2014. május 25., vasárnap

Lelkileg erős ember: te az vagy?

Tavaly ősszel jelent meg egy érdekes, a lelkileg erős emberek alapvető tulajdonságait összefoglaló cikk az interneten, melyet az amerikai Amy Morin jegyez. A hölgy kórházi szociális munkás és író az adatlapja szerint, a cikk eredeti, angol verzióját itt találjátok. Érdemes inkább azt olvasni, ha tehetitek, mert a fordítás mindig torzít valamennyit a szerző gondolatain. (Főleg ha - mint a mostani - eléggé elnagyoltra sikerült, bocsánat érte.) 
Mindenesetre a cím így szól: 13 dolog, amit a lelkileg erős ember elkerül...
Az írás nem minden pontjával értek egyet, ezért is teszem közzé a blogon, hátha együtt kiokoskodunk valamit, és hozzáadunk valamit. Ha írtok véleményt, hozzászólást, nagyon jó lesz, mert az utóbbi időben nem posztoltam semmit (megvolt ennek is az oka: a világ másik felére költöztem egy időre, és az első hetek az alkalmazkodással teltek.) 
Az is fontos szempont szerintem, hogy a mentálisan erős ember minden kultúrában mást és mást jelent. Nekem ez a cikk nagyon amerikai, és az érzékenyebbre sikerült magyar lelkemmel nem minden emészthető benne. (Mondom ezt úgy, hogy ebben az ázsiai országban, ahol élek, már sokadszor mondják nekem és nem csak az itt élők, milyen erős vagyok...)
Míg egy amerikait az önérvényesítés, a kifelé sugárzott magabiztosság és a saját célok és tervek megvalósítása motivál elsősorban, és nagy ívben tesz a többi embertársára, az lebeg a szeme előtt, ami NEKI JÓ, egy kelet-európainak még mindig a mélyen megélt érzéseinek sokasága lesz a belső mozgatórugója, és jól is van ez így. Ami engem illet, örülök, hogy oda születtem ahová, mert megélhetem, milyen az, igazán törődni a másikkal, és nem felszínesnek lenni. Meglep, hogy így látom magunkat? Pedig ez most hatványozottan így van, miután legalább nyolc különféle nemzet fiaival s lányaival dolgozom együtt, van hát összehasonlítási alap. (Ugye mondanom sem kell, hogy a kollégák közül a lengyelek lettek a legjobb barátaim? Nagyon hasonló a lelki beállítódásuk, neveltetésük, a történelmi gyökereik a miénkhez, legtöbbször félszavakból is értjük egymást, és a humorunk is közös.)

Lássuk, ki az, aki Amy Morin szerint igazán erős!
1. NEM PAZAROL IDŐT AZ ÖNSAJNÁLATRA
Mentálisan erős embert soha nem fogsz látni a körülményei miatt sajnálkozni, vagy azon a tényen bosszankodni, hogy valaki rosszul bánt vele. Ő már tudja, hogyan vállaljon felelősséget a tetteiért, illetve a lehetséges következményekért. Tisztában van azzal is, hogy az élet nem mindig igazságos. Ha kellemetlen vagy rossz helyzetbe kerül, azt mondja: "Na, jól van." vagy egyszerűen csak: "A következőt!" (gondolom nehézséget)

NEM ÉRTEK EGYET: Az önsajnálat nagy dózisban adagolva VALÓBAN káros, sőt néha kóros. Sok ember szenved tőle, mégsem tesz ellene semmit. Manapság népbetegséggé nőtte ki magát a panaszkodásra való hajlammal együtt. De! Azért néhanapján mindenkinek joga van ahhoz, hogy kicsit sajnálja magát, ha elkámpicsorodik. Ha folyton kíméletlen vagy önmagaddal, tartod magad, és nem engeded meg, hogy erőtlen legyél, akkor a többiek szemében te leszel a bevehetetlen bástya, aki soha nem mutat gyengeséget, így nem is omolhatsz össze soha. Pedig nem létezik olyan ember, akivel ez ne történne meg olykor. Vannak élethelyzetek, amikor a gyengeség az egyedüli túlélési mód.
2. NEM ADJA ÁT AZ IRÁNYÍTÁST 
A mentálisan erős ember nem hagyja, hogy más kontrollálja őt vagy felülkerekedjen rajta, mert tudja, hogy ő irányítja a tetteit és érzelmeit és ő választja meg azt is, hogyan reagál, milyen érzéseket táplál egy adott szituációval kapcsolatban. 

NEM ÉRTEK EGYET: a cselekedeteidet tényleg csak te irányítod, rég rossz, ha mások teszik helyetted, de ez sem ritka (van a világon számos hely, ahol ez a pont nem ennyire egyértelmű, gondolj csak arra, milyen jogai vannak a nőknek az arab világban...) Viszont az érzelmek pont attól érzelmek, hogy nem tudjuk őket irányítani! Maximum elnyomni, elfojtani. Hogyan kényszeríted magad például, hogy ne legyél szerelmes, ha minden sejted egy valakiért bizsereg? Ha gyászolsz, hogyan tudod meggyőzni magad, hogy ne fájjon? Ha bántottak, a félelemnek és szégyennek azonnal megálljt tudsz parancsolni? Sajnos nem. Egészséges lelkületű ember erre nem képes.
3. NEM TART A VÁLTOZÁSTÓL
A mentálisan erős ember nem próbálja meg elkerülni a változásokat, lelkes és nyitott rájuk. A legnagyobb félelmük nem a bizonytalanságból származik, hanem hogy valami ugyanolyan marad. A változás és a bizonytalanság az ilyen embert arra sarkallja, hogy a legjobb teljesítményt nyújtsa.

RÉSZBEN EGYETÉRTEK: kicsit mindannyian félünk a változástól, legyen az munkahelyváltás, válás, új tevékenység, amiben nincs tapasztalatunk. A különbség ott van, hogy vannak emberek, akik a félelmeiket legyűrve is bele fognak vágni az újba egy jobb jövő reményében. Nem tudom, miért kell ennyire rettegni kimondani, hogy mindannyian félünk. Egyik elismert pszichiáterünk mondta, hogy ha nem félsz semmitől, az már az elmebetegség kategóriájába tartozik. És ez nagy valószínűséggel igaz. A félelem már az ősidőkben is az ember túlélését szolgálta.
4. NEM PAZAROL ENERGIÁT OLYAN DOLGOKRA, AMELYEKET NEM TUD MEGVÁLTOZTATNI
Nem hallasz mentálisan erős embert sokat (!) panaszkodni például egy elveszett csomag vagy dugó, legfőképp pedig más emberek viselkedése miatt. Az ilyen ember hamar felismeri, hogy vannak helyzetek, amikor az egyetlen dolog, amit befolyásolni tud, az a hozzáállása.

EGYETÉRTEK: az első kitétel, ami tényleg tetszik. Próbálok ennek szellemében élni, főleg most. Az, hogy teljesen váratlan és ijesztő helyzeteket kellett megoldanom az elmúlt hetekben, amikre az otthon biztonságában gondolni se mertem volna, növeli az önbecsülést, és megtanít nem idegeskedni a megváltoztathatatlan dolgok miatt! Itt tényleg az működik, ha elengeded a zavaró dolgokat. A türelem szerintem a lelkileg erős emberek egyik legfontosabb jellemzője. Az élet minden területén érdemes gyakorolni. Szerintem kifizetődik. Én egy életen át fogom tanulni.
 5. NEM AGGÓDIK AZON, HOGY MINDENKINEK MEGFELELJEN
A mentálisan erős ember tudja, hogy nem kell mindig mindenkinek megfelelni. Ismersz olyan embert, aki mindig alárendeli a saját szükségleteit a másokénak? Vagy olyat, aki pont az ellenkezőjét teszi, és rákényszeríti az akaratát másokra? Aki erős, az nem fél nemet mondani vagy kiállni önmagukért, ha a helyzet úgy kívánja. Törekszik a kedvességre, de nem keseríti el, ha nem mindenki elégedett a viselkedésével.

EGYETÉRTEK: ez itt nagyjából az asszertivitás témakörét fedi le. Te nem az vagy, amit mások gondolnak rólad, hanem pontosan az, amit te gondolsz magadról. Persze egy egészséges szintig. A nemet mondás képességét iskolai szinten tanítanám! Sok lelki gubanctól megóvná a cseperedő gyerekeket. A magyarok többségéből hiányzik ez a képesség, és gyakran mondanak olyan dolgokra is igent, amitől borsódzik a hátuk. Azt, hogy a másik fél hogyan éli meg a te nemedet, az ő korábbi élményei, emlékei és berögződései határozzák meg. Erre elmesélek egy a héten történt esetet. 
Az egyik nem túl nagy népszerűségnek örvendő amerikai férfi kollégám, aki egyébként eléggé szeret lébecolni, és a munkát másra hárítani át, odajött hozzám, és megkért, hogy tartsam meg az énekóráit heti egy alkalommal, mert ő nem jó a zenében. Valakitől hallotta, hogy én viszont igen (egyébként ez nem igaz, mert még kottát olvasni se tudok, csak szeretek énekelni.) A szépséghiba ott van, hogy ő úgy hitte, ez neki jár, és mindezt néhány nap ismeretség és a reggeli kötelezően odavetett műmosollyal kísért "hávárjú"-jáért cserébe egy egész éven át meg is teszem neki. Úgy, hogy még az órarendemben se lenne nyoma. Természetesen rögtön tudtam, hogy ki akar használni (mint kiderült, több újonnan érkező kollégánál is bepróbálkozott fű alatt, hogy kevesebbet kelljen dolgoznia). Két nap múlva odamentem hozzá, és mondtam, nem vállalom, mert nekünk Anuban tanároknak van a legtöbb óránk. Kedvesen, ámde határozottan utasítottam vissza a kérését. Más esetben még akár haragudhattam volna is, mit képzel magáról. Mindenesetre azóta nem jár már nekem a bájvigyor és a hogyvagyozás, és meg kell mondjam, nem is baj, mert nem az a személyiség, akivel jó lenne bármilyen kapcsolatba állni. Az ő sértődöttsége csak megerősítette a NEM-em értékét.
 6. NEM FÉL ÉSSZERŰ RIZIKÓT VÁLLALNI 
Aki erős, hajlandó bevállalni némi az ésszerűség határain belül mozgó rizikót.  Nem fejest ugrik a semmibe, egyszerűen csak mérlegeli a kockázatot és hogy mit nyerhet, alaposan számba vesz minden lehetséges jó vagy rossz forgatókönyvet.

RÉSZBEN EGYETÉRTEK: Aki mer, az nyer. Ugye, ismerős a magyar mondás? És valóban így van, ha a legkisebb rizikót sem vállaljuk a boldogabb élet reményében, amit nem fog helyettünk megtenni senki, akkor hosszú évek sora fog eltelni úgy, hogy biztonságban érezzük magunkat ugyan (valakinek ez is elég), de a fejlődés lehetőségét elvesszük magunktól. A változástól mindenki fél, nem gondolom, hogy egy munkahelyváltás, válás vagy más életkörülmények megváltozása ne váltana ki félelmet az emberekből, a különbség ott lehet, hogy a félelem ellenére is belevágunk az újba.
7. NEM BÁNKÓDIK A MÚLTON
Aki erős, elfogadja a múltját, nem pazarol lelki energiát a régi sérelmekre, nem búsong a régi szép idők elmúlta felett. A jelenben él és a jövőt tervezi.

RÉSZBEN EGYETÉRTEK: A múltban történt események, emléktöredékek, érzések egyvelegéből épül fel az ember. Teljesen nem lehet sutba dobni, hisz az identitásunkat az átélt élmények adják. Csak a múltban élni viszont tényleg nem érdemes, mert akkor a jelen és a jövő élvezhetetlenné, értelmetlenné válik. Elismerem, vannak az ember életében olyan történések, amelyeket nem könnyen lehet elfelejteni és feldolgozni. Egy életen át hordozni tüskéket, fájdalmat - egyenes út a boldogtalansághoz. Ezeknek az élményeknek a feldolgozásához lehet segítséget kérni, legyen az barát vagy hivatásos segítő. 
 8. NEM KÖVETI EL UGYANAZT A HIBÁT ÚJRA ÉS ÚJRA
A mentálisan erős ember felelősséget vállal múltbéli tetteiért és tanul a hibáiból, így nem követi el rendre ugyanazokat a bakikat, és a következő alkalommal próbál minél jobb döntéseket hozni. (Ez egyébként a nagyon sikeres (cég)vezetők és vállalkozók egyik legfőbb megkülönböztető jegye.)

