Hogyan dolgozzuk fel veszteségeinket?

Régóta foglakoztat a gyász és veszteségeink feldolgozásának témaköre. A napokban újabb könyvbe botlottam. Érdekes, mert a könyvtárban a hatalmas, lelki egészségről szóló polcról pont ezt a kötetet szúrtam ki, aminek a létezéséről se tudtam azelőtt.  

Gyógyulás a gyászból - ez a címe, és sok érdekes gondolatot oszt meg az olvasókkal. Így indít: "...azt megtanultuk, hogyan szerezzünk meg valamit, de azt nem, vajon mit tegyünk, ha elveszítjük azt." Ugye, szerintetek is jó felütés? Ezzel egy időben a könyv egy ma már Magyarországon is elérhető csoportos gyászfeldolgozási lehetőségre hívja fel a figyelmet, amit valószínűleg én is kipróbálnék, ha nagyobb, vagy visszafordíthatatlan veszteség érne (ITT találsz róla bővebb információkat, ám jó tudni, ez nem a szokványos önsegítő gyászcsoportok egyike, amely az ország több településén elérhető). 

Nem hiszem, hogy a legmélyebb gyászt és traumákat képes az ember egyedül feldolgozni. Évtizedekig sajoghat vagy egyenesen égethet a be nem gyógyult seb. El lehet ugyan fojtani, az agy egy rejtett zugába lehet száműzni, de ahogy halad előre az élet, a nem kimunkált veszteségeink úgy kerülhetnek elő, mint csontváz a szekrényből. Az is szemléletes példa, és egészen tipikus: ha balesetet szenvedünk el, fertőzést kapunk, a testi épségünket veszélyezteti valami, azonnal tudjuk, mi a teendő, és hathatós orvosi segítségért folyamodunk. 

Ha elveszítünk valakit vagy számunkra valami nagyon fontosat (pl. abortusz, munkahely, létbiztonság, egészségünk, fiatalság, szexuális potencia elvesztése, elmulasztott tettek: számos dolog van, ami a gyász gyötrő érzése kísérhet!), vajon hányan fordulunk hezitálás nélkül olyan emberekhez, akik segítenek a lelkünket helyre rakni vagy megkönnyebbülni? (És nem feltétlenül profi segítőkre gondolok.) Keressük a lehetőségeket? Szerintem ritkán. Marad a sebek csendben történő nyalogatása, és nem tévedünk nagyot, ha úgy véljük, valahol a társadalom is ezt várja el. Ugye abban egyetértünk, hogy a lelki fájdalom olykor maradandóbb, mint a fizikai?

A másik oldalról az is igaz, és az előbb a társadalmi elvárás emlegetésekor erre utaltam, ha valaki már gyászolt vagy mélységesen csalódott és érzelmi hullámvölgybe került valaha, tapasztalhatta, hogy a környezete nem igazán tudott mit kezdeni vele. Sokan panaszkodnak arról, hogy a kollégáik, barátaik és nem ritkán még a családtagok is szinte leprásként kezelik őket, és megpróbálnak távol maradni a személyes fájdalomtól. Igen, ezzel önmagukat védik, hiszen szembesülni azzal, hogy "ez velem is megtörténhet" nem egyszerű. Félnek a saját és a gyászoló érzéseitől. Hárítanak, mellébeszélnek, elterelik a szót a veszteségről, vagy közhelyekkel intézik el, rövidre zárva az ilyen jellegű beszélgetéseket. Nincs jogunk megítélni a másik embert emiatt, de nem árt észben tartani, hogy veszteségek mindannyiunk életében előfordulnak, amelyekhez viszonyulnunk kell majd valahogy. A viszonyulásunkat pedig mi is a szüleinktől kapjuk, úgy funkcionálunk, ahogy azt tőlük tanultuk, lestük el. Lehet ezt is tudatosabban tenni szerintem, főleg érettebb korban, így később a negatív érzések nem itatják át a hétköznapokat. Megdöbbentő, hogy egész pici korából is fel tud idézni veszteségeket a legtöbb ember. Ez akkor derül ki, ha például írásterápiás vagy egyéb módszerrel előcsalogatjuk azokat a mélyen megbúvó emlékfoszlányokat. És ehhez nem kell sok idő, elég pár perc! (Most az ünnepek előtt csináltunk egy ilyet, és nagyon érdekes volt! Magam is elvégeztem a munkát, ami ezzel járt, és különös felismerésekre tettem szert. Erről hamarosan bővebben, már készül a terv, hogy ezt bárki kipróbálhassa. Rég be nem gyógyult sebeknek lehet viszlátot inteni, a remény szerint örökre.)

Azt veszem észre egyébként, mostanában nem sikk a negatív érzelmek kifejezése. Mindenhol a pozitív gondolkodást serkentő, a "szeressük-egymást-gyerekek" típusú képekbe és gondolatokba ütközöm, igaz, magam is teszek fel ilyeneket a blog nemrég indult Facebook oldalára. De igyekszem mellé helyezni a fájó érzésekre utaló sorokat, idézeteket, verseket is, mert ez is emberi, és - mint ilyen - hozzánk tartozik. Kicsit olyan, mintha ciki lenne ma a fájdalmainkat átélni és megmutatni a nagyvilágnak, pedig az örömön túl ez is összekapcsol minket! Mintha mindenki szupererős, szuperellenálló és rendíthetetlen kellene, hogy legyen... az erő azonban nem abban mutatkozik meg, ha elrejtjük gyengeségünket. Erős az, aki a fájdalmát, elesettségét és törékenységét is képes másokkal őszintén megosztani.

Említettem, hogy akár szakemberhez is lehet fordulni. Itt első körben nem pszichológusra vagy orvosra gondolok, hisz az is nagy félreértés a gyásszal kapcsolatban, hogy minden esetben depresszióhoz vagy valami kóros lelki betegséghez vezet. Az első időszakban a gyász kiváltotta lelki reakció intenzitását nem könnyű felmérni, hiszen például váláskor, egy szeretett személy halálakor, vagy ha valaki beteg lesz és egyáltalán nincs vagy kicsi az esély a felépülésére, a fájdalom, ürességérzés, az élet hiábavalóságának élménye bénító lehet, első pillantásra úgy tűnik, nem tartozik a "normális" kategóriába. De minden ember másképp dolgozza fel a hiányt, nincs két egyforma mód! Részben ezért is, hosszú időn keresztül nyugtatókkal elnyomni a fájdalmat egy alapvetően egészséges embernél, aki gyászol, hiba, mert nem ad lehetőséget a veszteség feldolgozására. És a gyászmunkát egyszer el kell végezni a léleknek, hogy az élet mehessen tovább.

Előfordul, hogy a környezet vagy egyéb körülmények sürgetik a veszteséget elszenvedő embert, hogy térjen vissza a régi rutinhoz, hogy dobja félre az érzéseit. Ez nem lehetséges. A leggyakrabban elhangzó mondatok, melyeket gyászolónak mondanak (a poszt elején megnevezett könyv írja le ezeket részletesen, én meg kommentáltam közülük néhányat):

• Ne légy szomorú! (Badarság, az érzéseket nem lehet ésszel irányítani, esetleg irtózatos erőfeszítéssel el lehet takarni őket, csak hogy a környezetnek komfortosabb legyen, viszont ez kinek jó?)
• Pótold a veszteséget! (Ugyan, mivel? Mindenféle pótcselekvéssel, másik társsal, új háziállattal? Az ember általában egy konkrét személyt vagy dolgot veszít el, amiből a világon nincs még egy ugyanolyan, sokszor még hasonló sem! Kosztolányi csodálatos sorai jutnak eszembe a Halotti beszédből: "és szőtte álmát, mint színes fonált: a homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy")
• Gyászolj magadban! (Mi nem kérünk belőle, ez amúgy is olyan benső dolog, nem tartozik másra, netán még szégyelld is magad, amiért ilyen puding vagy! Erről már beszéltem, erő vs gyengeség kérdése.)
• Az idő mindent felold. (Nem, önmagában az idő semmit nem old meg. Ha cipeled magaddal a gyászod terhét, azt egyszer majd le kell bizony rakni, mert különben életed végéig útitársaddá szegődik, és azt nem szeretné senki. Nem leszel rosszabb ember, ha a gyászt feldolgozod, felejteni nem kell! Az emlékeket nem kell kitörölni, ez nem is lenne természetes.)
• Foglald le magad! (Azaz menekülj munkába, sportba, tevékenységekbe, hogy ne kelljen gondolkodni, ne kelljen érezni! Sajnos, fel nem dolgozott gyász gyakran vezet függőséghez, legyen a vonzódás tárgya alkohol, tévé vagy drog, de megnyilvánulhat munkamániában, kényszerekben is.)
• Mássz ki a gödörből! (Hogyan? Megmutatod, vagy meghallgatsz? Vagy csak osztod nekem az észt?)
• Megértjük, hogy érzel. (Nem, senki nem értheti meg, te hogy érzel. Sokszor elbeszélnek egymás mellett az emberek, és nem ismerik fel, hogy a saját veszteségeik azok a sajátjaik, a legőszintébb jóindulattal se érezhetik át, mit jelent pontosan valakinek megélni az ős külön bejáratú, friss gyászát. A tanácsoknak se mindig van helye, sőt. A meghallgatás a kulcs ebben a helyzetben is, amire már többször hivatkoztam a korábbi írásokban.)
• Szedd össze magad! (Helyt kell állnod az élet minden területén, nem engedheted meg magadnak, hogy magad alatt legyél...)

A sor a végtelenségig folytatható lenne. Mesélhettem volna még a gyász szakaszairól is, vagy hogy mikortól tekinthető a gyász a normálistól eltérőnek, amikor már segítséget kell kérni, de ez mind egy későbbi bejegyzés témája lesz. 

Talán kissé ünneprontó voltam, hogy így karácsony táján nyúltam a gyász kérdéséhez, de az utóbbi napokban annyi alkalommal találkoztam a veszteséggel, melyet az emberek a közelmúltban éltek át, és olyannal is, amitől jó ideje nem tudnak szabadulni, hogy megszületett ez a cikk. A karácsony bizony nem mindenkinek az öröm időszaka.

Kérdések: 

Hogyan dolgozod fel a veszteségeidet? Van rá taktikád, túlélési stratégiád, vagy legyen úgy, ahogy történik? Mely életesemények váltották ki belőled a gyász érzését a legintenzívebben? Meg tudtál vele birkózni, vagy még ma is viszed magaddal?

Sosem késő el-és újrakezdeni élni!

A mai bejegyzés témájában még kapcsolódik az előzőhöz, már csak így van ez a vissza-visszatérő gondolatokkal. Görgessük hát kicsit tovább! Gyakran hallani - szinte már közhellyé kopott megállapítások és rossz beidegződések ezek -, hogy "én már túl öreg, túl fáradt, túl lusta vagyok változtatni életem folyásán, még ha XY-nak sikerült is, nekem ez már nem fog úgyse menni." 

Vajon így van ez? Vannak életszakaszok, amikor valóban úgy érezzük, túl öregek, fáradtak és lusták vagyunk a változás irányába lépni akár egy apró tyúklépést is, ám ezeknek a periódusoknak is megvan a szerepe és létjogosultsága. Ha viszont már megérett a döntés, az igazi változások eléréséhez már néhány centinyi elmozdulás is elég. 

Az a tapasztalatom, hogy kétféle embertípus van alapvetően. Vannak, akiknél a gyors és radikális, amolyan kamikaze változtatások működnek csak jól (pl. valaki hirtelen elhatározással felmond vagy lezár egy régóta halódó viszont, barátságot, függőségi helyzetet, ami új utakat nyit meg előtte és a pozitív változás lehetőségét is magában rejti). A másik csoport (úgy ítélem, jelenleg én is ebbe tartozom) hosszú ideig érlel egy elhatározást, és fontos számára a biztonság érzete, anélkül kevésbé fogékony élete átfordítására. Ez is rendjén van, egészen addig, amíg megvan a változtatásra való igény, és nem hagyjuk, hogy a saját életünket a fotelből, mint egy középszerű tévéműsort kívülállóként nézzük végig. Ez lehet az egyik oka sok-sok ember élethosszig tartó boldogtalanságának. Egyszerűen nem maradunk így lelkileg egészségesek, a stagnálás senkinek nem tesz jót.

A görcsös változtatni akarásnak is akadnak hátulütői persze. Ismét az arany középút esete forog fenn, az lenne a jó. Éppen ma olvastam a 105 évet megélt Tibi bácsi történetét egy portálon (A CIKK teljes terjedelmében itt olvasható). Igencsak tanulságos, többször elmosolyodtam közben, és konstatáltam: igen, ezt így is lehet! Jó ilyen történeteket hallani, hát még ha úgy érzed, nem vagy épp a helyeden.
Több momentum is megragadott Tibi bácsi életéből, amellett hogy filozófiája is lenyűgöző a maga egyszerűségében, és kedvenc nagyapáméval szinte szó szerint egybevág: "Az életet élni kell..." (Nagyapámé két szóval volt több csupán: "Az életet élni kell, nem érteni." Úgy hitte, arra néhány évtized úgyse lenne elég, akkor meg minek erőlködni, sok tartalmas pillanattól venné el az időt.) Az idős férfi ötvenegy évi házasság után elveszítette feleségét, és 97 éves korában talált rá újra a szerelem. Választottja több, mint húsz évvel fiatalabb nála, de mindketten úgy gondolják, ez nem jelenthet már ebben a korban akadályt. Hasonló történet ugrott be erről rögtön, hiszen sokan egész életen át keresik a szerelmet. 

Néhány éve az egyik angol kurzuskönyvben százéves emberekről fordítottunk egy érdekes olvasmányt. Egy amúgy jó egészségnek örvendő idős brit hölgy arról mesélt, hogy 68 évesen ment először férjhez. Bár a társa néhány hónap múlva rákban elhunyt, ő mégis boldog volt, hogy életében egyszer legalább átélhette ezt az élményt. 

Hajszálra ugyanez a helyzet az élethivatással, munkával is. Nagyon szerencsés ember az, aki megtalálja a hivatását, és képes tenni érte, hogy ezen a területen is kiteljesedjen. Nehéz több évtizedet úgy lehúzni, hogy valaki a munkájában semmi örömet nem lel, csak a pénzszerzés és a létfenntartás eszközének tekinti, vagy a nyugdíjazása után áhítozik, mondjuk már negyven évesen. Mert nem szereti, nem lelkesedik érte, mert unja, esetleg még utálja is. Ezt hívják mindennapi robotnak, ugye? Mindegy milyen munkát végez egy ember, ha élvezi és bele tud feledkezni. Tényleg, bármilyen tevékenység lehet, kinek mi a vágya. Szívünk szerint, ehhez kell a legnagyobb bátorság.

Erről egy másik példa jut eszembe. Néhány éve elkísértem egy barátnőmet egy budai villába, ahová antik bútort javítani ment. A lakás tulajdonosa, egy ifjú férfi kedvesen fogadott minket, a munka közben pedig mesélt közel százéves nagymamájáról és annak lánytestvéréről, akik a holokauszt elől menekülve Amerikában találtak új hazára, és ott kezdtek új életet. A lánytestvér lesz most itt számunkra az érdekes, aki hatvanegynehány évesen megözvegyült, és elhatározta, hogy beiratkozik az egyetemre, hogy elkezdhessen végre dolgozni a majdan megszerzett diplomával (ha jól értettem, viszonylagos jómódban élt a család, és az asszony kizárólag a családdal foglalkozott addig). Tudjátok, mit tanult? Pszichológiát. Miután elvégezte, elkezdett praktizálni, és még több, mint húsz évet dolgozott a szakmában, emberek százainak segítve, a hosszú esztendők alatt megszerzett tudását és tapasztalatait továbbadva. Manapság is aktív még, kórházban önkénteskedik és beteg gyerekeknek olvas fel gyógyító mesét. De van egy nagy bánata: nem tud már gyalog menni a "munkahelyére", mert fáj a lába, és a hely majdnem tíz kilométerre van az otthonától. Mikor ezt meghallottam, mindjárt erőre kaptam én is.

Etka anyóról is szeretnék mesélni, őt rengetegen ismerik hazánkban. Az már biztos, hogy az általa kidolgozott módszerrel nagyon sok fájdalommal élő embernek segített, és magát is hatékonyan gyógyította meg a mozgásformával, amit kitalált. Egészen 55 éves koráig úgy hitte, mert az orvosai is erről győzték meg, hogy tolószékbe kerül, erőteljes csontritkulása és szívbetegsége miatt. Mai napig élénken él bennem a riport, amiben Vitray Tamás kérdezgette a virgonc kis nénit, aki fiatalokat megszégyenítő mozgékonysággal ficergett a színpadra tett székben, és örömmel mutatta be gyakorlatait a nagyérdeműnek. Csak bámultuk nagy szemekkel.

"Hatalmas szenvedéllyel és akaraterővel kezdte el tanulmányozni az emberi test és elme kapcsolatát és fejlesztését. Az összes elérhető keleti és nyugati szellemi és fizikai mozgáskultúrát kipróbálta, majd a megismert tanításokat összegyúrta, de még mindig nem volt elégedett, ezért elkezdte figyelni az élőlények mozgását. Ez vezette ahhoz a felismeréshez, hogy az ősi, velünk született légzés, mozgás az, amit alapul kell vennie a saját technika kidolgozásánál." - írja róla a life.hu.
Majd így folytatódik Etka anyó méltatása: "A lelki és testi fejlődés Etka magánéletére is pozitív hatással volt. Sok együtt töltött évtized után férje a világ legcsodálatosabb feleségének látta őt, igazi nőnek, akit megálmodott magának. Sosem lehetett megszelídíteni a mindig változó, játékos, pajkos asszonyt, aki meglepő bölcsességgel rendelkezett. Etka 83 évesen még görkorcsolyázott, bordásfalon függeszkedett és kondícióját a húszévesek is megirigyelték."

Hogy egy személyes emléket is mondjak megint, a csontvelő-átültetésem idején, ami néhány hónap abszolút elszigeteltséget jelentett a külvilágtól, ottani kezelőorvosom azzal próbált meg reményt plántálni belém, hogy mesélt egy korábbi pácienséről, aki - miután a hosszas kezelések után felgyógyult - családostul Kubába költözött, és folytatta korábban megkezdett zenei karrierjét. Hát mi lehet nagyobb ösztönző erő, mint egy ilyen példa? Akár a gyógyulásra, akár hogy újra felépítsd romjaidból önmagad, és az legyél, aki szeretnél lenni.

(Igen, ígértem Mosolykáról is egy teljes cikket, a könyvet még olvasom, de meglesz hamarosan az is.)

Kérdések:

Szereted a változást? Mersz vállalkozni az újra? Érzed egyáltalán szükségét? Melyik típus vagy: azonnal mély vízbe ugrós, vagy óvatosan tervezgető és megvalósító? Milyen érzés számodra, mikor megcsap a "választás/változás szele"? Lelkesítő, félelmetes, kétségbeejtő vagy természetes?

Példakép(p) - Van, akire felnézz?

Mint az összes témán általában, ezen is sikerült egy bizonyos ideig kotlanom, de úgy látszik, mára beért. Szeretnék egy sorozatot ebből, legyen ez az első darabja. Olyan emberekről fogok mesélni, akik képesek (voltak) nagy és pozitív hatást gyakorolni mások életére. Lesznek köztük, akiket sokan ismernek, tömegek tisztelik őket, még többen, akiket nem, mégis érdemes lesz a sorsukból meríteni.

Mindig sokat jelentett számomra, hogy vannak emberek, akikre fel lehet nézni, akiknek az élete, érzései és gondolatai nyomot hagynak bennünk, akik iránymutatást és erőt adnak, hogy egy-egy nehezebb akadályt könnyebben vegyünk, hogy a személyes életünkben bekövetkezett tragédiákat, színtelenebb, ingerszegényebb időszakokat és kudarcokat egyszerűbb legyen elviselni. Az ezekről az ideálokról kialakított belső kép is segíthet megőrizni a lelki egészséget. Életútjuk, csendes tanításaik egy életre elkísérnek.

Furcsa ez a példakép kérdés különben. Nem tudom, hogy manapság, amikor ebben az elég erősen a média által vezérelt világban élünk, tudnak-e a mai kamaszok vagy a még kisebbek a valóságból, az őket körülvevő környezetből példaképeket választani, vagy csak a valóságshow-hősök, jól menedzselt celebek, a bulvár szereplői jönnek-e szóba. Ha sok tévétől, kütyüktől mentes élményük van, és eleget forognak valódi, hús-vér emberek között, akkor szerintem biztosan.

Szerencsés helyzetben vannak, akik a hetvenes-nyolcvanas években láttak napvilágot, ahogy én is. Akkoriban gyakran előfordult például, hogy egy karizmatikus tanár miatt kedveltünk meg egy tantárgyat, s még ha nem is volt hozzá különösebb affinitása a gyereknek, mégis jól tanult, mert fontos volt számára, hogy a példaképnek megfeleljen (még ha a pedagógus - fú, nem szeretem ezt a szót, olyan fennkölt - nem is tudta, mennyire felnéznek rá, vagy ha tudta is, szerényen elkönyvelte a tényt, és nem szállt el magától). Szinte mindig, mikor a tanulásról beszélgetünk a csoportjaimban, azaz hogy ki milyen tantárgyakat szeret vagy szeretett az iskolában, szóba kerül, mennyire fontos, ki tanította. Egy életre megutáltathatja, vagy akár egy bizonyos szakma irányába is terelhet egy dönteni nem tudó gyereket a tanára. Első szakmámat én is két ilyen embernek köszönhetem, nagyapámnak és a mindig vicces, de következetes és nagyon fiatal Ági néninek, akitől az angolt tanultunk az általánosban már kilenc éves korunktól, aki aztán legnagyobb bánatunkra emigrált.

Persze, ha közéleti személyiségeket is kellene felsorolni, tudnék ám. Vannak kifejezett kedvenceim. Megemlíthetem, mennyire becsülöm a napokban elhunyt Nelson Mandelát, amiért képes volt 27 év rabság után is kitartani az elvei mellett, és sosem adta fel az ügyet, amiért harcolt. De Ang Szán Szu Csít, a burmai békeharcos politikusasszonyt is bevenném a sorba (őt ábrázolja a poszthoz beillesztett kép), aki 1991-ben Nobel-békedíjat kapott, és a személyes élettörténete is nagyon inspiráló. Érdemes olvasni róla, nemrég hazánkban is járt! A mai napig Burma szabadságáért küzd, és sokan nem ismerik, ami persze nem csoda: Burma nem a szomszédban van. Vagy II. János Pált is megnevezhetném. És Maria Montessori, olasz tanárnőt vagy Florence Nightingale-t, aki vagyonos családját hagyta ott azért, hogy a krími háború brit sérültjeit ápolja, és megalapozza a mai ápolástan legfőbb elveit. És akkor kalkuttai Teréz anyát (aki egyébként nem indiai, hanem albán származású) még nem is mondtam. Ezek kiragadott példák, biztosan számos más nevet lehetne felhozni még.

Fotó: Sipa Press/Rex Features

Nélkülük kétségkívül szegényebb lenne az emberiség. Ők PÉLDAKÉPEK így nagybetűvel, de legalább ekkora jelentősége van a mi életünk kisbetűs embereinek, akik a mindennapjainkra vannak nagy befolyással és közvetlen kapcsolatban áll(t)unk velük. Olykor-olykor magam is zavarba jövök, hogy egy futó pillanatig valaki az én sorsomból vagy gyógyulásomból merít erőt. Volt már rá példa.

