Milyen a jó főnök?

Manapság eléggé felpörögtek a dolgok körülöttem, sok új munkám lett nagyon rövid idő alatt, így a minden napra betervezett cikkek, gondolatébresztők száma sajnos jelentősen megfogyatkozott, de a blogot mindenképp folytatom, ez az elhatározás biztos. Kapok értékes visszajelzéseket, véleményeket tőletek, és ez erősen inspirál.

Mivel most ismét sok új céggel kerültem a nyelvtanítás miatt kapcsolatba, melyek között a különböző típusú nyelviskoláktól kezdve a középméretű vállalkozásokon keresztül a nagyobb, igencsak profitorientált gyárakig, multikig meglehetősen széles a paletta, így alkalmam van fitogtatni és egyáltalán használni azt a tudást, amit a szervezetfejlesztéssel kapcsolatban tanultam. Igaz, sosem volt olyan ambícióm, hogy ezzel a területtel effektíve foglalkozzam, mert nekem a szervezet fejlesztése még mindig valamilyen túlzott eredményességre épülő tudomány - s pont azért áll tőlem távolabb, mint kimondottan a lelki egészség témaköre. Kicsit idegen tőlem, mert kevésbé az emberközeli szempontokat tekinti elsődlegesnek (még ha bizonyos modelljei pont ennek ellenkezőjét hangsúlyozzák is). Persze ezzel nyilván a komoly szervezetfejlesztő szakemberek vitatkoznának, de én így érzem.

Miután az elmúlt hetekben a tanítás kapcsán sok új cég életébe nyertem betekintést, s ennek része volt az is, hogy főnökökkel, menedzserekkel kerültem közvetlen kapcsolatba, elgondolkodtam, miért van az, hogy egyes emberekkel jó tárgyalni, másoktól meg, noha egyébként külsőleg úgy tűnik, minden rendben van, mégis a hideg ráz. Jó az, amikor azt érzem, hogy elismernek engem és az általam képviselt értékeket. A legelső munkahelyemen, ahol egy uralkodó típusú főnököm volt (mellesleg még az iskolában is gyakran szeszt fogyasztó alkoholista), nagyon rossz tapasztalatokat szereztem. Kicsit bele is betegedtem lelkileg (majd később egészen komolyan testileg is) az ott kialakult ártó és negatív hangulatba, amelyet a gyanakvás mindent átitató szaga lengett körül. Azóta mindig nagyon körültekintően választok, és jól megnézem, hol és kikkel dolgozom együtt.

Ennek persze egy lényeges pontja, hogy ki a főnök, akinek a kéréseit és utasításait betartva, tudásom legjavát felhasználva végezhetem a munkám. Hiszem, hogy az, milyen főnökké válik valaki, valahol mélyen a személyiségünkben gyökerezik, s vannak olyan típusú emberek, akik ugyan nagyon nagy hatalommal járó tisztségekbe kerülnek, de a környezetüket megnyomorítják. Rettegnek tőlük a beosztottak, sokkal kevésbé teljesítenek jól vagy csendben lázadnak, s szabotálják a kijelölt feladatok elvégzését, mert nyíltan nem fejezhetik ki ellenérzéseiket.

Hogy egy kicsit tudományosabbra vegyük a formát, lássuk a vezetői hatalom típusait először!

Szögezzük le, hogy a vezetőknek, akik emberek egy csoportját irányítják (a csoport nagyságától függetlenül), bizonyos mértékig szükségük van az erő alkalmazására, de nem mindegy, miként teszik ezt.

