A készen kapott élet

Sokat gondolkodtam rajta, mitől függ, hogy elégedettnek érezzük magunkat, mire felnövünk. Vagy legalábbis úgy gondoljuk, nagyjából a helyünkön vagyunk, és azt tegyük, ami egyensúlyban tartja a személyiségünket, életünk folyását. Poppernél olvastam régen, hogy minden életszakasznak megvannak a maga teljesíthető (bár nem kötelezően teljesítendő!) feladatai, amit akkor és ott van a legoptimálisabb lehetőség véghez vinni. Ha abban az életkorban nem teljesítjük, később már nehézkes lesz. A valóra nem váltott vágyak, melyeket nem tudunk elengedni, mert annyira szerettük volna, ha megtörténnek, egészen fura dolgokat idézhetnek elő. De most nem is erről akarok írni.

Valahol - el kell ismerni - mindannyian készen kapjuk az életünket, de a körülmények sok esetben változtathatók. Azzal mondjuk nem értek egyet, hogy minden csak rajtunk múlik. A mai önsegítő könyvek, amelyek tucatjával sorakoznak a könyvesboltok polcain minden problémára gyógyírt kínálva, a számos módszer és tan, hogy miként tedd élhetőbbé, netán nagyon sikeressé az életed, mind ezt hirdetik fennhangon: elég, ha te változtatni akarsz. Pedig a szerencsének is van szerepe abban, merre megy a sorsunk. Meg a döntéseinknek, és azok nem ritkán csak egy adott pillanatban tűnnek helyesnek.

Az, hogy a készen kapott életről írjak tegnap reggel pattant ki a fejemből. Mostanában sokszor kerül a látóterembe a német származású Schopenhauer, akit a "pesszimizmus filozófusaként" emlegetnek. Hírnevéhez hűen az életet csak rossz tréfának tartotta. Mivel gazdag kereskedő volt az apja, aki családja anyagi jólétét megalapozta, Arthurnak semmi más dolga nem volt, mint elmélkedni a világ dolgairól, benne az emberekről s az elmúlásról. Szerintem egy végtelenül kellemetlen, megkeseredett ember lehetett, ez persze nem von le filozófiai műveinek és gondolatainak értékéből. Mindenesetre, mivel igazából dolgoznia sosem kellett, a gondolkodásnak szentelhette az életét. Egy bizonyos szempontból kész, kompakt sorsot kapott. Azért persze nem ilyen egyszerű ez az egész. Ha az apja nem követ el öngyilkosságot, jó eséllyel rákényszeríti a fiára, hogy üzletember legyen és tovább vigye a családi vállalkozást. És akkor az már megint egy másik forgatókönyv. Nem ugyanaz az élet.

Hogy ugyanebben a (földrajzi) régióban maradjunk, eszembe jut most Fritz Zorn, aki egy zürichi polgárcsalád tehetős sarjaként tengette napjait. Lélekben megnyomorodva a családban őrzött, soha ki nem mondható titkoktól, barátok és szerelmek híján egészen magányosan jutott el harmincas éveinek sötét depresszióval átitatott korszakához. Személyes naplója vádirat a megnyomorító, álszent jóléti társadalom és egy olyan család ellen, amiben halvány szikrája sem volt meg, hogy egészséges lelkületű gyermeket bocsásson útjára. Zorn kétségbeesetten próbál boldog, de legalábbis kiegyensúlyozott lenni, megtalálni a jót az egyetemi életben és a tanításban, de erre képtelen. Egészen addig, míg testi szinten is meg nem jelenik nála az évek óta érzett búskomorság és reménytelenség, és egy daganatos betegségben végül meghal. Az ő körülményei hiába voltak kiválóak, ha csak a materiális oldalt vesszük alapul. Lehetett volna bármi, élhetett volna jól és gazdagon, de nem tudta megragadni a lehetőséget. Mert ehhez az anyagiak megléte édeskevés. A különösen gazdag emberekről az a véleményem, hogy predesztinálva vannak a boldogtalanságra. Akinek pedig a pénzszerzés az elsődleges célja az életben, annál ezt szintén kizártnak tartom.

Svájc egyébként is egy nagyon furcsa, zárt világ az én szememben. Irtóznak mindentől, ami idegen számukra (a külföldieket betolakodónak tekintik, és nem csak a bevándorlókat). Érzelmileg visszafogottak az emberek, pontosabban úgy tűnt nekem, mintha elfojtanák a bennük fortyogó indulatokat, mert azokat nem illik a világ felé mutatni. Volt egy munkának induló lehetőségem ebben az országban néhány éve. Részletekbe nem szeretnék bocsátkozni, de egy újszülöttre kellett volna vigyáznom (fiatal, csinos anya - idősödő gyártulajdonos, ez volt a szülői felállás, és nem voltak házasok). Hihetetlen luxus fogadott a házukban, amivel még meg is barátkoztam volna, de voltak dolgok, amiket nem tudtam elfogadni. A mai témánkhoz konkrétan az az eset kapcsolódik, amikor a fiatal anyuka megosztotta velem, hogy az akkor két hetes csecsemőnek jó előre és körültekintő alapossággal megtervezték a sorsát. A kisfiú nem léphet más pályára, csak az egyik vezető svájci bank igazgatója lehet, és eszerint nevelik az első perctől fogva. Ártatlanul, kikerekedő szemekkel kérdeztem meg (és milyen buta volt még  a feltételezés is): ha a fiúcska mondjuk orvos, színész szeretne lenni, ha felnő, vagy valami egészen hétköznapi szakmát választana, akkor mi lesz? A hölgy úgy nézett rám, mintha csökkent értelmű lennék, és azt mondta: "Az kizárt. Az nem történhet meg. Ő bankigazgató lesz." Ezt nevezem én készen kapott életnek.

Zürich, a pénz vonzásában (saját kép)

A következő alak, akinek a képe felrémlik előttem, egy indiai kislányé. Az előző történet szöges ellentéte. Néhány hónapja kapcsolgattam a tévét (mert akkor még működött), és egy igényesen elkészített, de megrázó dokumentumfilm kellős közepébe csöppentem bele. Indiai utcagyerekekről szólt, akiket már nagyon kicsi korban rákényszerítenek a munkára, sajnos a címét elfelejtettem. Hol a család, hol valamilyen bűnbanda. Természetesen ezeket a gyerekeket maximálisan kihasználják, rengeteg közöttük az árva. Pár rúpiáért teszik kockára az életüket, hogy néhány kornyadt virágszállal rohangáljanak a többsávos, túlzsúfolt utakon, és a kocsiban ülőknek kínálják eladásra szánalmas portékájukat minden nap, amit azoknak természetesen eszük ágában nincs megvenni. A főszereplő kislány egy felnőtt érettségével mesélt az életéről, hogy az anyja otthagyta őket a testvéreivel a nagymamánál egy másik férfiért, miután a férj (az apuka) meghalt. És hogy most ő tartja el a családot a csekély pénzből, amit az utcán keres meg mindenféle munkákkal. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy az egyéves kistestvér egy fadarabot rágcsált, miközben a lány az interjút adta, és arról számolt be, hogy a szeméttelepen, ahol élnek, rengeteg a patkány. Mutatta a lábát, két ujja hiányozott. Még a bölcsőben vesztette őket, mikor a rágcsálók éhségükben megtámadták, és rá épp nem vigyázott senki. Ez is egy sors, amiből kitörni szinte lehetetlen. Másik ilyen nagyon belém vésődött kép, amikor Kambodzsában egy folyóra épült kis nyomortelepen megláttam egy függőágyban alvó, majdnem teljesen meztelen asszonyt, akinek a mellén sovány kisbaba csüngött, és próbált valami táplálékhoz jutni. A többi gyerek a földön feküdt elpilledve a melegben, nem játszottak, hiányzott belőlük minden életkedv és erő. Csak úgy voltak.

Ilyenkor teszem fel magamnak a kérdést, akkor én ugye viszonylag jó helyre születtem? És legyek hálás érte.

Két szélsőség: a nyomor és pazarló, megbetegítő bőség. Egyik véglet sem jó, ezt ma már tudom. 

Még egy nagyon híres történet. Jon Krakauer írta meg. 1990 nyarán Chris McCandless dicsérettel diplomázott az Emory Egyetemen, majd eltűnt. Bankbetétjét jótékony célra adományozta, nevet változtatott, és legtöbb személyes tárgyát hátrahagyva új életet kezdett. Stoppal bejárta Észak-Amerikát, embert próbáló, kivételes élményeket keresett. Majd kedvenc könyveivel, egy puskával és egy zsák rizzsel fölszerelkezve elindult északra, az alaszkai vadonba, hogy megkíséreljen csak magára támaszkodva élni. Néhány hónap múlva vadászok bukkantak rá a tetemére. Szabadságra vágyott, ezért lemondott a családja által biztosított jólétről, és elindult a vadonba, hogy meglássa, mire képes, hogyan élhet egyedül, minden kötöttségtől mentesen.

Kérdés: 

Mennyire kapjuk készen az életet? Melyek ebben a legmeghatározóbb tényezők szerinted (akár a saját életedre rávetítve)? Mit gondolsz gazdagságról, szegénységről?