Bár ha jobban belegondolok, a számomra legfontosabb példaképek is mind ilyenek: teljesen hétköznapi emberek. Az igazat megvallva, néhány a szívemnek nagyon kedves közülük már sajnos nem lehet közöttünk. Mégis hatnak rám, és fognak is azzal, amilyenek voltak, ahogyan vélekedtek a világ dolgairól.

Melindára például nagyon büszke vagyok, és nem csupán azért, mert a létező egyik legkedvesebb és legmelegszívűbb lány volt a világon, hanem mert a vele történtek ellenére is, most ősszel bekövetkezett haláláig megőrizte végtelen derűjét és még ő adott másoknak erőt, beleértve engem is. Az utolsó napokban beszélni már nem tudott, de még kaptam tőle két szívderítő, és a reménységtől sugárzó sms-t. Pedig tisztában voltunk vele mindketten, hogy pengeélen táncol az élete. Sajnos a leukémia győzedelmeskedett végül. Ha kisebb kellemetlenségek érnek, sokszor gondolok őrá, és elhessegetem magamtól, ami bánt. Felidézem egy tavalyi, napsütés padon megejtett beszélgetésünket, ahol a rá oly jellemző mosollyal azt mondja: "tudod, Anna, én még sosem szerettem ennyire élni." Akkor éppen a megfelelő donorra várt. S hosszú küzdelem után lett donor, de már nem sikerült a gyógyulás. Melinda halálának másnapján a búcsúlevele megjelent a Facebook oldalán, amit a barátoknak hagyott itt útravalóul. Megindítóan szép volt, és három hónap után is pici szorítást érzek a szívem táján, ha eszembe jut.

Bármilyen különös, olyan emberekre is fel tudok nézni, akiknek történetét "csak" egy könyv lapjain olvasom vagy filmen látom. Ha tőlük vagy róluk olvasok, szintén eltörpülnek a jelenlegi gondok az övék mellett és megrázva magam megyek tovább. A napokban is szereztem néhány figyelemre méltó példányt, az egyik leányzóról biztosan fogok mesélni itt a blogon is, amint végére értem a most kiadott naplószerű regényének, talán már hallottál is róla, ő az: Mosolyka, az örök optimista kerekesszékes leányzó, akinek blogjába ITT TUDSZ BELENÉZNI, ha szeretnél.

A másik egy osztrák kislány, Schirin Bogner története, aki HIV-vírustól fertőzötten született, és nagyon kicsi korától meg kellett küzdenie az előítéletekkel és a kirekesztéssel. Egy olyan fejlett országban is, mint Ausztria. Száz évig élni című regénye sok felismerést tartogat, épp most lapozgatom.

Kérdések: 

Neked vannak példaképeid? Honnan kerülnek ki? A világ ismert személyiségéből, vagy ők a te személyes hőseid, akiktől okulni lehet? Milyen emberi tulajdonságról gondolod, hogy valakit példaképpé tehet?

Fóbiák fogságában: legyőzhetem?

Mai témánk a fóbia. Egész sokszor találkoztam az elmúlt hetekben ezzel a jelenséggel, sok ember küzd vele és ellene, jó, ha szót ejtünk róla. Talán pont érint téged is, vagy valakit, akit közelről ismersz.

A "phobia" a görög "phobos" szóból ered, melynek elsődleges jelentése félelem, rémület, pánik, elfutás valami elől. Szinte alig akad olyan ember, aki ne félne semmitől. Ha már a fóbiák vannak terítéken, meg kell jegyezni, hogy a fóbia tárgyával való személyes találkozásnál átélt félelem sokkal erőteljesebb, bénítóbb és tartósabb tud lenni, mintha szimplán tartunk, vagy csak megijedünk valamitől (netán valakitől: gondoljunk csak arra, a gyerekek mennyire tudnak rettegni a színesre mázolt arcú, ijesztő bohóctól, nem mellesleg szerintem se túl bizalomgerjesztőek olykor. Na és a fehérköpenyesek, úgymint fogorvos, orvos, egyéb egészségügyi személyzet, sok ember rettegésének állnak a középpontjában, akik ha tehetik, nagy ívben kerülik még a rendelő környékét is, de ez sajnos nem mindig kivitelezhető, mert orvoshoz menni néha bizony kell).

Abban szinte minden pszichológia irányzat egyetért, hogy a fóbia alapja tanult dolog, valamilyen rossz és maradandó élményhez kötődik. A környezetemben élők nagy része, már aki ilyen szinten fél valamitől, szinte kivétel nélkül arról számolt be, hogy leggyakrabban egy hozzájuk közel álló ember (családtag, barát, példakép) teremtette meg a rettegés vagy undor melegágyát, és nekem is ez a személyes a tapasztalatom.

Tehát a fóbiák élmény alapúak, akár generációról generációra "öröklődhetnek". Hadd meséljek egy kicsit bővebben arról, milyen dolgoktól félnek betegesen az emberek!
Nem tartom kizártnak, hogy ezek között a saját félelmedet is felfedezed. A tudatosítása a problémának, és hogy rájössz, ezek szerzett beidegződések, már fél siker lehet a gyógyuláshoz. A megoldás ugyanis mindig az, hogy közel merészkedsz a félelmeidhez, bár hasznos, ha ezt nem egyedül teszed, hanem értő segítséggel.

Ha szerencsés vagy, akkor azt fogod mondani, nincs olyan dolog, ami ilyen szélsőséges érzelmeket váltana ki belőled. Annak örülni kell nagyon, de jó tudni: attól még, hogy esetleg nevetségesnek tartod is a félelem ekkora fokát ezektől az egészen banálisnak tűnő dolgoktól, annak, aki fél, nagy erőfeszítésébe telik legyőzni a fóbiáját, már ha egyáltalán sikerül.

Az egyik angol csoportomban, mikor az "I am afraid of..." azaz "Félek a ....-tól" kifejezést tanultuk, az csoport minden tagjának - 10-en voltak - el kellett ezt a mondatot mondani, és így a végére már mindenki nagyon jól bevéste ezt a szerkezetet. Akadt három jelentkező, aki azt mondta, semmitől nem fél. Nagyon irigyeltük őket. A többiek által megnevezett dolgokat mind azokba a kategóriákba lehetett besorolni, melyeket mindjárt elárulok, de jellemzően mindenféle hüllők, rovarok, lift, betegség voltak. És szinte mindenki tudta, a fóbiája honnan ered! Azonnal tudták konkrét emlékhez kapcsolni!

A főbb csoportok a fóbiák meghatározásánál  (a pszichiáterek is ezekkel dolgoznak, amikor a fóbiát diagnosztizálják):

• állatokkal kapcsolatos (pl. pók, szúnyog, béka, kígyó, kutya, kullancs, stb.)
• természeti környezettel kapcsolatos (pl. magasság, vihar, víz)
• vér-injekció-sérülés típusú
• szituációhoz kötött (pl. lift, repülés, plaza, egyéb zárt vagy túl nagy terek)
• szociális (félelem az olyan helyzetektől, ahol valaki emberekkel kerül interakcióba, vagy meg kell nyilvánulnia mások előtt, és ez erős szorongást, vagy akár pánikrohamot is okozhat)
• egyéb típusok (félelem fulladástól, hányástól, betegség elkapásától, gyerekeknél jelmezes személyektől stb.)

(Egy hosszú lista, ha még több fóbiát szeretnél megismerni: ITT)

Ugye jól látszik, hogy én NEM a pókoktól félek? 

Hadd meséljek néhány kis szösszenetet még a fóbiákkal kapcsolatosan! Múlt héten a zsúfolt személyvonaton egy anyuka utazott három gyermekével (és két férfivel). Nem hallgatóztam, de szeretem nézni és figyelni az embereket, s miután szemben ültek le velem a nagyobb fiúk, azt is megtudtam a párbeszédükből, hogy a hölgynek mindkét embertől van egy gyereke, és a harmadikat is ő neveli éppen (ez egy későbbi családterápiás bejegyzés témája is lehet). Az ölében egy duci fiúcska ült, akinek az anya az egyórás út során többször elmondta, milyen félelmetes sebességgel halad a vonat. "Jaj! Ugye, milyen félelmetes, kincsem?" - kiáltott fel szinte minden megálló után rémült arcot vágva, amikor a vonat úgy istenigazából nekirugaszkodott. A kisfiú kis idő eltelte után már elég riadt szemekkel kezdett nézni, és egyre erősebben kapaszkodott az anyjába. Valószínűleg ez is egy potenciális félelemforrás lesz majd később, hisz éppen a sebességtől is lehet félni. Ha ezt tanulja meg valaki. Mert mondjuk az anyukája ettől fél.

További példák: 

• egy férfi tanítványom közel egy évig járt hozzám heti kétszer, és minden egyes alkalommal a kapuban kellett várnom és kikísérnem, mert nem volt hajlandó bejönni a már szinte fogatlan, agg kutyánktól. Mesélte, hogy nem bízik a kutyákban, mert gyerekkorában nekitámadt egy, és úgy megharapta, hogy a seb nyoma a mai napig megvan
• régen láttam egy fóbiákkal foglalkozó műsort, melyben meglehetősen fura dolgoktól féltek emberek. A zöldborsóra emlékszem. A terapeuta sokkterápiával próbálta gyógyítani az embereket, azaz fokozatosan szembesítette alanyait a rettegésüket kiváltó tárggyal. A legfurcsábbak ezek közül a zöldborsó, teafilter és még sok hasonló voltak, én meg csak néztem, mennyi mindentől tudunk mi félni emberek (egy angol nyelvű cikk, ami pedig arról szól, melyek a legfurcsább fóbiák Angliában)
• egyik nagyon kedves barátnőmmel (úgy sejtem, olvassa ezt, és remélem, nem haragszik, hogy közöltem ezt a kis történetet) több alkalommal átéltem már, hogy denevérek társaságában kellett volna piknikezünk. Becsületére legyen mondva, hogy csak kétszer futamodott meg, harmadjára, amikor a kiszemelt kávézó teraszának tetejéről csüngött le egy szendergő bébi bőregér példány, akkor majdnem két órát ültünk ott, és ő vitézül helytállt. Bár az igazat megvallva a szeme sarkából folyamatosan figyelte, felébred vagy milliméternyit mozdul-e félelmének tárgya. Nem tette.)
• idén nyáron az egyik csoportomban addig állt az óra, míg egy viszonylag apró pókot nem távolítottunk el a tanteremből, mert az egyik diáklány felugrott a székre és úgy remegett, mint a nyárfalevél. Természetesen, gyűlöli, nem szenvedheti a pókokat. Aztán gyakran korábban érkezett, hogy megnézze, nincs-e ilyen rovar a térben, és ha erről meggyőződött, kezdődhetett a tanítás, de onnantól kezdve, vizsla szemekkel pásztázott minden sarkot, hiszen az ördög nem alszik, és ugyebár a pókok sem
• az egyik barátnőm kislánya is fél a kutyáktól, de eléggé speciális okból. Emlékszem, egészen három éves koráig minden kerítéshez odament, és kis kezével benyúlva minden négylábút meg akart simogatni, nagyon szerette őket, nem rettegett tőlük. A szívbajt hozta rám minden alkalommal, féltem, hogy valami nagyobb testű állat belekap egy-egy ilyen kalandnál. Ma a kislány tízéves, és viszolyog a kutyáktól. És ami fura, nem attól fél, hogy megharapja vagy megsérül, hanem betegesen irtózik attól, hogy a bőrét megnyalja. Ugye, mondanom se kell, hogy az anyukája ugyanígy van ezzel? 

És hogy magamat se hagyjam ki a sorból, ne csak más bőrét vigyem a vásárra:

• Nagyon szorongok és néha még pánikba is esem, ha szabadban ér a vihar, és villámok csapkodnak körülöttem. Igyekszem az ilyen helyzeteket elkerülni, és ez az egyik módja, hogy a fóbiát kezeld, egyszerűen kiiktatod azokat a szituációkat, amikor a félelmeddel szembesülnöd kellene, de ez nem mindig megoldható. Jó pár éve egy nyári zivatarban az utca egyik végében csapott be előttünk a villám, aztán ért már repülőt is, amin rajta ültem, és az utcában egy házba is bevágott. Bár benn voltam a házban, az összes konnektor éktelen szikrázásba kezdett iszonyú hangorkánnal kísérve... ennyi rossz élmény pont elég volt, hogy ne szeressem a mennydörgést és társait.

• A kullancsoktól iszonyodom, és húsz évig nem volt is gond, mert nem volt hozzájuk szerencsém. Manapság a médiából viszont rengeteg információ árad erről a témáról, biztosan ez is hozzájárult, hogy utálom ezeket a kis vérszívókat. Mikor egyre többet kezdtem foglalkozni velük (sokat túráztunk is abban az időben), mintha csak a sors figyelmeztetni akart volna, egy év alatt négy kullancs is úgy gondolta, belőlem fog jóllakni a hatékonynak titulált irtószerek ellenére, amiket nagy mennyiségben magamra spricceltem. Reszkető kézzel és sebészi körültekintéssel távolítottam el magamból az élősködőket. Ideges voltam, féltem a fertőzéstől, ám el kell mondjam, nem rohantam fejvesztve se ügyeletre, se vérvizsgálatot csinálni pár hét elteltével. Úgyhogy ezt a fóbiát sikerült leküzdenem, még ha nem is teljesen.

• Az utolsó nagy fóbiám a repülés. Érdekes, mert sosem attól félek, hogy lezuhan, arra kicsi esély van. Inkább attól, hogy rosszul leszek vagy valami kellemetlen történik. Elég sokszor repültem már életemben, amit néhány évvel ezelőtt még kifejezetten élveztem. Egészen addig, amíg nem történt néhány váratlan, negatív élmény. Pl. hogy a pilóta fennhangon bemondta, hogy EMERGENCY LANDING (kényszerleszállás), és öt perc alatt földet értünk London helyett Amszterdamban. Csak azt felejtette el közölni, hogy nem a gép hibásodott meg, hanem valaki elveszítette az eszméletét, ezért a gyors landolás .A leszállás végtelennek tűnő percei alatt meg voltam róla győződve, hogy itt a vég. Vagy egy másik alkalommal, amikor viharba kerültünk, és valaki visítva verni kezdte a pilótafülke leplombált ajtaját, mert pánikrohamot kapott, és még mesélhetnék tovább, de nem teszem. Kerek öt évig nem ültem repülőre (ami egyet jelentett azzal, hogy nem utaztam, legalábbis olyan helyekre, ahova feltétlen repülni kellett volna), de idén megtört a jég, és egy magyar delegációval elrepültem Angliába. Azt hiszem, ha valaki elhatározza, hogy le akarja győzni a fóbiáját, erre csak ez az egy hathatós módszer van: közel kell menni hozzá! Mert bizony elkerülhetetlen, hogy állatokkal találkozzunk, vagy utazzunk, netán emberek közé menjünk. Türelemmel, de a szorongást legyűrve lehet csak megszabadulni a félelmektől, amihez jó, ha családi, baráti vagy esetleg professzionális segítséget kérünk, ha a fóbia a mindennapi nyugalmunkat és életfeltételeinket is veszélyezteti (pl. ha valaki képtelen busszal utazni, de a munkahelyére csak ilyen módon juthat el, akkor nem megoldás, hogy a munkahelyet hagyja ott, nyilván a fóbiájával kell dolgoznia. Abban a szakemberek is egyetértenek, hogy a fóbiával akkor kell komolyabban foglalkozni, ha gyakran találkozunk a kiváltó okkal és nem tudjuk elkerülni).

Végül egy sokkoló írás, amire a témára való felkészüléskor bukkantam, és megmutatja, a fóbiákat mennyire komolyan kell venni és nem lehetnek nevetség tárgyai, bármilyen különösnek tetszenek is első ránézésre: Öngyilkos lett a pirulásfóbiával küzdő amerikai fiatalember.

Legeslegvégül pedig egy filmajánló, mely részben megegyezik a poszt címével is: Fóbiák fogságában, kanadai vígjáték (hogy ne csak mindig szomorkodjunk).

Mai kérdések:

Van-e valamilyen fóbiád? És a környezetedben élőknek? Hogyan tudod kezelni? Ismersz olyasvalakit, akit a hétköznapi teendőitől is eltántorít valami konkrét dologtól való félelme, szorongása?

Mit üzen a tested: félelem, betegség, fájdalom?

Még október közepe táján vettem részt Buda László Mit üzen a tested? című könyvének budapesti bemutatóján, amire akkora érdeklődés volt, hogy a szervezők limitálni kényszerültek a résztvevők számát. Szerencsések voltunk, bejutottunk az Orfeumba az előadásra. Sejtettem egyébként, hogy így lesz, hiszen mindenki keresi a (ki)utakat, miként lehetne fizikailag jobban, hogyan szabadulhatna meg a fájdalomtól, betegségtől, évek óta kísérő kellemetlen, kínzó tünetektől. És a szerző által kínált ún. szomatodráma módszer kétségtelenül új megközelítésben áll a test és lélek szoros viszonyához, az említett könyv ezt a témát öleli fel (hogy megtudd, pontosan mi is ez, netán szeretnéd kipróbálni, kattints IDE).

Előrebocsátom, hogy tuti módszer nincs, ki-ki maga találhatja meg a saját felhasználású, számára működő megoldást. Ez nem is mindig olyan egyszerű, mert a piac egyre terebélyesedik, és mazsolázni a kínálatban eléggé időigényes feladat. De megéri! Ki ne szeretne jobban lenni?

Ránk magyarokra különösen jellemző, hogy problémáinkra a gyógyírt szinte kivétel nélkül valahonnan kívülről várjuk. Külső körülményektől vagy valamilyen rajtunk teljesen kívülálló tényezőtől tesszük függővé óhajaink és vágyaink teljesülését. Ez igaz az egészségünkre is. Általában két végletet tapasztalok: sok ember gyakran hosszú ideje hurcolt testi síkon is megjelenő fájdalmakkal küzd, de gyenge tenni ellenük; ám az is megesik, hogy a test épségére-szépségére-tökéletességére nagy hangsúlyt fektet valaki, ez most az aktuális trend, viszont a lélek dolgait háttérbe szorítja.

Néhány ismerősöm közelebbről is ismeri az egészségügyet, benne dolgoznak jó ideje, és érdekes sztorikat mesélnek, hogy a betegek sokszor azt tartják csak jó és hiteles orvosnak, aki azonnal valamilyen pirulát, tablettát, stb. ír fel a tüneteikre. Kérnek abból a bogyóból, ami a múltkor olyan jó volt, cetlire felírva hozzák a már bevált készítmények nevét, megszokott dózisát. És ha nem kapnak semmit, hát csalódnak. Ennek is megvan természetesen a maga mechanizmusa: a placebo-hatásról régóta tudunk. A placebóban nagyszerű lehetőségek rejlenek, jelenleg is több kutatás tárgyai.

A betegséggel küzdők gyakran fognak öngyógyításba is (ilyen-olyan, korábbról megmaradt gyógyszerrel vagy a reklámokból megismert alternatív szerekkel), ami persze nagyon jó - LENNE, ha az öngyógyítást megtanulnánk belülről kezdeni, tudatosan kiaknázni a benne rejlő, óriási lehetőségeket. Valójában nincs univerzális recept, és munkás kitalálni, hogy nekem személy szerint mi az, ami hat, mitől indulnak be szervezetem öngyógyító folyamatai, de érdemes időt szánni ennek feltérképezésére.

Amíg jól vagyunk, annyira egyértelműnek tűnik! Annál nagyobb a sokk, ha üzen a test, hogy valami nincs rendben. Daganatos betegségem másfél éve alatt annak elfogadása jelentette számomra a legnagyobb gondot és lelki megrázkódtatást, hogy felelős döntéseket kellett hoznom a testemmel kapcsolatban, hisz az orvosok egy megadott séma alapján tudtak csak gyógyítani, és bizonyos fordulópontoknál nekem kellett rábólintanom, vállalom-e a következő lépcsőt (ami a mai napig így zajlik, a hagyományos orvoslás javarészt még mindig sémákban gondolkodik). Úgy éreztem, ehhez nagyon fiatal vagyok még, nem voltam rá felkészülve. Illetve még azt is éreztem, hogy túl nagy és embert próbáló a felelősség, mivel akkoriban - és ezzel tisztában voltam - az életem volt a tét. Az elején fel se fogtam, mi forog kockán, egyetlen dolgot tudtam tenni, sodródtam az árral. Csak néhány hónap után kezdett derengeni - mintegy ösztönösen ráéreztem és később vált tudatossá -, hogy mivel tudom átsegíteni magam a legreménytelenebb pillanatokon. Ugye mondanom se kell, hogy kivétel nélkül olyan dolgok voltak ezek, amelyek legbelül zajlottak, a lélek legtitkosabb zugaiban, ott, ahol még én magam se jártam azelőtt?

Ugyanazt vallom a gyógyításról és gyógyulásról, legyen szó a legsúlyosabb vagy legbanálisabb betegségről, mint Buda László, idézek a könyvéből kicsit:  
"Az az ember a legkompetensebb a diagnózis kérdésében, akié a betegség - akár tudatában tudatában van ennek, akár nem. (Sajnos csak nagyon kevesen tudják, akarják tudni ezt.) Az ő testében jelentkeznek a tünetek, amelyeket egyedül ő érez. Az ő lelkivilágában zajlanak ezzel párhuzamosan a történések, csak ezek nagy része valószínűleg tudattalanul történik. (Nem valószínűleg, hanem szinte bizonyosan! Kevés ember képes tudatosítani magában, mit jelez a teste, honnan jött a fájdalom, és merre tart! Igazi kihívás ennek utána járni!) Az ő életébe és kapcsolatrendszerébe ágyazódik be az egész sztori, és elsősorban ő viseli a következményeket."
Buda László előadásán az is elhangzott, hogy nem különösebben tartja mérvadónak azokat a módszereket, melyek egyes szerveket valamilyen konkrét betegséggel hoznak összefüggésbe (pl. Louise L. Hay vagy Dahlke Rüdiger is felvázol ilyen rendszereket, ha közelebbről megnéznéd mégis ezeket a táblázatokat, Az erő benned van és az Út a teljességhez c. könyvekben teheted, illetve érdemes tanulmányozni Kurt Tepperwein írásait is).
Bevallom, ez a fajta általánosítás tőlem is távol áll. Ahogy a gyógyszerezés tekintetében sincs két egyforma ember, a test megbetegedései és szerzett sérüléseink oka is mindig valami nagyon egyéni, aminek a mélyére kell ásni. Meggyőződésem, hogy minden elváltozásnak, fertőzésnek és balesetnek megvan a maga oka, ami egy bizonyos lelki defekt eredménye. Ehhez viszont alapos önvizsgálat kell. És itt jön be a képbe a szomatodráma, de minden egyéb olyan módszer is, amelynek középpontjában a fájdalom okának tudatosítása és feloldása áll (pl. egyes masszázsok, a szomato-pszichoterápia vagy egyéb csoportterápiás irányzatok).

Gyakran szoktam azt csinálni, ha valahol fájdalmat érzek a testemben, főleg ha huzamosabb ideig nem akar elmúlni, hogy értelmezni próbálom, miért jelent meg és miért időzik bennem. Azonnal vannak válaszaim, melyeket nyilván erősen befolyásolnak a berögzült gondolataim, de itt kapcsolódik össze a kettő, és az, hogy valaminek tudom tulajdonítani a normálistól eltérő állapotot (tehát hogy fájok valahol), már fél siker.
Egyébként a fájdalommal érdemes szembenézni, kicsit közelebb menni, nem elnyomni azonnal fájdalomcsillapítóval. Nehéz, főleg ha lüktet a fejed vagy fogad, vagy hasogat, éget, netán tompán feszít (milyen sok kifejezésünk van rá, milyen elképesztően sok formában tud jelentkezni, nyilván nem véletlenül!) Könnyűszerrel be is lehet hívni a fájdalmat vagy betegséget, és hamar valósággá válik, ha csak félni tudsz tőle és nem nézed meg közelebbről vagy fogadod el a létjogosultságát. A fájdalom és a testi tünetek minden esetben csak hírvivők, lehet rájuk haragudni, de attól jó eséllyel nem fognak megszűnni. És amúgy kire is haragszol? Rá vagy magadra? Vagy a kellemetlenségekre, amit kivált (pl. hogy nem tudsz dolgozni vagy edzésre menni)?

Egy érdekes cikk arról, miképp csökkentheted a fájdalmat PIRULÁK NÉLKÜL (sokan egyébként is irtóznak a gyógyszerektől, és a legritkább esetben folyamodnak hozzá).

A másik, amibe kapaszkodni lehet és szoktam csinálni, hogy az agyammal elhitetem (s tudom hogy valóban így lesz, mert számtalanszor történt már meg): a fájdalom, vagy begyulladt arcüreg (ami régebben sokszor előjött), nátha, láz, lábfájás, legyen bármi - ezek mind, kivétel nélkül múló dolgok. Mióta ezt ilyen tudatosan csinálom, még a napot is meg szoktam határozni, amikorra megszűnik a fájdalom vagy gyulladás, stb. Nem vagyok türelmetlen soha, megértéssel fordulok a testem jelzései felé. Nem vagyok magam ellensége, és elfogadom, hogy valamit másként kellene tennem. És a legjobb tudásom szerint megteszem.
Ez azon az alapon  működik, mint ahogy a már korábban emlegetett placebo is, egyfajta szelíd parancsot adok az agyamnak, milyen feladatot kell végrehajtania. Mint ahogy egy orvos, mikor a gyógyulás időtartamáról beszél, netán a betegség kimeneteléről mond véleményt a statisztika alapján (pl daganat vagy egyéb krónikus bajok esetén), ugyanúgy ezt a mechanizmust indítja el a betegében, aki a szavakat készpénznek véve tényleg x idő múlva kezdi csak el érezni a javulást. Ezt hívják szuggesztiónak. És biztos nem árulok el vele nagy titkot: legerőteljesebben saját magunkat vagyunk képesek szuggerálni. Jó és rossz irányba egyaránt.

Kiváló példa erre, hogy az elmúlt egy hétben folyamatosan megvágtam a kezem, szálka ment bele, több ízben megégettem az ujjaimat, holott ugyanazokat a mindennapos tevékenységeket folytatom, mint általában. Nagy döntések meghozatala előtt állok, melyeket nagyon régóta sikerül elodázni, és ez most egy üzenet, hogy valamit lépni kell. A kezemen ezek a kicsi, de fájó sebek beszélnek hozzám, hogy itt az idő a változásra.

Talán egyszerűnek tűnhet, de korántsem az, hiszen gyerekkorunk óta küzdünk apróbb-nagyobb testi hibákkal, hogy baráti viszont alakítsunk ki a testünkkel. Szerintem - bár a táplálkozás és a mozgás is nagyon fontos az egyensúly fenntartásában -, alapvetően a testünkről alkotott véleményünk és a vele szemben tanúsított viselkedésünk, azaz hogy partnerként tudunk-e rá tekinteni, befolyásolja leginkább, hogy mennyire leszünk egészségesek. Gondoljunk csak bele, mennyire szereti az az ember a testét és önmagát, aki cigarettával, túlevéssel, drogokkal, rengeteg gyógyszerrel, itallal vagy a fizikai erő végletes kimerítésével pusztítja azt? (és még sorolhatnám) Ezek vajon valóban az élvezet, vagy az önutálat eszközei-e? Elgondolkodtató kérdések. Nem?

Kérdések:
Mit gondolsz, mit üzennek a betegségeid? A szeretteidé? Csinálj számvetést, mely betegségekre emlékszel nagyon élénken, akár kicsit gyerekkorodból! Milyen jelentőséget tulajdonítasz nekik? Könnyű róluk beszélni? Hogy állsz az elkövetkezőkkel? Fel vagy készülve rájuk? Tudsz a testedre legjobb barátként tekinteni?

Segítség! Depressziós vagyok?

A  depresszív szindróma legrégebbi leírását Homerósz Iliászában olvashatjuk. A „melancholia” szó Hippokratésztől származik, aki a betegséget a testnedvek zavarára vezette vissza. Úgy gondolta, a melankólia a fekete epe ('melaena chole', lat.) testben való eluralkodásának köszönhető. A depresszió első átfogó leírása azonban Robert Burton anglikán lelkész nevéhez fűződik, és az 1600-as években írott klasszikus művében található, melynek címe A melankólia anatómiája. deprimere = lenyomni kifejezésből származik. 

Manapság egyre több ember szájából hangzik el ez a mondat, ami a mai poszt címét adta. Legtöbbször nem is kérdőjellel a végén, hanem beletörődve, szinte tényként kijelentve: depressziós vagyok. A tinik között is megszokott fordulatnak számít: "jaj, hagyj békén, ma olyan depis vagyok! vagy "Tiszta depi vagyok ez és ez miatt!" Nem túlságosan szeretem ezt a szót, mert erősen meghatároz. Múló rosszkedvre, szomorúságra, veszteség által kiváltott búsulásra inkább ezeket használnám: "rossz kedvem van, szomorú vagy bús vagyok". Jó tudni, ahhoz, hogy "hivatalosan" is depresszióról beszélhessünk és valakit betegnek nyilvánítsanak, nem kell igazán sok: a levertség egyes (olykor önmagában banálisnak tűnő, egyébként azonban elég súlyos) tüneteinek együttese, ha mindössze két hétig is megvan, már elég indok, hogy a depressziósok táborában tudd magad. 

Kiket érint? Míg Ázsia és Afrika legtöbb országában a depresszió olyannyira ismeretlen jelenség, hogy még szó sincs rá, addig egyes európai statisztikák szerint a dolgozó népesség körében munkaképtelenségben töltött idő 10 %-áért felelős a depresszió. Ez óriási szám! És igen, a depresszió a fogyasztói társadalom rákfenéje. Magyarországon a felmérések szerint a lakosság 15 %-a élt már át élete során legalább egy depressziós időszakot, bár szerintem ez eléggé óvatos becslés, jóval többre saccolom ezt az arányt (és én se vagyok kivétel, nem titok, hogy volt már ilyen időszakom). 

Melyek a leggyakoribb tünetei?

·         a hangulat nyomott, külső események, körülmények egyáltalán nem befolyásolják, mindent betöltő üresség és fájdalomérzet kerít hatalmába

·   gondolkodási tünetek: a felfogása meglassult, a külső hatásoknak, ingereknek nincs visszhangja, a memória romlik

·        érzelmi tünetek: érdeklődés a külvilág iránt teljesen megszűnik, az örömérzés képességének csökken (pl. ha már az se töltene el örömmel, ha megnyernéd a lottó ötöst, előléptetnének, vagy a családodban valami jó dolog történik)

·         motivációs tünetek: fásultság, tespedtség

·    vegetatív tünetek, melyek közül a legkiemelkedőbbek az alvászavar (álmatlanság vagy épp ellenkezőleg, túl sok alvás, hogy ne kelljen gondolkodni, csökkent étvágy, csökkent szexuális késztetés

·         viselkedési tünetek: aktivitás és cselekvésre való szinte a nullára zuhan, még olyan hétköznapi dolgok végrehajtása is iszonyú erőfeszítésbe kerül, mint egy zoknit felhúzni, vécére kimenni vagy egy pohár vizet lehajtani, és akkor még nem beszéltünk az olyan összetettebb dolgokról, mint a munkahelyen, vagy egyéb szerepekben való helytállás

Akit ezzel a kórképpel már diagnosztizáltak, annak ettől még nem lesz könnyebb. Mert egyik oldalról jó tudni, hogy a tartós lelki rosszullétnek mi az oka és a megfelelő címkét biggyesztve rá talán kevésbé félelmetes ez a nemkivánatos állapot, másrészt megvan a veszélye annak, hogy a betegség tudata felment minket a cselekvés felelőssége alól, hiszen a kizárólagos gyógyszeres kezelés soha nem elég a gyógyuláshoz. Ami engem illet, azért választottam a mentálhigiéniát, mert ez a terület nem kategorizál túl szigorúan, főként a lelki egészség elősegítésén és megtartásán dolgozik, és elsősorban a bajba jutott ember megsegítése a célja, csak akkor patologizálunk (azaz tekintünk valamit kórosnak, betegesnek), ha az feltétlenül szükséges. 

Mindannyiunknak vannak rosszabb és jobb periódusai, és a szomorúság ugyanúgy része az életünknek, mint az öröm. Hogy egy másik ember mikor jut el arra a szintre, hogy én biztosan depressziósnak nevezhessem, nagyon nehéz megállapítani, és ehhez sok évtized tapasztalata sem biztos, hogy elég. Az emberi lélek leírhatatlan, és vannak ugyan a tudomány által létrehozott sémák, de azok nem húzhatóak rá mindenkire, illetve nagyon kifinomult érzék kell ahhoz, hogy biztonságosan lehessen őket használni. Szóval, nagyon törékeny dolog ez. Rásütni valakire a bélyeget, hogy a te lelked beteg, hihetetlen nagy felelősség. Bizonyos esetekben nyilván elkerülhetetlen, de egy biztos, mostanában eléggé divatos is. 

Fotó: Depression (Myles Smith)

Két véglet van persze: egyrészt van a depresszióban szenvedők azon csoportja, akinek érdekében áll fenntartani ezt a helyzetet és nem áhítja a változást, hiszen ezzel felmentést kaphat a munka, hétköznapi teendők, a család összetartása, a tartalmas élet kialakításának terhe alól. Ebben az esetben igencsak jól jön egy orvosi vélemény, egy cáfolhatatlannak hitt diagnózis. A másik típus, és ebből van érzésem szerint sokkal több a környezetünkben (ha jól körülnézel, a tiédben is akad ilyen biztosan, érdemes figyelni az árulkodó jeleket!), aki érzi, hogy valami nincs rendjén, mert hosszabb idő óta küzd a kedvtelenséggel, fáradtsággal, keserűséggel és az örömtelenséggel. Ez rendkívüli fájdalommal jár mind lelki, mind testi szinten, mégsem jelzi ezt kifelé, mert visszatartja ettől a félelem és a szégyen.

Az angolban a 'depressed' szó valami ilyesmit jelent: 'levert, lehangolt, (le)nyomott, pangó'. Ugye milyen jól jellemzik azt, amit a depresszióról úgy általában gondolunk? A 'depression' szónak még ennél is több jelentése van, ami jól körülírja ezt az állapotot: hanyatlást, süllyedést és leszorítást is jelent. 

Játsszunk egy kicsit a szavakkal! Amikor depressziósnak érzed magad (de ez persze nem pontos így, mert a depresszió nem érzés, inkább egy állapot, mint utaltam rá), fogy az életenergiád, befelé fordulsz, fokozatosan távolodsz mindentől, ami jó és szép, ami örömet ad. Olyan, mint egy örvény vagy a talpad alatt megnyíló föld, amely viszonylag rövid idő alatt is képes magával rántani, beszippantani. És ami miatt veszélyes, az az, hogy sokszor minden átmenet nélkül érkezik, nem kell valami eget rengető kiváltó ok, sok-sok apró dologból is összeállhat, és már itt is van ez a hívatlan vendég. Nagyon sok tényező kiválthatja: vannak örökletes okok, környezeti hatások, stb.

Tovább gondolva a fenti kis metaforát: ha a depresszió valóban egy vendég, akit én nem hívtam és nem is látok szívesen, akkor is valahogy kezelnem kell a kialakult helyzetet. Felfoghatom például úgy, hogy ha már egyszer bekopogtatott hozzám és a cipősarkával az ajtómba kapaszkodva illetlenül "betessékelte" az otthonomba saját magát, akkor hagyok neki némi időt, ha már egyszer úgyis bejött. De nem engedem, hogy végleg beköltözzön hozzám! Egyébként se hívta senki. Miután jól lakott és feltöltődött nálam egy kicsit, megpróbálom kirakni a szűrét, nem drasztikus eszközökkel, mert az sosem vezet jóra, egyszerűen csak tudatom vele, hogy elég volt a társaságából. Ugye az egyértelmű, hogy ha beleesek egy gödörbe, akkor nekem is akarnom kell kijönni belőle, legalább egy kicsikét? Hiába a segítő kezek, ha én nem kapaszkodom beléjük. És addig kell megtegyem, amíg nem késő (azaz nem várom meg, amikor erre már semmi erőm nem marad és tényleg nincs kiút, illetve a segítő kezek gazdái teljesen elfáradnak vagy megunják a céltalan nyújtogatást).

Ezzel az epizóddal csupán azt akartam szemléltetni, hogy a depresszió és a legtöbb hangulati betegség megoldásában az játszik a legnagyobb szerepet, hogy az ember mennyire aktívan tud és akar részt venni a gyógyulásában. Nem mindig működik, főleg a depresszió súlyosabb eseteiben (pl. évek óta húzódó, fel nem tárt, már nagyon komoly egyéb tünettel is együtt járó esetekben), hogy az ember képes legyen akarni. Ilyenkor a szakember és ideális esetben a szűkebb környezet elsőrendű feladata is az, hogy segítsen újra ezt az akarást működésbe hozni. Ennek több útja lehet, például, hogy nagyon apró célokat segítünk kitűzni, és sokszor már az is segít, ha a környezet nem megvetést tanúsít, hanem biztosítja a bajba jutott embert arról, hogy ebben a helyzetben is mellette áll és minden körülmények között szereti. A szeretet és elfogadás nem függhet a másik jóllététől, nem lehet feltételekhez kötött. Másrészt, ha a depresszió csak fegyver valaki részéről, ahogy már fenn is említettem (fura feltételezés, de bizony lehet alapja), a több törődés és figyelem felkeltésének az eszköze, az könnyen vezethet oda, hogy a környezet belefásul és elhiszi, hogy nincs segítség.

Talán kicsit más jellegű posztra számítottatok a cím alapján, magamat is megleptem most, mert eredetileg azt terveztem, hogy majd szépen bemutatom a depressziót minden oldalról, mégsem így lett. Az oka pedig, hogy erről a témáról számos információ áll rendelkezésre, így ezt az írást inkább gondolatébresztőnek szánom.

(Még egy kis mankó: ha bizonytalan vagy benne, és úgy sejted, tartósan rossz kedélyállapotod hátterében akár a depresszió is állhat, itt egy gyorsteszt, első lépésnek megteszi, hogy felismerd, komoly-e a baj: DEPRESSZIÓ TESZT).

Kérdések: 

Voltak kimondottan depressziós időszakok az életedben? Mi váltotta ki? Hogyan birkóztál meg vele? A környezetedben küzd valaki ezzel a problémával, vagy gyanítod, hogy ilyen gondjai lehetnek? Hogyan segítenél? Tehetünk valamit a depresszió ellen?