Hosszú évekkel az első blogom indítása után ismét elhatározásra jutottam. Új év, új remények, és az a cselekvésre ösztönző késztetés, hogy újra van mondanivalóm a világnak. Bízom benne, hogy ez nem kizárólag az évkezdés miatti szokásos fellángolás eredménye. Ez ellen szól ugyan az, hogy egy ideje már morfondírozom rajta, hogy az újonnan szerzett tapasztalatokat, élményeket, érzéseket érdemes lenne szavakba öntenem. Egy biztos: most belevágok. Mint a csetlő-botló kisgyerek, amikor járni tanul.
Olyan cikkek, írások közzétételét tervezem, amelyek nem öncélúak, a segítő szándék vezérel elsősorban, amikor megörökítem őket. Téma lesz minden, ami a lelki élet és egészség témakörébe tartozik, kifogyhatatlan forrás szerintem az íráshoz-elmélkedéshez. Időről időre kérdéseket is felteszek majd.
Már most az elején le kell azonban szögezni, hogy minden az én sajátos szűrőmön megy keresztül, amit leírok: ahányan vagyunk, annyiféleképp látjuk ezt a hihetetlen színes, néha fájdalmakkal teli, ám csodálatosan összetett világot. Nagyon kíváncsi vagyok a véleményekre, és örülök, ha valaki az elmondottakhoz hozzáad (de mások bántásával el ne vegyen belőle, mert annak itt nem lesz helye, ezt már most megígérhetem).
Ugye abban egyetértünk, hogy egyre több az útját kereső, kétségbeesett, csalódott ember a világban, de még az optimista életszemlélettel megáldottaknak is akadnak rossz napjaik, amikor eluralkodik rajtuk a szomorúság? Hát valahogy így van ez. De a változ(tat)ás lehetősége mindig adott. Más kérdés, hogy nem mindig tudunk élni vele, erről majd később. A változáshoz kapcsolódik a blog címe is, ez egy érdekes történet, legalábbis nekem sokat jelent és mindjárt el is mesélem.
Néhány héttel ezelőtt (már jócskán benne az őszben) siettem le a vasútállomásra. Nincs túl közel, kb. húsz perc, ha szép komótosan megy az ember, de már megszoktam, ezt az időt használom felébredésre, gondolkodásra. Mindig nyitott szemmel járok: a legapróbb jelet, parányi részletet is észreveszem a tájban. Néha azt gondolom, nem véletlen, mit látok meg, nem lehet véletlen. Szapora léptekkel mentem végig a peronon, pár perc múlva esedékes volt a vonat érkezése, de valami szokatlan dolgot pillantottam meg a fűben. Két jelentéktelen, pici fehér lepkét, amiből nyaranta rengeteg repked mindenfelé. Nem túl különleges lény, nem is kimondottan szép. Gyakran kergetik egymást, és nagyon gyorsan tovaszállnak általában. Aznap reggel mégis megakadt rajtuk a szemem. Az egyik lepke egy gyomnövényen pihent, a másik körülötte járta ideges táncát. Közelebb kellett mennem, hogy jobban szemügyre vegyem, mert nem értettem az egészet.
Tudtam, ez most valami más. Szívszorító volt látni, ahogy az a kis teremtmény perceken át próbálta mozgásra bírni társa élettelen testét, mert közben rájöttem, hogy az bizony halott. Leguggoltam és úgy néztem őket. Arra gondoltam, mennyire lenézzük az állatokat, pedig talán ők is éreznek (fájdalmat biztosan), és gyászolnak is. Miután ez a szárnyait kétségbeesetten verdeső lepke többször méterekre eltávolodott a fűcsomótól, majd visszatért néhány centire, tudtam, búcsúzik.
Az ázsiai kultúrában az állatok szimbolikus jelentéssel bírnak: a pillangó az átlényegülés és a változás jelképe, és az emberi léleké is, amely képes a megújhodására. Sőt, a halhatatlanságra is utalnak vele. Szép.
A pillangós történet ihlette a blog címét, és talán már nem is kell magyaráznom, miért.
Az elhatározásom tehát: mostantól rendszeresen publikálok lelki egészség témakörében, amit teszek egyrészt hétköznapi emberként, másrészt a lelki egészség védelmére kiképzett szakemberként. Mindkettőért hálás vagyok: örülök, hogy embernek születtem, és annak is nagyon, hogy már végzett mentálhigiénikusként sok-sok értékes eszközzel, tudással és élménnyel gazdagabban vághatok neki ennek a nagy kalandnak.
Boldog leszek, ha társaim lesztek ebben és mindezt megoszthatom veletek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése