Sosem késő el-és újrakezdeni élni!

A mai bejegyzés témájában még kapcsolódik az előzőhöz, már csak így van ez a vissza-visszatérő gondolatokkal. Görgessük hát kicsit tovább! Gyakran hallani - szinte már közhellyé kopott megállapítások és rossz beidegződések ezek -, hogy "én már túl öreg, túl fáradt, túl lusta vagyok változtatni életem folyásán, még ha XY-nak sikerült is, nekem ez már nem fog úgyse menni." 

Vajon így van ez? Vannak életszakaszok, amikor valóban úgy érezzük, túl öregek, fáradtak és lusták vagyunk a változás irányába lépni akár egy apró tyúklépést is, ám ezeknek a periódusoknak is megvan a szerepe és létjogosultsága. Ha viszont már megérett a döntés, az igazi változások eléréséhez már néhány centinyi elmozdulás is elég. 

Az a tapasztalatom, hogy kétféle embertípus van alapvetően. Vannak, akiknél a gyors és radikális, amolyan kamikaze változtatások működnek csak jól (pl. valaki hirtelen elhatározással felmond vagy lezár egy régóta halódó viszont, barátságot, függőségi helyzetet, ami új utakat nyit meg előtte és a pozitív változás lehetőségét is magában rejti). A másik csoport (úgy ítélem, jelenleg én is ebbe tartozom) hosszú ideig érlel egy elhatározást, és fontos számára a biztonság érzete, anélkül kevésbé fogékony élete átfordítására. Ez is rendjén van, egészen addig, amíg megvan a változtatásra való igény, és nem hagyjuk, hogy a saját életünket a fotelből, mint egy középszerű tévéműsort kívülállóként nézzük végig. Ez lehet az egyik oka sok-sok ember élethosszig tartó boldogtalanságának. Egyszerűen nem maradunk így lelkileg egészségesek, a stagnálás senkinek nem tesz jót.

A görcsös változtatni akarásnak is akadnak hátulütői persze. Ismét az arany középút esete forog fenn, az lenne a jó. Éppen ma olvastam a 105 évet megélt Tibi bácsi történetét egy portálon (A CIKK teljes terjedelmében itt olvasható). Igencsak tanulságos, többször elmosolyodtam közben, és konstatáltam: igen, ezt így is lehet! Jó ilyen történeteket hallani, hát még ha úgy érzed, nem vagy épp a helyeden.
Több momentum is megragadott Tibi bácsi életéből, amellett hogy filozófiája is lenyűgöző a maga egyszerűségében, és kedvenc nagyapáméval szinte szó szerint egybevág: "Az életet élni kell..." (Nagyapámé két szóval volt több csupán: "Az életet élni kell, nem érteni." Úgy hitte, arra néhány évtized úgyse lenne elég, akkor meg minek erőlködni, sok tartalmas pillanattól venné el az időt.) Az idős férfi ötvenegy évi házasság után elveszítette feleségét, és 97 éves korában talált rá újra a szerelem. Választottja több, mint húsz évvel fiatalabb nála, de mindketten úgy gondolják, ez nem jelenthet már ebben a korban akadályt. Hasonló történet ugrott be erről rögtön, hiszen sokan egész életen át keresik a szerelmet. 

Néhány éve az egyik angol kurzuskönyvben százéves emberekről fordítottunk egy érdekes olvasmányt. Egy amúgy jó egészségnek örvendő idős brit hölgy arról mesélt, hogy 68 évesen ment először férjhez. Bár a társa néhány hónap múlva rákban elhunyt, ő mégis boldog volt, hogy életében egyszer legalább átélhette ezt az élményt. 

Hajszálra ugyanez a helyzet az élethivatással, munkával is. Nagyon szerencsés ember az, aki megtalálja a hivatását, és képes tenni érte, hogy ezen a területen is kiteljesedjen. Nehéz több évtizedet úgy lehúzni, hogy valaki a munkájában semmi örömet nem lel, csak a pénzszerzés és a létfenntartás eszközének tekinti, vagy a nyugdíjazása után áhítozik, mondjuk már negyven évesen. Mert nem szereti, nem lelkesedik érte, mert unja, esetleg még utálja is. Ezt hívják mindennapi robotnak, ugye? Mindegy milyen munkát végez egy ember, ha élvezi és bele tud feledkezni. Tényleg, bármilyen tevékenység lehet, kinek mi a vágya. Szívünk szerint, ehhez kell a legnagyobb bátorság.

Erről egy másik példa jut eszembe. Néhány éve elkísértem egy barátnőmet egy budai villába, ahová antik bútort javítani ment. A lakás tulajdonosa, egy ifjú férfi kedvesen fogadott minket, a munka közben pedig mesélt közel százéves nagymamájáról és annak lánytestvéréről, akik a holokauszt elől menekülve Amerikában találtak új hazára, és ott kezdtek új életet. A lánytestvér lesz most itt számunkra az érdekes, aki hatvanegynehány évesen megözvegyült, és elhatározta, hogy beiratkozik az egyetemre, hogy elkezdhessen végre dolgozni a majdan megszerzett diplomával (ha jól értettem, viszonylagos jómódban élt a család, és az asszony kizárólag a családdal foglalkozott addig). Tudjátok, mit tanult? Pszichológiát. Miután elvégezte, elkezdett praktizálni, és még több, mint húsz évet dolgozott a szakmában, emberek százainak segítve, a hosszú esztendők alatt megszerzett tudását és tapasztalatait továbbadva. Manapság is aktív még, kórházban önkénteskedik és beteg gyerekeknek olvas fel gyógyító mesét. De van egy nagy bánata: nem tud már gyalog menni a "munkahelyére", mert fáj a lába, és a hely majdnem tíz kilométerre van az otthonától. Mikor ezt meghallottam, mindjárt erőre kaptam én is.

Etka anyóról is szeretnék mesélni, őt rengetegen ismerik hazánkban. Az már biztos, hogy az általa kidolgozott módszerrel nagyon sok fájdalommal élő embernek segített, és magát is hatékonyan gyógyította meg a mozgásformával, amit kitalált. Egészen 55 éves koráig úgy hitte, mert az orvosai is erről győzték meg, hogy tolószékbe kerül, erőteljes csontritkulása és szívbetegsége miatt. Mai napig élénken él bennem a riport, amiben Vitray Tamás kérdezgette a virgonc kis nénit, aki fiatalokat megszégyenítő mozgékonysággal ficergett a színpadra tett székben, és örömmel mutatta be gyakorlatait a nagyérdeműnek. Csak bámultuk nagy szemekkel.

"Hatalmas szenvedéllyel és akaraterővel kezdte el tanulmányozni az emberi test és elme kapcsolatát és fejlesztését. Az összes elérhető keleti és nyugati szellemi és fizikai mozgáskultúrát kipróbálta, majd a megismert tanításokat összegyúrta, de még mindig nem volt elégedett, ezért elkezdte figyelni az élőlények mozgását. Ez vezette ahhoz a felismeréshez, hogy az ősi, velünk született légzés, mozgás az, amit alapul kell vennie a saját technika kidolgozásánál." - írja róla a life.hu.
Majd így folytatódik Etka anyó méltatása: "A lelki és testi fejlődés Etka magánéletére is pozitív hatással volt. Sok együtt töltött évtized után férje a világ legcsodálatosabb feleségének látta őt, igazi nőnek, akit megálmodott magának. Sosem lehetett megszelídíteni a mindig változó, játékos, pajkos asszonyt, aki meglepő bölcsességgel rendelkezett. Etka 83 évesen még görkorcsolyázott, bordásfalon függeszkedett és kondícióját a húszévesek is megirigyelték."

Hogy egy személyes emléket is mondjak megint, a csontvelő-átültetésem idején, ami néhány hónap abszolút elszigeteltséget jelentett a külvilágtól, ottani kezelőorvosom azzal próbált meg reményt plántálni belém, hogy mesélt egy korábbi pácienséről, aki - miután a hosszas kezelések után felgyógyult - családostul Kubába költözött, és folytatta korábban megkezdett zenei karrierjét. Hát mi lehet nagyobb ösztönző erő, mint egy ilyen példa? Akár a gyógyulásra, akár hogy újra felépítsd romjaidból önmagad, és az legyél, aki szeretnél lenni.

(Igen, ígértem Mosolykáról is egy teljes cikket, a könyvet még olvasom, de meglesz hamarosan az is.)

Kérdések:

Szereted a változást? Mersz vállalkozni az újra? Érzed egyáltalán szükségét? Melyik típus vagy: azonnal mély vízbe ugrós, vagy óvatosan tervezgető és megvalósító? Milyen érzés számodra, mikor megcsap a "választás/változás szele"? Lelkesítő, félelmetes, kétségbeejtő vagy természetes?