• kényszerítő: ő egyértelműen az erő fitogtatására épít, a meglevő szükségletek megvonásával próbálja jobb belátásra bírni alkalmazottait, pl. bér vagy bónusz megnyirbálása, elismerés hiánya. Ez a afajta hatalom hosszú távon igen káros, rontja a főnök-beosztott viszonyt, és a végén a vezető a félelemkeltés miatt teljesen magára maradhat.
• jutalmazó: az előző ellenkezője, a beosztottak viselkedését úgy befolyásolja, hogy jutalmazza őket. Ez sem feltétlenül a legjobb motiválási mód, mert egy idő után fennáll az a veszély, hogy a dolgozók az anyagiak miatt teljesítenek csak bizonyos feladatokat.
• kapcsolatokból származó: a beosztottak érzékelik, hogy a főnöknek befolyásos és fontos személyekkel van kapcsolata, ebből származik a hatalma és ereje
• jogi, törvényes: ezt a fajta hatalmat általában eglfogadják a munkahelyen dolgozók, tudják, hogy ez eredendően adott hatalom a jog szerint, de ha a vezető netán túllépi ennek kereteit, erős ellenállásba ütközhet.
• szakmai, szakértői: a főnök tudás és megfelelő elemzőkészség segíti, hogy másokat befolyásoljon egy feladat elvégzésekor.
• információs: ez a fajta hatalom abban áll, hogy a főnök visszatart bizonyos infókat, mert félti a pozícióját. Szerintem az ilyen típusú vezetőnek rendkívül nehéz dolga lehet, saját magával babrál ki, hiszen a hatalmának az alapja nyilvánvalóan a félelem (pl. elsősorban attól, hogy elveszítheti a pozícióját)

És akkor most jöjjön, ami számomra még ennél is izgalmasabb: milyen a hatékony (a tágabb értelemben vett jó) és a kevésbé jól működő, teljesítő főnök?

A hatékony vezető ismérvei közé tartozik, hogy alapvetően emberorientált, ez a tényező számára a legfontosabb. Én úgy fejezném ki, hogy nem feladatot teljesítő robotokban, személytelenségben gondolkodik, hanem a humánum oldalról viszonyul mindenhez. Mások előtt (pl. felfelé egy cégnél) képviseli a csoportját, nem tesz alájuk, nem árulkodik, nem hibáztatja a csoportja tagjait, hanem elviszi a balhét, mert elvileg azért főnök, hogy egy teamet egységesen lásson át és vezessen. A döntésekbe bevonja a csoport tagjait is, nem nézi le vagy kiskorúsítja őket, hanem önállóan gondolkodni tudó emberi lényeknek tekinti őket. Nem a büntetés eszközével akar jobb eredményt elérni, nagyobb teljesítményt kicsikarni, és kapcsolata a beosztottaival kétoldalú, nyitott. Kevés eligazítást, megbeszélést tart, mert alapvetően bízik a munkaerőben, aki a keze alatt dolgozik, és a sikert nem kizárólag sajátjának tekinti. Büszke a csoport tagjaira. Jól tervez, és csak válság esetén nyúl bele a dolgokba, mikor közös megoldást próbál találni a többiekkel.

Ezzel szemben milyen egy kevésbé jól funkcionáló vezető? Nagyjából mindenben az előbb felsoroltak ellentettjét. Csak a teljesítmény érdekli, az eredményesség bárkin és bármin átgázol. A mutatók, emelkedő termelés, a statisztika mindennél fontosabb számára. Abszolút nem képviseli a csoportját, előfordul, hogy megvetéssel van irányukban, és minden kérdésben egyedül akar dönteni (és ezt meg is teszi). Gyakran büntet, lényét és irodai jelenlétét a félelem, a meghunyászkodás légköre jellemzi.  Zárkózott, nem épít ki bizalmas kapcsolatot senkivel a munkahelyén. Sok formális, gyakran feleslegesnek tűnő meetinget, megbeszélést hív össze, amelyek a biztonságérzetét erősítik, hiszen nem bízik senkiben. Ezeken az alkalmakon azonban mást nem enged szóhoz jutni, az ötletelés eleve kizárt, inkább utasít és egyértelmű reakciókat vár el, melyek megfelelnek az ő szája ízének. Mindennaposak nála a bosszankodások, a csoport tagjait nem kezeli önállóan cselekedni tudó lénynek, minden krízist egymaga próbál megoldani. (azt már csak én fűzöm hozzá, hogy aztán jól meglepődik, ha egy idő után kiég vagy a szálak kezdenek összekuszálódni a túlvállalás miatt). 

Az, hogy valaki milyen főnökké válik, sok egybe játszó körülmény szabja meg. De ahogy mondtam, az alapszemélyiség, amit magunkkal hozunk, határozza meg, ki hogyan funkcionál majd egy ilyen nagy felelősséggel járó poszton. Szerencsére, az utóbbi időben volt szerencsém olyan főnökökkel találkozni, akik ha nem is az én közvetlen munkaadóim voltak, de megfeleltek a jó vezető kritériumainak. Jó látni, hogy vannak munkahelyek, ahol a vezető kiegyensúlyozottsága, erős kézzel vezetett, de demokratikus szemlélete kellemes munkakörnyezetet alakít ki, ahol az alkalmazottak jól és együttműködően tudnak dolgozni.

