Logoterápia: a túlélés és az értelmes élet pszichológiája

Tegnap megint találkoztam egy cikkel, amelyben arról írtak, hogy a holokauszt borzalmait túlélők átlagosan hosszabb ideig élnek azoknál a kortársaiknál, akiknek az életét nem itatta át ilyen jellegű szenvedés. Ilyenkor tudom megbocsátani magamnak, hogy túl sokat időzöm a neten, jó érzés tudni, hogy sok értékesbe is bele lehet botlani.

A cikkben részletesen taglalja az író, milyen okok húzódhatnak meg a fent említett jelenség mögött, többek között a szenvedésből merített (lelki) erőt említi, valamint azt a valószínűleg egészen tudatos törekvést, hogy ha már sok szerencsétlen embertársukkal szemben ők megmenekültek, ne hagyják elfecsérelni az így nyert éveket. Mindez azért volt meglepő, mert eddig úgy hitték, hogy a haláltáborokat túlélő egyének többsége az egész életét szorongások közepette éli le, a múlt árnyaival viaskodva, a hiány és a kínzó emlékek feldolgozásával elfoglalva. De mint az említett példa is jól mutatja, nem minden esetben volt ez így.

Furcsa egyébként, de pont a napokban gondolkodtam Viktor E. Frankl-ról megint, aki a logoterápiás pszichológiai irányzat megteremtője lett, miután maga is több koncentrációs tábort megjárt, s bár családja java részét elveszítette (többek között első, az elhurcolás idején várandós feleségét), ennek ellenére tartalmas és hosszú életet mondhatott a magáénak.
A találkozásom az ő nevével is érdekes. Szlovák, már majdnem gyermekpszichológus kolléganőmmel ültünk egy pléden a zürichi tó partján a jól megérdemelt sziesztánkat töltve egy keményen átdolgozott hét után. Miközben arról beszélgettünk, hogy mi lehet az egyén életének az értelme (válságban voltam, jöjjek haza, vagy maradjak? merre menjek tovább?), hirtelen feljött Frankl neve, és sok mindenre magyarázatot adott. Elég gyakran előfordul egyébként, hogy egyes létfontosságú kérdésre könyvekből, más emberek sorsából vagy valamilyen művészeti alkotásból találok választ. Aztán hamarosan hazatértem  (a lehető legjobb döntés volt ez akkor minden szempontból), és azonnal beszereztem Frankl  ... mégis mondj igent az életre! c. művét, hogy közelebbről is megismerhessem a munkásságát. Már az életútja is lenyűgöző.

Petar Milošević képe

Ki volt Viktor Frankl?

Bécsben született, egy zsidó családban 1905-ben. Már kisgyermekként orvos akart lenni. Az élet értelmének kérdése már ekkor foglalkoztatta. (ebben sok hasonlóságot mutat velem, már öt-hat évesen erről kérdezgettem a  nagyapámat) Tizenhárom éves korában a biológiatanára kijelentette: „Az élet egy oxidációs folyamat”, Viktor felpattant, és megkérdezte: „De tanár úr, akkor mi értelme az életnek?”

A logoterápia fogalmát fiatalon, 21 évesen használta először. Két évvel később ifjúsági tanácsadást szervezett Bécsben és más osztrák városokban, ahol a lelkileg sérült, kilátástalan helyzetű fiatalok kaptak anonim tanácsadást ellenszolgáltatás nélkül. Megfigyelte, hogy egyre több az iskolások körében az öngyilkossági kísérlet, amelyek főleg a bizonyítványosztás körüli időszakban tetőztek. (És ilyesmiről még ma is hallani, gyerekek néha már egy rossz osztályzatért is választják ezt a visszafordíthatatlan megoldást.)

1938-39 tájékán jelentek meg azok a művei, melyekben már szerepelt a logoterápia és egzisztenciaanalízis módszere, emberképe. Ebbe az emberképbe nála belefértek a legdurvább pszichiátriai betegek is. Ez annál is nemesebb, hisz abban az időben ezek az emberek ugyanúgy megsemmisítő táborokban végezték, mint zsidó társaik. Frankl sok zsidót mentett meg hamis diagnózisokkal. A zsidótörvény értelemében viszont fel kellett adnia frissen nyitott magánpraxisát, így a zsidó kórházban dolgozott, mint idegorvos. A deportálások ideje alatt rengeteg embert utaltak be öngyilkossági kísérlet miatt a klinikára. 1942-ben családjával és első feleségével együtt őt is lágerbe szállították.

Negyven évesen szabadult végleg, miután megjárt négy koncentrációs tábort. Visszatért Bécsbe, ahol azzal kellett szembesülnie, hogy a családjából csak ő és Ausztráliába kivándorolt nővére maradt életben. Ekkor tudta meg, hogy édesanyja, bátyja és felesége mind a háború áldozatai lettek. Később azt nyilatkozta erről az időszakról: „… és akkor éreztem: vagy felakasztom magam, vagy rálelek egy rejtett, betemetett erőre magamban, hogy tovább éljem ezt az életet. Nos, ez az erő nem volt más, mint az a feltétel nélküli hitem, hogy e földi életnek van egy végső, feltétlen és örökre érvényes értelme.” A logoterápia is erre a hitvallásra épül.

A lágerben elveszett első könyvének kézirata. A könyv az öngyilkossággal ellentétben a feltétel nélküli remény mellett állt ki, bármilyen körülményekről legyen is szó: kínzás, gyász vagy súlyos betegség. A könyvet természetesen újra megírta. Nem sokkal később jelent meg az ...és mégis mondj igent az életre! című könyve, amiről már beszéltem. Barátai unszolására vetette papírra lágerbeli élményeit: kilenc nap és éjszaka alatt diktálta le.

1946-tól a Bécsi Poliklinika Neurológiai Osztályának vezetője volt nyugdíjazásáig  huszonöt éven át. Itt ismerkedett meg második feleségével, Eleonore-ral.

Harmincegy könyvét huszonnégy nyelvre fordították le. Számos kitüntetést és elismerést kapott. Világszerte tartott vendégprofesszorként előadásokat. Betegeinek éjjel-nappal rendelkezésre állt. A hosszabb ideig külföldön tartózkodó pácienseivel levelezést folytatott. Hobbija a végtelen szabadság és kihívások jegyében a sziklamászás volt. 

1997-ben halt meg. Utolsó napjait a kórházban derűsen töltötte, és feleségére bízta egy még ki nem adott könyvét ezekkel a szavakkal: „Elly, egyik könyvemet neked ajánlottam és elrejtettem a lakásunkban. Ott majd meg fogod találni. …” Mikor Elly rábukkant, és ezt az ajánlást olvasta benne: „Ellynek, akinek sikerült egy szenvedő emberből szerető embert faragnia – Viktor.” 

Mi a logoterápia?

A logoterápia kifejezés a "logosz" szóból eredeztethető, ami többek között értelmet is jelent. Középpontjában a lét értelmére való törekvés áll. Frankl szerint a lét értelmére való törekvés minden ember sajátja, és csak az ember sajátja. Az ember értelemkeresése normális jelenség, még ha ez az értelemkereső embere időszakonként nagy terhet is ró (ezen a ponton szembesültem vele, hogy de jó, ezek szerint akkor én normális vagyok!)

Frankl szerint soha nem szenvedett még jobban az ember a lét értelmetlenségétől, ugyanakkor soha, egyetlen korban sem vágyott jobban az életének értelmet adni. A logoterápia járható utat kínál a ma kétségeivel küzdő emberének. 

(Már biztos, hogy fogok írni egy másik bejegyzést is, ma inkább a logoterápia legfontosabb elemeit vázolom fel. A másik pedig majd az ember szélsőséges helyzetben való helytállásáról fog szólni.)

Értékek

Mindegy, milyen típusú értékről van szó, lényeges, hogy az ember ne egy értékre tegye fel az életét. Ha kevés dolog jelent számodra értéket, és azok is inkább a materiális világhoz kötődők, akkor fennáll egy komoly veszély: összeomlasz, ha ezt az értéket valamiért elveszíted. Márpedig erre jó esély van. Elveszítheted a munkád, a házad, a pénzed vagy egy szeretett személyt. Ekkor azt fogod érezni, hogy az életednek nincs tovább értelme. Ha több emberrel ápolsz bensőséges, meghitt viszonyt (család, barátok, közösségek), vannak dolgok, amikben örömödet leled, ha megnyugvást találsz a természetben vagy a művészetekben,  akkor képes leszel a figyelmedet az átélt veszteségről másfelé irányítani; és nem fogod azt érezni, hogy az életednek nincs már semmi értelme.

A múlt, a jelen és a jövő

A múltban lévő események már nem változtathatóak meg, nincs bennük lehetőség. Emiatt annak a kérdésnek, hogy „mi lett volna, ha?”, nincs értelme. Ahogy a múlton való hosszas rágódásnak, merengésnek sem. A jövő rejti magában az igazi lehetőségeket. Természetesen a jövőben is vannak sorsszerű tényezők, melyek rajtunk kívül állók, a jövő többi része azonban választható, itt szabadon cselekedhetünk! A múlt tapasztalatai amúgy is beépülnek a személyiségünkbe, nyomtalanul azok sem vesznek el. Fontos, hogy emlékezzünk rá: akkor is választunk, amikor hagyjuk a dolgokat megtörténni, és nem teszünk semmit! 

Frankl egy érdekes hasonlatot hozott az idő múlásával kapcsolatban (ez gyakran felmerülő kérdés nálam is, és nem mindig állok hozzá feltétlenül pozitívan, megrémít, milyen gyorsan tud szaladni). A pesszimista ember a falinaptár előtt állva aggódva nézi, ahogy fogynak a lapok, s ezzel az élet, a logoterápia megközelítésével élő ember gondosan elteszi a letépett lapokat, miután feljegyezte rá aznapi élményeit, és minden nappal egyre gazdagabbnak érzi magát. Miért cserélne egy fiatalabb emberrel, akinek ugyan több lapja van még, több lehetőség áll előtte, míg az ő birtokában több valós élmény, megélt szeretet és elviselt szenvedés van? Különösen ez utóbbiakra büszke – méltán – még ha ezekért is irigylik a legkevésbé.

A felelősség

 „Minden döntés, akár a legkisebb, akár a legnagyobb, örök időkre szól.” „Minden egyes pillanat lehetőségek ezreit rejti magában, én azonban ezek közül csak egyetlen egyet választhatok ki arra, hogy megvalósítsam. Az összes többit ezzel már el is vetettem, a nem-létre ítéltem, s ráadásul örök időkre!”

Az életfeladatunk, van egyáltalán?

A logoterápia szellemében az életnek feltétel nélkül értelme van. Sokan kerülnek olyan egzisztenciális, pszichés vagy testi állapotba, hogy ezt nem tudják elfogadni. Az alapvetően egészséges emberben is felvetődik a kétség élete bizonyos időszakaiban. Frankl szerint minden ember valamilyen specifikus feladat teljesítéséért felelős. A kilátástalanság érzése gyakori volt a logoterápia születésekor, amikor épp lezajlott a világégés, manapság pedig, amikor viszonylag kényelmes életet élünk és a nyugati világban nem dúl fenyegető háború, még inkább. Frankl foglalkozott ezzel a témával is, íme egy példa.

„Egyszer egy néger férfit, akit életfogytiglani kényszermunkára ítéltek, Marseilles-ben behajóztak… A nyílt vízen a gőzhajón … tűz ütött ki. A fogoly, egy rendkívüli erővel bíró ember, akinek karjait megszabadították bilincseitől, megmentette tíz ember életét. Később ezért megkegyelmeztek neki. Ha ezt az embert még a marseilles-i kikötőben megkérdezték volna, hogy meglátása szerint további életének van-e értelme, rázta volna a fejét. Ám egyetlen ember sem tudhatja, hogy várhat-e még valamit az élettől, s nem várja őt még valamely nagyszerű óra.” 

Halál, haldoklás

A logoterápia szerint az élet minden pillanatának feltétel nélkül értelme van, így értelme van a haldoklásnak, a halálnak és a szenvedésnek is. (Ennek fényében természetesen teljesen elutasítja az eutanáziát.) A logoterápiát ez teszi különlegessé más terápiás irányzatokhoz képest, melyek nem foglalkoznak ezekkel a szorongást keltő létkérdésekkel.

