Dajkaanya, béranya

Ma a dajkaanyaság témáját hoztam nektek. Egy elég friss olvasmányélményemből merítettem a témát. Már az is nagyon érdekes, hogyan találtam rá erre a könyvre, amit Pálfalvi Ilona írt. Olyan, mintha a sors szándékosan rendezné úgy, hogy a számomra fontos és izgalmas történetekre rábukkanjak. 

Éppen egy darabot kerestem a böngészőben, amit már egy ideje szeretnék megnézni (és igyekeznem kell, mert már alig játsszák), a Centrál Színházban fut Mégis, kinek az élete? címen. Kedvelem Rudolf Pétert, ő a főszereplő. A fenti címet beírva, a találatok között ott volt ez a magyar regény, ami az ... És mégis, kinek a gyermeke? névre hallgat. A kettőnek nem sok köze van egymáshoz, mindkettő teljesen  más témát feszeget, ám nagyon jelentős aspektusait vetik fel az életnek (előbbi a halál, utóbbi a gyermekvállalás egy-egy különleges formájáról szól). Ígérem, ha sikerül még a drámát elcsípnem, arról is beszámolok majd.

 Nem szeretném lelőni a poént, így igyekszem csak nagy vonalakban utalni a regény történéseire, hátha valaki kedvet kap az olvasásához. Adva van egy viszonylag boldog párkapcsolatban élő, karrierista fiatal nő, aki méh nélkül született. Tisztában van vele, hogy gyermeket vállalni normál módon soha nem fog tudni. Jó ideig nem is vágyik rá, ki tud teljesedni a munkában, pörgős életet él, felelős pozíciót tölt be egy multinál. Aztán persze jön a bonyodalom, azok a ki nem számítható, nem várt érzések, és elkezdi foglalkoztatni a gyerekvállalás gondolata. Az örökbefogadást abszolút elveti, úgyhogy más lehetőségek után kénytelen nézni. Egy alapos orvosi vizsgálat után kiderül, hogy a petefészkei jól működnek, tehát lehetne genetikailag vele megegyező utóda, de ő nem tudná kihordani a magzatot, hiszen nincs miben. Innen jönnek a hihetetlen módon megkavart szálak, egy egész érzelmi hullámvasút az egész regény minden alakjával együtt.  És a férfiak is vastagon benne vannak, a két főszereplő nő párjai. Az asszony nem talál béranyát, aki segítene neki ebben. Hogy ezt hogyan teheti? Lehet, hogy most néhányan felhúzzák a szemöldöküket. Néhány évvel ezelőtt - törvényileg hazánkban ez a mai napig nem egyértelműen szabályozott dolog - még valamivel egyszerűbb volt egy ilyen dolgot nyélbe ütni. Ma már, ahogy átfutottam az emberi reprodukcióról szóló hatályos egészségügyi törvényt (jaj, már a neve is olyan rémisztő... remélem, nem tévedek amiatt, hogy valami fölött elsiklott a szemem), csak a petesejt adományozása jöhet szóba száz százalékosan legális módszerként, a méhét senki nem kínálhatja fel baba kihordására. 

Nem egyszerű kérdés ez. Számos erkölcsi, pszichológiai kérdést vet fel. Nagyon keveseket érint ugyan, de akit igen, annak életbevágó, hogy megnyugtató megoldást találjon a dilemmára és lehessen saját gyereke.

A születendő kisbaba szemszögéből talán kevésbé jelentős, ki a szülőanyja, hisz egyes nézetek szerint az számít inkább, hogy a jövőbeni gondozó a kicsinek megfelelően meleg és szeretetteljes légkört biztosítson az első életévekben. Ha ez megvan, a személyiségfejlődés nem szenved túl nagy csorbát. De egyre több kutatás foglalkozik azzal is, hogy a magzatot már a méhen belül érik olyan hatások, amelyek befolyásolhatják a későbbi életét. És ha a terhesség normális módon jött volna létre, már a kötődés is elkezdene kialakulni a kilenc hónap alatt. Nem beszélve arról, hogy egyszer nyilván megnő a kisgyerek, és ha napfényre kerülnek fogantatásának körülményei, nem biztos, hogy könnyen feldolgozza azt. Ennél még nehezebb lehet a szülést vállaló nő helyzete. A könyvben egy családtag (unokatestvér) mond igent erre a felhívásra. Ellenszolgáltatás nélkül (mert pénzt kérni és elfogadni ezért bűncselekménynek számítana) megszüli a meddő pár gyerekét. És itt jön a képbe a depresszió, a vádaskodás, az eltávolodás a két, addig testvéri viszonyt ápoló nő között. Hisz a szülés után a dajkaanyától azonnal elveszik a csecsemőt, mesterségesen elapasztják a tejét, és ő végtelenül kifosztottnak, dühösnek érzi magát. Ez a történet egy nagyon lebutított vázlata, érdemes időt szánni rá. A vége is meglepő, nem kicsit.

Sok országban egyébként nem ütközik törvénybe a béranyaság, egészen hatalmas méreteket ölt. Azért nevezik így, mert pl. Amerikában vagy Ukrajnában húzós összegeket tesznek le a nyugati világból érkező meddő párok, hogy valaki megszüljön nekik egy (netán több) gyereket, sőt egyes részein a világnak, pl. Indiában sok nő több ilyen "üzletbe" is belemegy élete során, szinte futószalagon termelve ki mások gyerekeit, azért hogy aztán a kapott honoráriumból a sajátjukat taníttathassák. 

Sokan azt a kérdést is felvetik a béranya személyével és hozzáállásával kapcsolatban, aki nem családtagként, hanem előre kialkudott árért megy bele a szülésbe, hogy milyen lelkivilága vagy életkörülményei lehetnek, ha ilyesmire vállalkozik. Azt én is hajlamos vagyok hinni, hogy nagyon kevés olyan altruista ember létezik, aki  pusztán segíteni akarásból járul hozzá egy pár családdá válásához. Viszont másik részről, amíg várandós, addig valamiből fenn kell tartania önmagát. Egy netes fórumon találtam meg egy fiatal nő hozzászólását, ahol egy másik kétségbeesett kérdezőnek válaszolt, idézem:  

"Én régóta gondolkodom rajta, hogy szívesen vállalnék béranyaságot, de hát Magyarországon nem adottak a feltételek. Meg ez a dajkaanyaság... Hát gondolom mi nem vagyunk rokonok, szóval eleve kilőve. És 25 sem múltam el, csak 21 vagyok. Igaz, már volt egy szülésem. Nade az, hogy semmi ellenszolgáltatást nem lehet elfogadni... Hát ha én valakinek a gyerekét kihordanám, amit szívesen tennék, akkor mégis miből élnék addig? Én fizikai munkát végeztem amíg el nem mentem terhesen táppénzre, most mennék oda vissza terhesen? Csak gratulálni tudok a magyar törvényhozóknak."

További érdekesség: Angliában egy Jill Hawkins nevű hölgy egészen 47 éves koráig tevékenykedett béranyaként, tíz csecsemőt hozott a világra, míg majdnem belehalt az utolsó szülésébe. Ekkor parancsolt megálljt a dolognak. Saját bevallása szerint sosem volt szerelmes, családra nem vágyik, de imád terhesnek lenni. Miss Hawkins terhességenként 12 ezer fontot (kb. 4 millió Ft) kapott. A cikk angol változata az összes "bérbaba" fotójával elérhető itt.

Végezetül egy filmet említenék meg. Szerintem a kilencvenes években láthattam, és sajnos a címét képtelen vagyok felidézni, de tudom, hogy mély benyomást tett rám. Egy fiatal nő vállalja a béranyaságot, és végül megszökik a babával, mert olyan érzelmi kötődés alakul ki kettejük között, a másik anya pedig bottal ütheti a nyomát...

Te hogy gondolod?

Elfogadható-e a dajkaanyaság jelensége, s ha igen, milyen kereteket szabnál neki, ha egyáltalán szabnál?

Ha ilyen problémád lenne (és reméljük nincs), belevágnál? Vagy ha téged nem is érint, bátorítanál erre másokat, akiknek csak ez az egy esélyük van a saját gyerekre?