Hogyan dolgozzuk fel veszteségeinket?

Régóta foglakoztat a gyász és veszteségeink feldolgozásának témaköre. A napokban újabb könyvbe botlottam. Érdekes, mert a könyvtárban a hatalmas, lelki egészségről szóló polcról pont ezt a kötetet szúrtam ki, aminek a létezéséről se tudtam azelőtt.  

Gyógyulás a gyászból - ez a címe, és sok érdekes gondolatot oszt meg az olvasókkal. Így indít: "...azt megtanultuk, hogyan szerezzünk meg valamit, de azt nem, vajon mit tegyünk, ha elveszítjük azt." Ugye, szerintetek is jó felütés? Ezzel egy időben a könyv egy ma már Magyarországon is elérhető csoportos gyászfeldolgozási lehetőségre hívja fel a figyelmet, amit valószínűleg én is kipróbálnék, ha nagyobb, vagy visszafordíthatatlan veszteség érne (ITT találsz róla bővebb információkat, ám jó tudni, ez nem a szokványos önsegítő gyászcsoportok egyike, amely az ország több településén elérhető). 

Nem hiszem, hogy a legmélyebb gyászt és traumákat képes az ember egyedül feldolgozni. Évtizedekig sajoghat vagy egyenesen égethet a be nem gyógyult seb. El lehet ugyan fojtani, az agy egy rejtett zugába lehet száműzni, de ahogy halad előre az élet, a nem kimunkált veszteségeink úgy kerülhetnek elő, mint csontváz a szekrényből. Az is szemléletes példa, és egészen tipikus: ha balesetet szenvedünk el, fertőzést kapunk, a testi épségünket veszélyezteti valami, azonnal tudjuk, mi a teendő, és hathatós orvosi segítségért folyamodunk. 

Ha elveszítünk valakit vagy számunkra valami nagyon fontosat (pl. abortusz, munkahely, létbiztonság, egészségünk, fiatalság, szexuális potencia elvesztése, elmulasztott tettek: számos dolog van, ami a gyász gyötrő érzése kísérhet!), vajon hányan fordulunk hezitálás nélkül olyan emberekhez, akik segítenek a lelkünket helyre rakni vagy megkönnyebbülni? (És nem feltétlenül profi segítőkre gondolok.) Keressük a lehetőségeket? Szerintem ritkán. Marad a sebek csendben történő nyalogatása, és nem tévedünk nagyot, ha úgy véljük, valahol a társadalom is ezt várja el. Ugye abban egyetértünk, hogy a lelki fájdalom olykor maradandóbb, mint a fizikai?

A másik oldalról az is igaz, és az előbb a társadalmi elvárás emlegetésekor erre utaltam, ha valaki már gyászolt vagy mélységesen csalódott és érzelmi hullámvölgybe került valaha, tapasztalhatta, hogy a környezete nem igazán tudott mit kezdeni vele. Sokan panaszkodnak arról, hogy a kollégáik, barátaik és nem ritkán még a családtagok is szinte leprásként kezelik őket, és megpróbálnak távol maradni a személyes fájdalomtól. Igen, ezzel önmagukat védik, hiszen szembesülni azzal, hogy "ez velem is megtörténhet" nem egyszerű. Félnek a saját és a gyászoló érzéseitől. Hárítanak, mellébeszélnek, elterelik a szót a veszteségről, vagy közhelyekkel intézik el, rövidre zárva az ilyen jellegű beszélgetéseket. Nincs jogunk megítélni a másik embert emiatt, de nem árt észben tartani, hogy veszteségek mindannyiunk életében előfordulnak, amelyekhez viszonyulnunk kell majd valahogy. A viszonyulásunkat pedig mi is a szüleinktől kapjuk, úgy funkcionálunk, ahogy azt tőlük tanultuk, lestük el. Lehet ezt is tudatosabban tenni szerintem, főleg érettebb korban, így később a negatív érzések nem itatják át a hétköznapokat. Megdöbbentő, hogy egész pici korából is fel tud idézni veszteségeket a legtöbb ember. Ez akkor derül ki, ha például írásterápiás vagy egyéb módszerrel előcsalogatjuk azokat a mélyen megbúvó emlékfoszlányokat. És ehhez nem kell sok idő, elég pár perc! (Most az ünnepek előtt csináltunk egy ilyet, és nagyon érdekes volt! Magam is elvégeztem a munkát, ami ezzel járt, és különös felismerésekre tettem szert. Erről hamarosan bővebben, már készül a terv, hogy ezt bárki kipróbálhassa. Rég be nem gyógyult sebeknek lehet viszlátot inteni, a remény szerint örökre.)

Azt veszem észre egyébként, mostanában nem sikk a negatív érzelmek kifejezése. Mindenhol a pozitív gondolkodást serkentő, a "szeressük-egymást-gyerekek" típusú képekbe és gondolatokba ütközöm, igaz, magam is teszek fel ilyeneket a blog nemrég indult Facebook oldalára. De igyekszem mellé helyezni a fájó érzésekre utaló sorokat, idézeteket, verseket is, mert ez is emberi, és - mint ilyen - hozzánk tartozik. Kicsit olyan, mintha ciki lenne ma a fájdalmainkat átélni és megmutatni a nagyvilágnak, pedig az örömön túl ez is összekapcsol minket! Mintha mindenki szupererős, szuperellenálló és rendíthetetlen kellene, hogy legyen... az erő azonban nem abban mutatkozik meg, ha elrejtjük gyengeségünket. Erős az, aki a fájdalmát, elesettségét és törékenységét is képes másokkal őszintén megosztani.

Említettem, hogy akár szakemberhez is lehet fordulni. Itt első körben nem pszichológusra vagy orvosra gondolok, hisz az is nagy félreértés a gyásszal kapcsolatban, hogy minden esetben depresszióhoz vagy valami kóros lelki betegséghez vezet. Az első időszakban a gyász kiváltotta lelki reakció intenzitását nem könnyű felmérni, hiszen például váláskor, egy szeretett személy halálakor, vagy ha valaki beteg lesz és egyáltalán nincs vagy kicsi az esély a felépülésére, a fájdalom, ürességérzés, az élet hiábavalóságának élménye bénító lehet, első pillantásra úgy tűnik, nem tartozik a "normális" kategóriába. De minden ember másképp dolgozza fel a hiányt, nincs két egyforma mód! Részben ezért is, hosszú időn keresztül nyugtatókkal elnyomni a fájdalmat egy alapvetően egészséges embernél, aki gyászol, hiba, mert nem ad lehetőséget a veszteség feldolgozására. És a gyászmunkát egyszer el kell végezni a léleknek, hogy az élet mehessen tovább.

Előfordul, hogy a környezet vagy egyéb körülmények sürgetik a veszteséget elszenvedő embert, hogy térjen vissza a régi rutinhoz, hogy dobja félre az érzéseit. Ez nem lehetséges. A leggyakrabban elhangzó mondatok, melyeket gyászolónak mondanak (a poszt elején megnevezett könyv írja le ezeket részletesen, én meg kommentáltam közülük néhányat):

• Ne légy szomorú! (Badarság, az érzéseket nem lehet ésszel irányítani, esetleg irtózatos erőfeszítéssel el lehet takarni őket, csak hogy a környezetnek komfortosabb legyen, viszont ez kinek jó?)
• Pótold a veszteséget! (Ugyan, mivel? Mindenféle pótcselekvéssel, másik társsal, új háziállattal? Az ember általában egy konkrét személyt vagy dolgot veszít el, amiből a világon nincs még egy ugyanolyan, sokszor még hasonló sem! Kosztolányi csodálatos sorai jutnak eszembe a Halotti beszédből: "és szőtte álmát, mint színes fonált: a homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy")
• Gyászolj magadban! (Mi nem kérünk belőle, ez amúgy is olyan benső dolog, nem tartozik másra, netán még szégyelld is magad, amiért ilyen puding vagy! Erről már beszéltem, erő vs gyengeség kérdése.)
• Az idő mindent felold. (Nem, önmagában az idő semmit nem old meg. Ha cipeled magaddal a gyászod terhét, azt egyszer majd le kell bizony rakni, mert különben életed végéig útitársaddá szegődik, és azt nem szeretné senki. Nem leszel rosszabb ember, ha a gyászt feldolgozod, felejteni nem kell! Az emlékeket nem kell kitörölni, ez nem is lenne természetes.)
• Foglald le magad! (Azaz menekülj munkába, sportba, tevékenységekbe, hogy ne kelljen gondolkodni, ne kelljen érezni! Sajnos, fel nem dolgozott gyász gyakran vezet függőséghez, legyen a vonzódás tárgya alkohol, tévé vagy drog, de megnyilvánulhat munkamániában, kényszerekben is.)
• Mássz ki a gödörből! (Hogyan? Megmutatod, vagy meghallgatsz? Vagy csak osztod nekem az észt?)
• Megértjük, hogy érzel. (Nem, senki nem értheti meg, te hogy érzel. Sokszor elbeszélnek egymás mellett az emberek, és nem ismerik fel, hogy a saját veszteségeik azok a sajátjaik, a legőszintébb jóindulattal se érezhetik át, mit jelent pontosan valakinek megélni az ős külön bejáratú, friss gyászát. A tanácsoknak se mindig van helye, sőt. A meghallgatás a kulcs ebben a helyzetben is, amire már többször hivatkoztam a korábbi írásokban.)
• Szedd össze magad! (Helyt kell állnod az élet minden területén, nem engedheted meg magadnak, hogy magad alatt legyél...)

A sor a végtelenségig folytatható lenne. Mesélhettem volna még a gyász szakaszairól is, vagy hogy mikortól tekinthető a gyász a normálistól eltérőnek, amikor már segítséget kell kérni, de ez mind egy későbbi bejegyzés témája lesz. 

Talán kissé ünneprontó voltam, hogy így karácsony táján nyúltam a gyász kérdéséhez, de az utóbbi napokban annyi alkalommal találkoztam a veszteséggel, melyet az emberek a közelmúltban éltek át, és olyannal is, amitől jó ideje nem tudnak szabadulni, hogy megszületett ez a cikk. A karácsony bizony nem mindenkinek az öröm időszaka.

Kérdések: 

Hogyan dolgozod fel a veszteségeidet? Van rá taktikád, túlélési stratégiád, vagy legyen úgy, ahogy történik? Mely életesemények váltották ki belőled a gyász érzését a legintenzívebben? Meg tudtál vele birkózni, vagy még ma is viszed magaddal?