Kérdés: Milyen helyen dolgozol? Milyen főnökeid vannak? Mit jelent számodra, hogy valaki jó főnök vagy sem?

Orthorexia: a túlzott egészségesség vonzásában

Korunk nagy ellentmondása az, hogy a rohanó világ diktálta tempó következtében egyre több a helytelen életmódot követő ember (egyáltalán lehet azt követni?), és sokan lesznek áldozatai az evészavaroknak: bulimia és anorexia a médiában szinte naponta feltűnő fogalmakká váltak már. Szinte mindenki meg tud nevezni egy-egy sztárt vagy ismert embert, aki ezek valamelyikével küzd, és a nyilvánosság elé is állt már a problémájával. De ezzel együtt növekszik azok száma is, akik természetközelien igyekeznek élni, s megpróbálják kiküszöbölni a nagyipari termelés kínálta élelmiszerek fogyasztását, egészségtudatosan berendezni a hétköznapjaikat, életstílusukat. No, itt van a kutya elásva. Nem is arról van szó, hogy hiszed-e, hogy a bio valóban bio, vagy a szűrt víz sokkal tisztább és élettanilag jobb hatású a szervezetnek és hogy megelőzésként szedsz-e vitaminokat, táplálék-kiegészítőt. Ezek elfogadható dolgok, sőt fontos is rájuk hangsúlyt fektetni. Folyamatosan lehet híreket hallani a legújabb és legdivatosabb diétákról, valamint az ételek egy csoportjának egészségvédő hatásáról. Az egészséges táplálkozás egyre inkább előtérbe helyezett érték, sokan deklarálják ma ezt különböző fórumokon. Az orthorexia nervosa éppen amiatt alakult ki, mert az egészségesnek beállított táplálkozási irányok virágoznak, és az emberek káros anyagoktól való félelme egyre csak nő. Merthogy enni, fogyasztani mindannyiunknak kell, ez adott.

Az orthorexiát újfajta evészavarként tartja számon a lélektan, aminek lényege, hogy az abban szenvedő kizárólag egészségesnek kikiáltott ételeket hajlandó magához venni. Tulajdonképpen függést eredményez, az illető az egészséges táplálék rabja lesz, ez válik élete fő kérdésévé. Ezt a zavart egyébként Bratman írta le elsőként a kilencvenes években, a kifejezés a görög “orthos” (jó, helyes) és az „orexis” (étvágy) szóból származik. Én abszolút nem csodálkozom, hogy ilyen betegség is létrejött, sajnos jól megfér a civilizáció (főként a legutóbbi száz év) kitermelte másik két igen súlyos evészavar - a kóros soványságot eredményező éhezés és a túlzabálás - mellett.

 A betegség kényszeres vonásokkal jár együtt, és sok jellemzőjében hasonló az evészavar más típusaihoz, pl. központi eleme a tökéletességre való törekvés. "S hogy lehetek tökéletes? - gondolhatja egy orthorexiás. - Ha a táplálék is az, amit a testembe juttatok. Semmi más nem megengedhető..." Ám amíg a már említett anorexiában és bulimiában az étel mennyisége a központi kérdés és a fő cél a testsúly csökkentése, addig az orthorexia esetében a minőség, a csak „tiszta” ételek fogyasztása áll a fókuszban. Ha a beteg nem kap egészséges(nek tartott) ételt, koplalni is hajlandó, hogy ne kelljen „tisztátalan”, általa rossz minőségűnek ítélt ételt magához venni. Előfordul, hogy speciális érzelmeket társítanak az ételekhez; „veszélyes” (vagy egyenesen mérgező), „mesterséges”, vagy „egészséges” ételeket különítenek el. Hevesebb érzelmek esetén – legyenek azok pozitívak vagy negatívak – leküzdhetetlen vágyat éreznek az evésre. 

Az orthorexia gyakran ártatlanul indul például abból a vágyból, hogy a táplálkozási szokások megváltoztatásával legyőzzünk egy krónikus betegséget, vagy javítsuk általános közérzetünket, de idővel ez egyre nagyobb szerepet kap, s lassan minden energiát leköthet. Ha magamra gondolok, mert általában minden témában próbálok személyes vonatkozásokat is megosztani, eszembe jut, hogy milyen hamar, szinte egyik percről a másikra tértem át a reformétkezésre, amikor daganatos betegségemet nagyon fiatalon felfedezték. Volt bennem nagy adag düh is, harag a világra, és nem igazán tudott senki meggyőzni arról, hogy nem szándékosan mérgez minket az élelmiszeripar. Bizonyos vonatkozásban erre még mindig gyanakszom, de a gyógyulásom után a szélsőségeket elhagytam, és ami akkor mindennapos szokásom volt, hogy bújom az ételek csomagolását, miben mennyi E-anyag van, már nem csinálom rég. Mivel az ételek beszerzése és elkészítése központi kérdéssé válik, gyakran jön létre szociális izoláció, a barátoktól, rokonoktól való eltávolodás. Az is nagyon jellemző, hogy az illető felsőbbrendűnek érzi magát embertársaival szemben, akik szerinte megesznek minden "szennyet", s ezzel nem fordítanak kellő figyelmet a táplálkozásukra. Idővel egyre szigorúbb lesz az étrendje, egyre több élelmiszercsoport fogyasztásával hagy fel. Néhány évvel ezelőtt kavart nagy port az az eset, amikor egy magyar férfi halálra éheztette a családját (igaz, ő spirituális okokból, ahogy állította). A részletekre nem emlékszem, de nagyjából ezzel egy időben volt egy másik őrület, bizonyos emberek fényevőkké (pránafogyasztókká) lettek, és nem akartak semmilyen szilárd dolgot megenni. Azt állították, hogy elég nekik az az energia, ami a fényből nyernek. Nem olyan rég még Galambos Lajcsit is bűvkörébe vonta ez az irányzat. Hogy egyébként miért mennek bele ilyen szélsőséges dolgokba emberek, az is egy érdekes kérdés.

Az orthorexiában az a legrosszabb, hogy mint nagyon sok más lelki zavarnál, teljesen hiányzik a betegségtudat, a betegek gyakran teljes ítélőképességüket elveszítik. Kényszeresen ragaszkodnak az általuk hitelesnek tartott alapanyag-beszerző helyekhez, bizonyos termelőkhöz, adott termékekhez. A nem megfelelő táplálkozás miatt gyakori az alultápláltság, illetve a kóros vitaminhiány.

A betegség felismerésében a dietetikusoknak kiemelt szerepe van, hiszen gyakran ők azok, akik először találkoznak a beteggel. És persze a családnak is szemet kell szúrnia, ha a fenti viselkedésjegyek valamelyikét tapasztalja egy tagjánál. Egyedül ők vehetik rá a beteget, hogy megfelelő (pszichológiai) segítséget kérjen.

Kérdés: Ismersz-e valakit, akinek a viselkedése hasonló jegyeket mutat? Mit gondolsz, mi lehet az alapja ennek a lelki betegségnek? Mekkora lehet ebben a média szerepe?

*A bejegyzés Papp Ildikó írása alapján készült.

Fordítsd át a szürkét!

Igen, fordítsd át a szürkét, és jó ha ezt egészen tudatosan teszed. Általában működik. Tegnap beszéltem telefonon egy nagyon kedves, közeli barátnőmmel, aki eltörte a bokáját. Megegyeztünk abban, hogy ez nem csak annyit jelent, hogy most ágynyugalomra van ítélve, és a lábát, ami gipszbe van öntve, pihentetni kell. 

Mi okozta a "törést"? Egyrészt egy banális véletlen, hogy pont ott és akkor, a kocsijából a munkahelye előtt kiszállva reggel kifordult a bokája és ripityomra törött, másrészt egy nyilvánvaló jelzés, hogy lassíts, ne pörögj túl, vannak napok, amikor el kell engedned a kötelességeket, görcsöket. Persze, ha az ember nem lesz ettől a helyzettől olyan frusztrált, hogy még jobban bepörög - a tétlenségtől, a kiszolgáltatottságtól és az idő siettetésétől, hogy múljanak már a napok, és tűnjön a betegség. De ezt lehet engedni, de tényleg.

Majdnem ilyenformán jártam múlt héten én is. Nem, nem törött el semmim, bár jó párszor nekiálltam kecsesnek éppen nem mondható módon piruettezni a jeges járdákon, sőt még az úttesten is, miközben az egyik tanfolyamról rohantam a másikra. Elkaptam valami makacsnak ígérkező felső légúti vírust is, ami hőemelkedéssel, gyengeségérzéssel, köhögéssel, stb. járt. Kicsit tartottam attól, hogy teljesen lever a lábamról, és hétfőre, mire dolgoznom kell, menni (ráadásul az egyik hely teljesen új volt, és elég nagy elvárást támasztottak felém) még a hangom is elillan, és akkor nagy a baj. 

Tudni kell, hogy a magam fizikai szinten történő megbetegítését időnként, amikor valami új vagy hirtelen megváltozott körülmény jön az életembe, igen magas fokon vagyok képes űzni. Talán mindig így volt, de tény, a betegségem óta sokkal tisztábban érzékelhető ez. Már megtanultam ezt a jelenséget kontrollálni, sokkal tudatosabban és hatékonyabban tudok tenni ellene, ha érzem, hogy a stressz miatt gyengül az immunrendszerem (nagy kedvenc témám a pszichoszomatika, talán már említettem, hiszem, hogy minden betegségünk, tünetünk, balesetünk valamire visszavezethető, a lelki sík egyfajta kivetülése, a kézzelfogható valóságban való manifesztálódása). Szóval, színekkel igyekeztem feldobni a kedvem, s elősegíteni, hogy gyorsabban helyre rázódjak. A színek számomra nagyon fontosak, elengedhetetlen kellékei a hétköznapjaimnak: az öltözködésemnek és a környezetemnek. Törött lábú barátném ugyan nevetve felvilágosított, hogy nem csoda, hogy a gyulladás nem gyógyul, ugyanis élénk narancs színű sállal bugyoláltam be a nyakam, ami a színterápia szerint (a piros mellett) növeli a betegség intenzitását. Kéket kellett volna használnom, mert az állítólag gyógyító, gyulladást enyhítő szín. Persze, ő nem tudhatta, hogy én ezen a héten szándékosan veszek fel vidám és harsány színeket, öltök cifra mintájú ruhát, csiricsáré kiegészítőket. Ebből nyerek energiát, akár a buddhista szerzetesek.

Mert épp az a projektem zajlik, amit az önerősítésre találtam ki magamnak, főleg az ilyen kedvetlen és megbetegítő időszakokra, és éppen színesbe fordítom át a szürkét nagy elánnal. Ennek része pl. az ágynemű színének megváltoztatása, lilára szoktam ilyenkor cserélni a párnahuzatokat, és illatokkal telítem a szobát. Most például kubeba olaj párolog a fűtőtesten. Ennek az egyszerű találmánynak az is része, hogy nem hagyom el magam (amire egyébként gyakran hajlamos vagyok, olyan csábító tud lenni az ágy és a szieszta), és a mai napon is ennek fényében cselekedtem. A zuhogó eső ellenére, egymást meggyőzve találkoztunk egy másik kedves barátnőmmel és könyvtáraztunk, vásároltunk, ebédeltünk és már csak úgy szokásból is szidtuk az égi áldást, ami nem hó. De legalább kimozdultunk! Olyan szomorú lett volna itthon maradni, még ha az időjárás ezt sugallta is.

Bangkok, ahol a szmogtól mindig szürke az ég, de azért színesbe fordítja a nap (saját kép)

 Hiszem és vallom, hogy az embernek néha igenis gatyába kell rázni magát. Ez most ellentmondásosan hangozhat, hiszen a poszt elején pont arról regéltem, hogy vannak periódusok az életben, amikor meg kell állni, nagy levegőt kell venni és erőt gyűjteni. Máskor viszont pont arra van szükség, hogy meglóduljunk, és tegyünk valamit a hétköznapokat beborító szürkeség ellen. Kell a rutin, az ad vázat az emberi életnek, de kell a szín, és azt csak magunk vihetjük bele a saját történéseinkbe, belső és külsőkbe egyaránt. Kényes egyensúly ez, sokszor nem is sikerül megtalálni, kicsit túlteng a feledhető, az igazán szürke, máskor meg minden egyes pillanatot a tetterő fénye ragyog be. De talán ez a ritkább, a nehezen megvalósítható. De nem lehetetlen. Csak némi erőfeszítésre van szükség, és kész. Ugye?

Kérdés:

Mivel próbálod meg feldobni a hétköznapokat? Szereted a szürkét (értsd, ahogy gondolod)? És a színeket?