Egy újabb olvasmányélmény, amelyik érdekes és szinte mindannyiunkat érintő kérdéseket vet fel. A poszt címét Ilse Biberti, német rendezőnő azonos című írása inspirálta. A kétségbeejtő könyvcím ellenére (én első ránézésre valami nagyon komoly hangvételű történetet képzeltem el) ez egy igazán humorosan megírt beszámoló arról, hogy Ilse miként alakítja át életét, amikor az apja után néhány évvel az édesanyja is agyvérzést kap, és Ilsének bizony nincs mit tennie, el kell fogadnia a tényt, hogy a szülei, akik egyedüli közeli hozzátartozói, már nem tudnak gondoskodni magukról. Ilse teljes metamorfózisa magában foglalja, hogy virágzó karrierjét egy időre kénytelen feladni és felvállalni az egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülő szülei gondozását (csak félig-meddig önként). Az ápolás egész folyamata egyfajta tanulságos önismereti utazássá válik számára. Megismeri, kik ők és a végső búcsú felé vezető úton van lehetősége felkészülni a dolgok megváltoztathatatlanságának elfogadására. Sok szép gondolat szerepel a műben, álljon itt most egy, ami nagyon megfogott:
"A kórházi sétányon minden pad foglalt. Egy török nagycsalád a füvön heverészik. Kiválasztok magamnak egy gesztenyefát, leülök a fűbe. A fa törzsének támasztom a hátam. Egy anya a három gyermekével kiteríti a pokrócát. A gyerekek tombolnak. A tekintetem fölfelé vándorol, a fa koronája felé. Szeretem a gesztenyefákat. A fejem fölött rózsaszínben úszó virágtenger. Kérdem magam, vajon hányszor fogok még életemben gyönyörködni a gesztenyefákban. Negyvenszer? A gesztenye virágzása és érése gyermekkorom óta meghatározza életem ritmusát. Általa tudatosodik bennem az idő múlása. S vajon hányszor fogja még anyám látni a gesztenyevirágzást? Átélheti majd még idén azt, amikor beérik a fák termése? Ez az agyvérzés lenne a vég kezdete? Mit tervezzek? Anyám 39 éves volt, amikor megszült engem, most 84."
Jellemző Ilse kezdeti hozzáállása, eleinte ódzkodik önállósága feladásától és az ápolási feladatoktól. Valahol érthető is, hogy az ember fiatalon nem akar ezekkel a kérdésekkel szembesülni, távol tartja őket magától. Benne van nyilván az elmúlástól való ősi félelmünk és az is, hogy a veszteség érzését irtózunk előre elképzelni. Az emberi psziché nehezen birkózik meg a mulandóság tényével. Ha pedig nap mint nap ezzel szembesülünk, mert mondjuk együtt élünk a gondozott, idős rokonokkal, vagy rendszeresen látogatva őket kivesszük a magunk részét a róluk való gondoskodásból, óhatatlanul bekövetkezik a tudatosulás (bár a látogatás megint egy más minőség: már kevésbé enged közel a másikhoz). Az én véleményem szerint, a tudatosítás nem biztos, hogy rossz. A gyász fázisainál is kiemelt szerepet tulajdonít a lélektan az ún. anticipációs (megelőlegző) gyászszakasznak, amikor még az életben lerendezzük a családtagokkal a dolgainkat és felkészülünk a búcsúra.
Sok meglett ismerősömtől hallottam, hogy csak akkor vált igazán felnőtté, amikor a szülei meghaltak. És ez még akkor is így van, ha csivitelő nagycsalád, gyerekek, unokák veszik őket körül. Nagyapámra sokszor hivatkozom itt a blogon, mivel ő tagadhatatlanul a legnagyobb példaképem az életben. Egyszer láttam könnyeket a szemében, és az akkor volt, amikor meghalt az édesanyja, az én dédanyám. Soha többet.
A téma kapcsán és mert nemrég fejeztem be a fent említett könyvet, rengeteg minden kavarog bennem. Ilyenkor elkerülhetetlenül a saját körülményeinkre húzzuk rá az olvasottakat, s bár erről nekem (a szülőkről való gondoskodással kapcsolatban) eléggé határozott elképzeléseim vannak, amelyek Ilsééhez hasonlók, a téma személyemben is mélyen érint. Eszembe jut, én hogyan élem majd meg, ha az öregedés útjára lépek egyszer.
Sajnos manapság a felgyorsult életritmus, a nagy távolságok (fizikai és nem egyszer érzelmi) és a család régi funkcióinak totális szétesése miatt, meg azért, mert a média annyira fiatalság központú (akik benne dolgoznak, azt gondolják vajon, hogy örökké fognak élni?), az idősebb családtagokról való gondoskodás is egyre távolabb kerül tőlünk.
A hazai helyzetről ismeretes, hogy nem túl fényes. Az idősek nem túl sok lehetőség közül választhatnak. Maradhatnak az otthonukban (talán ez a legoptimálisabb sokak számára, legalábbis a kutatások szerint erre vágyik a legtöbb élemedett korú, és én se érzek másként), de ha leesnek a lábukról, és a család messze él vagy valamilyen okból nem tudja vagy óhajtja megoldani a segítségnyújtást (és ez nem mindig szándékos, bár sok szívszorító történetet hallok, kisemmizett, magára hagyott szülőkről vagy egyenesen a halálukat váró családtagokról, akik az örökségre ácsingóznak), akkor csak a idősotthon vagy gondozóház marad. Az intézményes keretek közötti gondozásnak viszont vannak költségei, nem engedheti meg magának minden kisnyugdíjas, s a baj még nagyobb, ha a család sem tud segíteni.
Meglepett, hogy a német helyzet mennyire hasonlít a miénkre. Erre rárímelt, amit egy ismerősöm mesélt: a fia Németországban dolgozik szociális ápolóként egy intézetben, és ott is nagy fokú munkaerőhiánnyal küszködnek, hiába sokkal fejlettebb és jobb életszínvonalat nyújtó állam. Erről Ilse is tesz említést (pár éve írta a könyvet, tehát a helyzetjelentés eléggé aktuális!). A ápolók többsége bevándorló, aki szinte még a nyelvet sem beszéli (és ez több európai országban is így van), miközben a gondozási díj rettenetesen magas. Ki gondolná?
Nem olyan régen találkoztam egy megdöbbentő cikkel (olvasható: itt) Ha nem akarod végigolvasni, összefoglalom a lényegét. Ami engem leginkább mellbe vágott: a német nyugdíjasok egyre nagyobb számban érkeznek hazánkba, hogy igénybe vegyék az idősotthonok szolgáltatásait. Ezzel nem is volna baj, hiszen vannak nagyon szép, kulturált intézmények, de amikor a cikk azt taglalja, hogy a család gyakran pusztán anyagi megfontolásból szakítja ki az idős szülőt megszokott környezetéből és költözteti át több száz vagy ezer kilométerre a hazájától, az morális szempontból hagy maga után némi kívánnivalót. Hisz sok ilyen otthonban a személyzet még németül sem beszél. Így az anyanyelvétől is megfosztják a sokszor memóriazavarokkal, komoly mentális betegséggel (demencia, szellemi leépülés) küzdő időseket, akik közül nem mindenkinek él már a házastársa.
Néhány évvel ezelőtt az egyik ismerősöm elég durván megkérdőjelezte a szellemi épségemet, mikor arról meséltem neki, hogy szívesen foglalkoznék idősekkel, akár a bentlakásos gondozást is kipróbálnám. A nagymamám társaságában másfél évet töltöttem együtt élete alkonyán, ezután kezdtem kacérkodni a gondolattal. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy a mamám halála előtt még ennyi időt együtt lehettünk, és hogy olyan munkám volt már akkor is, ami mellett ezt megtehettem. Felbecsülhetetlen ajándék.Soha vissza nem térő lehetőség.
Végezetül egy nagyon kifejező és szép rövidfilmet mutatok nektek, ami nemrég körbejárta az egyik közösségi oldalt, sokan megosztották, és nekem nagyon tetszik.
Ehhez kapcsolódóan teszem fel a mai kérdéseket. Elismerem, nem könnyű téma, de kétségtelen, mindannyiunkat érint.
Hogyan képzeled el az öregkorodat? Milyen környezetben szeretnél élni? A szüleidét? Vagy ha ők már idősek, hogyan élnek? Milyen viszonyt ápolsz velük? Milyen lenne az ideális öregkor? Milyen lesz vajon ötven-száz év múlva?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése