2013. január 25., péntek

Akarom én tudni, ki is vagyok?

Ez a poszt arról szól, amit a cím is megfogalmaz. Egészen konkrétan. Érdemes meggondolni: célom-e az életem során, hogy megismerjem magam, hogy értsem-lássam-érezzem, ki vagyok én igazán? Szükségem van erre? Elérek azzal valamit, ha tudatosítom magamban, mit miért teszek, ha kísérletet teszek rá, hogy közelebb kerüljek ahhoz, ami én magam vagyok, ami mindenki mástól megkülönböztet engem? Kell ez nekem, akarom ezt? Milyen módon jutok hozzá? 
Már az ókorban is fontos kérdésnek számított ez, hiszen a híres delphoi jósda felirata is így szól: "Gnóthi szeauton", azaz Ismerd meg önmagadat! A papnőtől jóslást kértek az emberek, természetesen a jövendőjükre, a sorsukra voltak kíváncsiak. A jós azt felelte: "Ismerd meg önmagadat, és tudni fogod a sorsodat. Mert a sorsod te vagy. Nem külső erők uralkodnak rajtad, az istenek benned vannak, és jellemed, személyiséged alakítja, formálja jövődet. Változtass magadon, és változni fog a sorsod is. Fogadd el magadat, és el tudod majd fogadni sorsodat is."
Többször hivatkoztam már egyik kedvenc versidézetemre (no nem itt), Kosztolányi Halotti beszéd-éból való: 
"Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló."

Valahogy így. Mivel az ember saját magával tölti el a legtöbb idejét élete során, és sokszor egészen hosszú időre összezárva vagyok én meg én (Jung azt mondja a Selbst, a személyiségem belső magja, amihez nem lehet hozzáférni és változtathatatlan, illetve a Persona, ami a neveltetésünk, szellemi fejlődésünk során rakódik ránk, s alapvetően a minket érő hatásokból tevődik össze), hát nem árt, ha igyekszem jóban lenni magammal, ezt vallja a legtöbb pszichológiai irányzat. Illetve ha ez nem megy valamiért, mert ez is megtörténhet akár (mindannyian tele vagyunk szerzett lelki sérülésekkel, amiket nem könnyű feldolgozni, feloldani, ezt kár is lenne tagadni),  ajánlatos legalább megismerkedni azzal a személlyel, annak lényegével, aki ott benn lakozik és mikor valódi vágyai és indíttatásai ellen cselekszünk, megértésért kiált. 
Miről is beszélek? Hát, egy eléggé divatos dologról, aminek fontosságát egyre több fórumon és helyen hangoztatnak. Az önismeretről. Számos módszer létezik ma már, és hazánkban is sorjáznak a különböző tanfolyamok, csoportok, klubok, tanok és iskolák, melyek az egyén boldogulását tűzik zászlajukra, nem is akárhogyan: azzal kecsegtetnek, hogy miután elvégzed őket, megismered önmagad. Ami engem illet, én is belekóstoltam már néhány ilyen lehetőségbe, és mindez pont arra volt jó, hogy rádöbbentett, ez egy életre szóló tanulás és törekvés kell, hogy legyen, úgy visz eredményre. Ha ezt tudatosan teszem, ami persze abszolút nem fájdalmatlan, akkor tudok belőle a legtöbbet profitálni. De fontos, hogy eldöntöttem, akarom.
A legtöbb embernek nincs igénye erre, és ez is teljesen rendjén van. Popper egyenesen azt mondja,, hogy vannak helyzetek, amikor különösen kártékony lehet, ha valakit önmaga megismerésére akarunk rávenni. Pszichiátriai kezelés alatt állók például olyan sajátságos lelkiállapotban vannak, ami veszélyessé teszi az önmegismerés  bármilyen módját, illetve, ha gyógyszereket is kapnak, még kevésbé alkalmasak arra, hogy közelebb kerüljenek igazi valójukhoz. Aztán Popper meséli egy könyvében, hogy ő a pszichológia szakos diákjainak is mindig azt mondta, ne dőljenek be feltétlen a manapság divatos önismereti irányzatoknak, mert vannak helyzetek, amikor az önismeret nem szabadít fel. Pl. idősebb korosztálynál, akiknek már nincs idejük vagy erejük feldolgozni mindazt, ami egy ilyen terápiában vagy folyamatban feltör a lélekből a megélt élet töredékeiként. Előhozni egy fájó emléket, amit aztán nincs mód feldolgozni, ez szerintem sem kívánatos. Szóval csínján kell bánni ezzel, és hangsúlyozom, elengedhetetlen, hogy az emberben felmerüljön az az igény, hogy az önismeretet akarja igazán.
Van egy kedves barátnőm, akinek mindig lelkesen mesélek a különböző dolgokról, amiket próbáltam vagy olvastam, pl. a csoportról, ahová jártam. Érdeklődik minden iránt, és eléggé nyitott, azt hiszem, viszont a csoportos, de bármilyen más módszer kipróbálása is nagyon riasztja. Azt mondja, fél attól, hogy a magában érzett relatív egyensúlyi állapot megbomlana, ha belevágna egy ilyen vállalkozásba. Még ha tisztában is van vele, hogy vannak megoldatlan dilemmái, traumái, fél, hogy rámenne a családi béke, a harmónia magával és a világgal. Ez persze jelzi, hogy sok minden lehet a mélyben, ami ha felszínre kerülne, sok váratlan érzést is hozna magával, ellenben ő a saját életének legjobb ismerője (ez vesszőparipám, ezért nem gondolom, hogy guruhoz vagy magukat "tanácsadóként" hirdető megmondóemberhez kell fordulni legelőször, ha lelki krízisibe kerülünk), úgyhogy a döntése teljesen érthető. Egyébként jó módszerek és utak sem érik el ugyanazt az eredményt mindenkinél. Egy másik közeli barátnőm közel két évig járt csoportba, és nem hozott áttörést nála, azt mondta, mindent tudott már, amire ott fény derült.
Olyan érdekes egyébként, hogy pár hónappal ezelőtt, amikor egy kisebbfajta válságot éltem meg, ami az életcélomat érintette főleg, egy régóta a könyvespolcon porosodó könyvben, amit találomra ütöttem fel, sosem látott könyvjelzőt kacsintott felém, melyen a következő állt:

"Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaidat,
ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg tetteidet,
ügyelj tetteidre, mert azok szabják meg szokásaidat,
ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemedet, és
ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat."
 

Nagyon tetszett ez a néhány sor, összefoglalja nagyjából, amit én gondolok arról, mit jelent igazából megismerni önmagunkat. Egy jelenséget még szeretnék megemlíteni. És ez nem más, mint önmagunk tudatos elhanyagolása. Amikor tudom, érzem, hogy változtatni kéne, ehhez képest nem teszek semmit, évekig benne ragadok egy nem kívánt állapotban, amitől szenvedek, és amit nem a körülmények határoznak meg, hanem én magam vagyok az akadály. Tudok róla, és tétlenül engedem magam sodorni az árral. Ilyen időszakok legtöbbünk életében adódnak, aztán így vagy úgy megoldjuk őket. Aztán persze akadnak sokan, akiknek lételeme a panaszkodás, és folyton kifejezésre juttatják elégedetlenségüket az életükkel kapcsolatban, de változtatni eszük ágában sincs. Csak költői a kérdés: ha ezek az emberek maguk nem tesznek lépéseket sorsuk jobbra fordításában, akkor ki fog helyettük?

Mára ennyit, kérdések:
Mennyire van benned meg a vágy önmagad megismerésére? Milyen utat, módot választanál, választottál? 
Nagyjából békében élsz magaddal, közel kerültél valós énedhez, aki tényleg te magad vagy? Hol tartasz ebben?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése