védelme: ez szerintem nagyon fontos (kellene, hogy legyen, de nagyon gyakran abszolút hiányzik)! A család erős érzelmi köteléket jelent tagjai között. Olyan szükséglet, ami hiánya esetén válságba sodorhatja a családot. Jó működés esetén a család segít az iskolai, munkahelyi sérelmek, kudarcok feldolgozásában, csökkenti a feszültséget. A munkahely és a család elkülönülésével a család egyre inkább intim közösséggé, a magánélet centrumává válik.

Kérdés: 

Szerinted milyen az ideális család, már ha létezik? Mi a család legfőbb szerepe számodra? Valamilyen irányba változik még a "trend", teszem azt, az elkövetkezendő ötben évben? Ha igen, merre, hogyan?  

2013. január 17., csütörtök

Egy darabka otthon

A mai masszív hóesés úgy hozta, hogy háromszor veselkedtem neki a lapátolásnak. Nem bántam, szeretem az évnek ezt a szakaszát, amikor fehérséggel ünnepel a tél. Ebben aztán van igazi méltóság és szépség. A havat hányva gondolkodtam, miről írnék ma szívesen. Mert ezt legtöbbször - az aktualitások mellett - a kedvem határozza meg.
Közben volt még idő egy kis társadalmi életre is, komolyan mondom, ennyi szomszédot már nagyon rég nem láttam az utcán így együtt. A munka ellenére mosolygós arccal és jó kedéllyel serénykedett mindenki. Az iskolások nevetve vonultak végig az utcán, a jókedv ragadósnak bizonyult. És még az is köszönt, aki nem szokott!
Nemrég, mikor témák után kutattam, belebotlottam egy rövidke kis híradásba, egy kutatásról szólt, amelynek az volt a lényege, hogy az emberek egészségi állapotát összefüggésbe hozták azzal a hellyel, ahol élnek. Nem volt túl váratlan az eredmény. A kutatók arra jutottak, hogy a természethez közeli lakóhelyek, amelyek messze vannak a város zajától, a környezetszennyezéstől, hosszabb életet garantálnak. Ezek mellett főként a stresszmentességet emelték ki, illetve a tényt, hogy ha valakinek futni támad kedve, akár öt percen belül már az erdőn-mezőn lehet. És ezt nagyjából bármikor szabadon megteheti, ha otthon van. Tehát a hangsúly a sporton volt elsősorban.
Annyit azért hozzáfűznék, hogy szerintem kategorikusan nem jelenthető ki, hogy tovább élünk, ha falusi vagy kertvárosi, nyugis környezetben lakunk. Vannak emberek, akiknek az inger hiánya ugyanakkora kínzással ér fel, mint a csendesebb helyen élőknek egy zsúfolt utcán eljutni a munkahelyre minden nap és megküzdeni a paneldzsungel látványával. Nem egy ismerősöm, aki tömbházban él a családjával (és köszöni szépen, jól van) már attól sokkot kapna, ha a ma lehullott hómennyiséget manuális erő segítségével kellene eltávolítani az útból, felszabadítva és közlekedésre alkalmassá téve a járdákat. Ez is egy stresszforrás. Szóval ez a dolog jóval árnyaltabb.
Forrás: Art and Design
Kinek mit jelent az otthon? Ez valami idealizált hely, a béke szigete? Igen! Határozattan az kellene, hogy legyen. Most eltekintek a családi és egyéb viszonyoktól, maradjunk szigorúan a helynél. Ahol berendezkedünk évekre, évtizedekre, legyen az ingatlan akár saját tulajdonunk, akár bérelt kis kuckó. A munkahely mellett ez az hely, ahol életünkből a legtöbb időt eltöltünk (szerencsés esetben). Tükrözi a személyiségünket, ízlésünket, még a múltunkat is olykor. (Gondoljunk csak a sok tárgyra, emlékre, fényképre, a "csetreszekre", amiket sajnálunk kidobni, ragaszkodunk hozzájuk, pedig tudjuk jól, csak porfogók). Az otthonunk egy szeletke belőlünk. 
Minden egyes alkalommal, amikor belépünk valakinek az életterébe, tudattalanul lepergetjük lelki szemeink előtt a sorsát. Mintát veszünk szagokból, színekből, azonnal lesz egy egész határozott benyomásunk. Vannak lakások és házak, ahova jó belépni, szinte rögtön otthonosan és komfortosan érzed magad, és ehhez tényleg elég egy pillanat. Másutt - még ha igazán tetszetős és szépen kialakított otthonról van is szó - úgy érzed, valami nem kerek, és nem sokáig időzöl ott szívesen. Van, aki rossz meg pozitív energiákkal magyarázza ezt. 
Ha engem illet, a saját kis felségterületem az a hely, ahol az abszolút biztonság érzése fog el. Vannak még ilyen helyek, de nem túl sok. Évekkel ezelőtt, amikor viszonylag sokat mászkáltam a világban kialakítottam egy szokást, ami elviselhetőbbé tette a gyakori környezetváltozást. Mert akármennyire is rugalmassá és alkalmazkodóvá tettek a kollégiumi és másokkal megosztott albérletben töltött évek, az igényem az otthonosság megélésére állandó. Bárhol vagyok huzamosabb ideig, igyekszem élhetővé tenni a teret. Ázsiában például voltak olyan helyek, ahol kis, eldugott hostelekben szálltam meg, néhol a kétes tisztaságú szoba foltos matracán még ágynemű sem volt. Vettem a helyi piacon gyönyörű pashmina sálakat meg egy vékony plédet, és azokból varázsoltam magamnak álomra hívó ágyat, amibe esténként már volt kedvem belevackolni. Általában rendszerető vagyok, de utazásaimkor kiélem a kupira való rejtett hajlamomat. A bőrönd a szekrényem, káoszt teremtek seperc alatt, és ettől érzem magam úgy, mintha otthon lennék. No, erre kéne gombot varrnom, de legnagyobb igyekezetem ellenére sem sikerült ezidáig.
A nemrég olvasott Biberti-féle könyvben láttam, hogy a lány bevitt az édesanyjának a kórházba saját használati tárgyaiból, amelyeket ismert, melyekhez kötődött, és ez nagyon fontos. Kis oázist próbált létrehozni, ami hozzájárul a beteg hozzátartozó gyógyulásához. Ha visszagondolok több hónapos kényszertartózkodásomra a különböző kórházakban, és arra, hogy a falat a kórtermekben mennyi fotó, poszter, szeretettel készített, színes gyerekrajz díszítette, hogy az éjjeliszekrények szinte mindegyikén hány személyes tárgyak tömkelege sorjázott - bögrék, terítő, kis váza, ébresztőóra, a lista végtelen -, ez is az embernek arra a törekvésére emlékeztet, hogy mindig az otthon meghittségét, megszokott tárgyait próbálja odacsempészni, ahol éppen van.