Az emberek többsége úgy véli, hogy a halál megkérdőjelezi az élet értelmét, a földi életét legalábbis mindenképp. Kapunk néhány évtizednyi időt, de az egésznek mi értelme? Nem lenne jobb csak úgy ellenni, netán örökké élni ? Frankl szerint épp ellenkezőleg: 

„Ha halhatatlanok lennénk, joggal a végtelenbe tolhatnánk ki minden cselekvést, soha nem múlna semmi azon, hogy épp most tegyünk meg valamit, éppúgy megtehetnénk holnap, vagy holnapután, vagy egy év múlva, tíz év múlva. A halálra mint jövőnk áthághatatlan határára, lehetőségeink lehatárolódására való tekintettel azonban arra kényszerülünk, hogy életidőnket kihasználjuk, és az egyszeri alkalmakat – melyek „végső” összessége képezi az egész életet – ne hagyjuk kihasználatlanul elmúlni.”

Ez pontosan rímel arra a gondolatra, amit Robin Sharmánál olvastam ma, ott a szerzetes, aki eladta a Ferrariját, hívja fel tanítványa figyelmét arra, hogy ne engedje veszni hagyni az értékes időt. Elviszi egy kórház hospice osztályára, ahol az idős emberek megosztják velük, mennyi meg nem tett dolgot sajnálnak az életükből, melyeknek bepótlására sosem lesz már mód. Az egyik idős úr elmondja, hogy festő szeretett volna lenni, ehelyett anyja kívánságára könyvelő lett, és ebből az állásból ment nyugdíjba végül. (Az elrendezett élettel kapcsolatban már született egy poszt itt a blogon, itt található.)

A haldoklás is az élet része, vallja Frankl, és értelme van, amikor az ember méltóságát megőrizve éli meg. A logoterápia foglalkozik a haldoklókkal és családjukkal, segítve őket ebben a nehéz időszakban. Ilyenkor a terápia fontos része az élettel való számvetés (hasonló lehet ahhoz, amit Polcz Alaine "életmérleg"-nek nevez). A haldoklónak látnia „kell”, hogy életének volt értelme, hogy nagyon is sokat végzett el. Fontos, hogy meglássa, élete mitől volt egyedi, pótolhatatlan és nélkülözhetetlen.

A halálos ágyon is van értelme az életnek. Kiváló példa erre Frankl egyik esete. Egy nővérnél, aki egész életében másokról gondoskodott, halálos betegséget állapítottak meg. Komoly fájdalmai voltak, és ugyanabban a kórházban feküdt, ahol addig dolgozott. A betegsége miatt már nem tudott gondoskodni senkiről, és úgy érezte, az élete értelmetlenné vált. Frankl beszélgetett vele, és rámutatott, hogy most is szükség van rá: példát tud mutatni betegtársainak, családtagjainak azzal, hogy méltósággal viseli szenvedéseit. Az élete ismét értelmet nyert, és a kórház betegeit segítette továbbra is, csak más módon. Biztató szavakat mondott nekik, szeretettel nézett rájuk, majd egyszerűen csak azzal, ahogy elviselte fájdalmas betegségét.

A halálfélelem akkor jelenik meg, ha lelkiismeret-furdalást érzünk, hogy valamit elmulasztottunk. Krónikus betegségek gyakran valóra nem váltott lehetőségek következményei, lenyomatai lehetnek. Mintha az ember magát büntetné a meg nem valósult álmokért. De hiszem, hogy az ember még élete végén is képes önmagán túllépni, elég ha csak a Bakancslista álomgazdag, de önző karakterére gondolok, akit Jack Nicholson alakított, és aki maga is jobb emberré vált. A poént nem lövöm le, hogyan, biztosan sokan láttátok a filmet, ha nem, érdemes kideríteni.

Kérdés.

Van-e értelme az életnek? És a szenvedésnek? Jobbak leszünk tőlük, vagy úgy tekintesz rájuk, mintha felesleges és ártalmas részei lennének az életünknek?