Ma arra lennék kíváncsi: te szereted, ahol élsz? Milyen álmaid otthona? Hol van a hely, ahol jól érzed magad: a természethez közel vagy a hangos, élettel teli forgatagban? A világnak mely részén élnél szívesen, vagy jó neked ott, ahol vagy?


2013. január 16., szerda

A készen kapott élet

Sokat gondolkodtam rajta, mitől függ, hogy elégedettnek érezzük magunkat, mire felnövünk. Vagy legalábbis úgy gondoljuk, nagyjából a helyünkön vagyunk, és azt tegyük, ami egyensúlyban tartja a személyiségünket, életünk folyását. Poppernél olvastam régen, hogy minden életszakasznak megvannak a maga teljesíthető (bár nem kötelezően teljesítendő!) feladatai, amit akkor és ott van a legoptimálisabb lehetőség véghez vinni. Ha abban az életkorban nem teljesítjük, később már nehézkes lesz. A valóra nem váltott vágyak, melyeket nem tudunk elengedni, mert annyira szerettük volna, ha megtörténnek, egészen fura dolgokat idézhetnek elő. De most nem is erről akarok írni.
Valahol - el kell ismerni - mindannyian készen kapjuk az életünket, de a körülmények sok esetben változtathatók. Azzal mondjuk nem értek egyet, hogy minden csak rajtunk múlik. A mai önsegítő könyvek, amelyek tucatjával sorakoznak a könyvesboltok polcain minden problémára gyógyírt kínálva, a számos módszer és tan, hogy miként tedd élhetőbbé, netán nagyon sikeressé az életed, mind ezt hirdetik fennhangon: elég, ha te változtatni akarsz. Pedig a szerencsének is van szerepe abban, merre megy a sorsunk. Meg a döntéseinknek, és azok nem ritkán csak egy adott pillanatban tűnnek helyesnek.
Az, hogy a készen kapott életről írjak tegnap reggel pattant ki a fejemből. Mostanában sokszor kerül a látóterembe a német származású Schopenhauer, akit a "pesszimizmus filozófusaként" emlegetnek. Hírnevéhez hűen az életet csak rossz tréfának tartotta. Mivel gazdag kereskedő volt az apja, aki családja anyagi jólétét megalapozta, Arthurnak semmi más dolga nem volt, mint elmélkedni a világ dolgairól, benne az emberekről s az elmúlásról. Szerintem egy végtelenül kellemetlen, megkeseredett ember lehetett, ez persze nem von le filozófiai műveinek és gondolatainak értékéből. Mindenesetre, mivel igazából dolgoznia sosem kellett, a gondolkodásnak szentelhette az életét. Egy bizonyos szempontból kész, kompakt sorsot kapott. Azért persze nem ilyen egyszerű ez az egész. Ha az apja nem követ el öngyilkosságot, jó eséllyel rákényszeríti a fiára, hogy üzletember legyen és tovább vigye a családi vállalkozást. És akkor az már megint egy másik forgatókönyv. Nem ugyanaz az élet.
Hogy ugyanebben a (földrajzi) régióban maradjunk, eszembe jut most Fritz Zorn, aki egy zürichi polgárcsalád tehetős sarjaként tengette napjait. Lélekben megnyomorodva a családban őrzött, soha ki nem mondható titkoktól, barátok és szerelmek híján egészen magányosan jutott el harmincas éveinek sötét depresszióval átitatott korszakához. Személyes naplója vádirat a megnyomorító, álszent jóléti társadalom és egy olyan család ellen, amiben halvány szikrája sem volt meg, hogy egészséges lelkületű gyermeket bocsásson útjára. Zorn kétségbeesetten próbál boldog, de legalábbis kiegyensúlyozott lenni, megtalálni a jót az egyetemi életben és a tanításban, de erre képtelen. Egészen addig, míg testi szinten is meg nem jelenik nála az évek óta érzett búskomorság és reménytelenség, és egy daganatos betegségben végül meghal. Az ő körülményei hiába voltak kiválóak, ha csak a materiális oldalt vesszük alapul. Lehetett volna bármi, élhetett volna jól és gazdagon, de nem tudta megragadni a lehetőséget. Mert ehhez az anyagiak megléte édeskevés. A különösen gazdag emberekről az a véleményem, hogy predesztinálva vannak a boldogtalanságra. Akinek pedig a pénzszerzés az elsődleges célja az életben, annál ezt szintén kizártnak tartom.
Svájc egyébként is egy nagyon furcsa, zárt világ az én szememben. Irtóznak mindentől, ami idegen számukra (a külföldieket betolakodónak tekintik, és nem csak a bevándorlókat). Érzelmileg visszafogottak az emberek, pontosabban úgy tűnt nekem, mintha elfojtanák a bennük fortyogó indulatokat, mert azokat nem illik a világ felé mutatni. Volt egy munkának induló lehetőségem ebben az országban néhány éve. Részletekbe nem szeretnék bocsátkozni, de egy újszülöttre kellett volna vigyáznom (fiatal, csinos anya - idősödő gyártulajdonos, ez volt a szülői felállás, és nem voltak házasok). Hihetetlen luxus fogadott a házukban, amivel még meg is barátkoztam volna, de voltak dolgok, amiket nem tudtam elfogadni. A mai témánkhoz konkrétan az az eset kapcsolódik, amikor a fiatal anyuka megosztotta velem, hogy az akkor két hetes csecsemőnek jó előre és körültekintő alapossággal megtervezték a sorsát. A kisfiú nem léphet más pályára, csak az egyik vezető svájci bank igazgatója lehet, és eszerint nevelik az első perctől fogva. Ártatlanul, kikerekedő szemekkel kérdeztem meg (és milyen buta volt még  a feltételezés is): ha a fiúcska mondjuk orvos, színész szeretne lenni, ha felnő, vagy valami egészen hétköznapi szakmát választana, akkor mi lesz? A hölgy úgy nézett rám, mintha csökkent értelmű lennék, és azt mondta: "Az kizárt. Az nem történhet meg. Ő bankigazgató lesz." Ezt nevezem én készen kapott életnek.

Zürich, a pénz vonzásában (saját kép)
A következő alak, akinek a képe felrémlik előttem, egy indiai kislányé. Az előző történet szöges ellentéte. Néhány hónapja kapcsolgattam a tévét (mert akkor még működött), és egy igényesen elkészített, de megrázó dokumentumfilm kellős közepébe csöppentem bele. Indiai utcagyerekekről szólt, akiket már nagyon kicsi korban rákényszerítenek a munkára, sajnos a címét elfelejtettem. Hol a család, hol valamilyen bűnbanda. Természetesen ezeket a gyerekeket maximálisan kihasználják, rengeteg közöttük az árva. Pár rúpiáért teszik kockára az életüket, hogy néhány kornyadt virágszállal rohangáljanak a többsávos, túlzsúfolt utakon, és a kocsiban ülőknek kínálják eladásra szánalmas portékájukat minden nap, amit azoknak természetesen eszük ágában nincs megvenni. A főszereplő kislány egy felnőtt érettségével mesélt az életéről, hogy az anyja otthagyta őket a testvéreivel a nagymamánál egy másik férfiért, miután a férj (az apuka) meghalt. És hogy most ő tartja el a családot a csekély pénzből, amit az utcán keres meg mindenféle munkákkal. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy az egyéves kistestvér egy fadarabot rágcsált, miközben a lány az interjút adta, és arról számolt be, hogy a szeméttelepen, ahol élnek, rengeteg a patkány. Mutatta a lábát, két ujja hiányozott. Még a bölcsőben vesztette őket, mikor a rágcsálók éhségükben megtámadták, és rá épp nem vigyázott senki. Ez is egy sors, amiből kitörni szinte lehetetlen. Másik ilyen nagyon belém vésődött kép, amikor Kambodzsában egy folyóra épült kis nyomortelepen megláttam egy függőágyban alvó, majdnem teljesen meztelen asszonyt, akinek a mellén sovány kisbaba csüngött, és próbált valami táplálékhoz jutni. A többi gyerek a földön feküdt elpilledve a melegben, nem játszottak, hiányzott belőlük minden életkedv és erő. Csak úgy voltak.
Ilyenkor teszem fel magamnak a kérdést, akkor én ugye viszonylag jó helyre születtem? És legyek hálás érte.
Két szélsőség: a nyomor és pazarló, megbetegítő bőség. Egyik véglet sem jó, ezt ma már tudom. 
Még egy nagyon híres történet. Jon Krakauer írta meg. 1990 nyarán Chris McCandless dicsérettel diplomázott az Emory Egyetemen, majd eltűnt. Bankbetétjét jótékony célra adományozta, nevet változtatott, és legtöbb személyes tárgyát hátrahagyva új életet kezdett. Stoppal bejárta Észak-Amerikát, embert próbáló, kivételes élményeket keresett. Majd kedvenc könyveivel, egy puskával és egy zsák rizzsel fölszerelkezve elindult északra, az alaszkai vadonba, hogy megkíséreljen csak magára támaszkodva élni. Néhány hónap múlva vadászok bukkantak rá a tetemére. Szabadságra vágyott, ezért lemondott a családja által biztosított jólétről, és elindult a vadonba, hogy meglássa, mire képes, hogyan élhet egyedül, minden kötöttségtől mentesen.

Kérdés: 
Mennyire kapjuk készen az életet? Melyek ebben a legmeghatározóbb tényezők szerinted (akár a saját életedre rávetítve)? Mit gondolsz gazdagságról, szegénységről?





2013. január 15., kedd

Szerelem vagy valami ilyesmi


Mára azt terveztem, hogy a szerelem fajtáiról írok egy keveset. Hálás téma a szerelem, ezer oldalról meg lehet közelíteni, és ígérem, meg is fogom, mindig egy-egy különleges aspektusát körbejárva ennek a nagyszerű és utánozhatatlan érzésnek és mindennek, ami vele jár. A lélektan köztudottan szereti a kategóriákat, elméleteket, különböző rendszereket, megkockáztatom, a skatulyákat. Miért pont a szerelmet hagynánk ki a a sorból? A mai kaland azért lesz izgalmas (legalábbis szerintem), mert miután megismeritek a szerelem pszichológia által behatárolt típusait, el lehet merengeni, hogy az életetekben érzett szerelmek melyik csoportba tartoznak. Azt gondolom, soha nem érezhetünk ugyanúgy egy újabb kapcsolatban, bár mondják, a szerelem örök. Nos, most fény derül rá, melyik stílusát gyakoroltuk vagy gyakoroljuk éppen a szerelemnek. Essék először szó a szerelem különböző fajtáiról, majd jöhetnek a stílusok, amelyekhez egy teszt linkjét is mellékelem.  
  • A romantikus vagy szenvedélyes szerelem teljes bevonódást és feloldódást jelent a másikkal való kapcsolatban. Szélsőségek között ingadozik a szerelmes, ez amolyan speciális létezési állapot az eksztatikus öröm és a gyötrelem között. Itt van az, hogy az ember az egyik pillanatban még a felhőkben jár, és nagyon sérülékeny, ha például nem tud azonnal kontaktust teremteni a párjával (vagy akit annak vél), valamint jó adag feszültséget él át, amelyet a mielőbbi találkozás oldhat fel egészen. A szenvedély fellobbanásakor az agyban különböző hormonok aktivizálódnak. Hatásukra csökken az alvásigény, a szerelmesek nagy erőfeszítésekre lesznek képesek, még a hegyet is elhordanák puszta kézzel. A szerelem biokémiájáról még mesélek.  
  • Következő a sorban a társi vagy házastársi szerelem: az iránt érzünk így, akivel életünk mélységesen összefonódik, aki egy életre társunkká válik. Az intimitás és elköteleződés maximálisan megvan a felek között. Kölcsönös, érzelmekkel átitatott, gondoskodó kapcsolat.
  • Altruisztikus szerelemnek hívjuk a házastársi szerelem még elmélyültebb formáját. S mint ilyen, szerintem ritka madár! Abszolút célja az, hogy a szeretett személyt boldoggá tegyük. Hosszú időn át egymásra hangolódó, nehéz élethelyzeteket együtt megélő és megoldó párok között alakul ki. A múltkoriban láttam egy dokumentumfilmet egy harmincas házaspárról, akik egy hatalmas, pusztító erejű hóvihart vészeltek át egy magas hegyen egymásra utalva. Hegyet mászni indultak, miközben hirtelen kitört a vihar. Csak annak köszönhették, hogy kibírták az embertelen megpróbáltatásokat, hogy képesek voltak tartani egymásban a lelket, és ez a közös élményük olyan meghatározó volt számukra, hogy örök hűséget fogadtak egymásnak. Úgy nyilatkoztak, hogy ez a momentum egy életre összeköti őket. Megindító volt.
  • Bolond szerelem: kényszeres, beteges, bizonytalansággal, érzelmi függőséggel, túlzott ragaszkodással, az érzelmek állandó hangoztatásával és kikövetelésével jellemezhető. A kapcsolat megszakadása után súlyos depressziós állapot következhet be. Gyötrődést, válsághelyzetet okozhat, nem egyszer kriminális cselekedetekhez, például öngyilkossághoz vezet.
  • Beteljesült szerelem: Van benne némi fel-fellobbanó szenvedély, és életre szóló elköteleződést jelent, egyértelműen a másik melletti döntünk. (joggal kérdezhetjük, hát azt meg honnan tudhatjuk előre? Hát igen, csak hosszú-hosszú évek után tudhatjuk majd meg a talányt, vajon ilyen szerelemre "váltottunk-e" jegyet) Ami viszont kétségtelen: bensőséges, egymásra nyitott kapcsolat ez, melyben a másik embert önmagáért szeretjük. Gyökössy Endre „felelős szerelemnek” hívja. Élethosszig tart, és a személyiség teljes kibontakoztatására is lehetőséget teremt. 
  •  
Itt van mindjárt „Eros”: Szenvedélyes, elsősorban fizikai szinten jelentkező vonzalomra hivatkoznak így, melyet elsősorban a szerelem tárgyának idealizált külseje vált ki. Szóval nagyon bejön nekünk valaki, hogy érthetőbben fogalmazzak. A belbecs viszont nem egy meghatározó tényező ebben az esetben. A „Ludus”  a játékos szerelem. Felszínes, szenvedély nélküli, kellemes feszültséget okozó évődés, flört, tele izgalommal, jóleső, laza érzésekkel. Mit gondoltok, kiknek a kedvence ez? Hát, természeténél fogva zömében a férfiaké. Ezzel nem minősítünk, így figyelték meg. A „Storge”-ének a lényege a barátság, melybe vegyül azért egy csipetnyi erotikus vonzalom is. Na, nem olyan hű de sok, itt tényleg inkább a kölcsönös bizalom a fő összetartó erő. „Pragma”a befektetéseket, azaz a kapcsolatba feccölt energiát és javakat, illetve a nyereségeket számon tartó, enyhe erotikus vonzalommal jellemezhető stílus.
Mania”. Aki ilyen stílust képvisel, az nem számíthat igazán kiegyensúlyozott, harmonikus viszonyra. Ez a neurotikus jellegű szenvedélyes kötődés, inkább fájdalmat, gyötrődést, mint örömet okoz.  Féltékenységgel, drámai szakításokkal és szenvedélyes kibékülésekkel jár együtt. Nem tudom, mennyire nevezhető egészségesnek, mindenesetre ezek azok a párok, akiknél a bizalom háttérbe szorul, ezért gyakoriak az ellenőrizgetések, számonkérések, és egymás szabadságának a korlátozása. „Agape”: Önzetlen, ajándékozó szerelem ez, az altruisztikus szerelemmel rokon. A létezésnek úgy adni értelmet, hogy a szerelmesek egymásban vesznek el. Nagyon gyakori, hogy amikor az ilyen szerelmet átélő, hosszú évtizedeket egymással leélő házastárs a férjük vagy a feleségük halála esetén nagyon rövid időn belül "utána halnak" életük legmeghatározóbb szereplőjének. Igazán ritka ma már az ilyen szerelem, egy-két szép példát látok még magam körül, de nagyjából kezd kiveszni. 
A nők a baráti és a pragmatikus szerelmi stílust részesítik előnyben, bár talán nem okoz nagy meglepetést, hogy köztük gyakoribb a mániás és neurotikus szerelmi stílus is. 

Íme a teszt, amellyel megállapíthatod, melyik stílus jellemző rád vagy jelenlegi párkapcsolatodra.

Megfontolásra érdemes:
Te melyik szerelmi típust részesíted előnyben? Melyikben érzed úgy, hogy ki tudsz teljesedni?
Melyek a tipikusak így a XXI. század elején ? Befolyásolja-e a kor szerinted?