RÉSZBEN EGYETÉRTEK: Persze törekszünk arra, hogy ne kövessük el ugyanazt a hibát, de csak nagyon kevés ember ismeri fel a saját, gyakran ismételt viselkedésmintáit, és emeli ezt tudatos szintre. Például gondoljunk csak arra a nőre, aki mindig bántalmazó társat választ, és mégse tud (vagy képes) másként tenni. Pedig lehet, hogy már felismerte, hogy ez neki nem jó. A kérdés sokkal bonyolultabb, mert még ha fel is ismerted a sorozatos bakijaidat, nem biztos, hogy képes vagy megváltoztatni pusztán akarással. Az már viszont valóban az érettebb személyiség jellemzője, hogy az elkövetett hibáért vállalja a felelősséget, és nem keres bűnbakot vagy valaki mást, akire át lehet tolni a következményeket. Ez Thaiföldön óriási gondot okoz nekünk, a nyugati társadalmakból érkezőknek, mert itt soha senki nem ismeri el, ha tévedett, és mindenféle körmönfont módon megpróbálják másra kenni a dolgokat, vagy egyszerűen csak hallgatnak. Így könnyen találhatod magad olyan szituációban, hogy téged vádolnak valamivel, aminek még csak a létezéséről se tudsz, így megvédeni se egyszerű magad. 
 9. KÉPES ELISMERNI MÁSOK SIKEREIT
Az erősekben megvan az a képesség, hogy elismerjék és ünnepeljék mások eredményeit. Nem irigykednek vagy gyűlölködnek csak azért, mert más sikeresebb, mint ők. Felismerik, hogy a siker mögött milyen kemény munka van és megpróbálnak ők is ugyanilyen keményen dolgozni, hogy eredményesek legyenek. 

EGYETÉRTEK: Érezted már valaha, hogy sárgulsz az irigységtől, mert valaki olyasmit ért el, amire te is nagyon vágytál? Vagy nem is vágytál rá, mégis szíven üt, hogy neki összejött, sikerült és most elégedett. Az irigység természetes emberi tulajdonság, ha egészséges szinten van jelen. Elsősorban - ha jobban megfigyeled - az irigységet fájdalom kíséri, a be nem teljesült álmaid fájdalma. Ha nem utálod a másikat azért, mert sikeres, hanem ez téged is inspirál és esetleg jobb teljesítményre sarkall, az nyerő. Ha gondolatban vissza-visszatérsz az adott személy sikeréhez, és netán még utálni is elkezded őt érte, akkor kezdj el gyanakodni. Ez nem fog jót tenni. Nem neki, neked. Van még az a fogalom, hogy "Úgy irigyellek." Vizsgáld meg, szoktad mondani? Kinek? Milyen helyzetben? 
10. NEM ADJA FEL AZ ELSŐ KUDARC UTÁN
Minden kudarc egyben lehetőség is az újra. Még a legsikeresebb cégvezetők is elismerik, hogy a kezdetekkor milyen alapvető hibákat követtek el. Aki erős, kész a kudarcra, és nem futamodik meg, egészen addig, míg el nem éri a célját. 

EGYETÉRTEK: személyiségfüggő, ki hogyan képes kezelni a kudarcot. Korunkban, amikor csak az a jó, ami tökéletes, a kudarc valami alantas, kerülendő dolog, amit nehezen élnek meg az emberek. Pedig egy kudarc új kapukat is képes megnyitni, lehet erősödni általa. Mert mindannyian elbukunk néha, és az, hogy képesek vagyunk felállni, tesz minket emberré. 
Megint egy történet. Az egyik thai diákom apukája, aki Amerikában élt egy ideig, elmesélte nekem, hogy olyan befolyásos és gazdag családban nőtt fel, ahol arra nevelték őket, mindent azonnal meg kell oldani, bukás vagy hibázás lehetősége kizárt. Gyerekkorától ezt hallotta, és mire középiskolás lett, ő is úgy gondolta, nem engedheti meg magának, hogy hibázzon és mindent azonnal meg akart kapni. Eredmény? Évekig tartó pszichoterápia, és bár legalább 20 év eltelt azóta, még mindig dolgozik ezen. Viszont hihetetlen volt hallani, amikor azt mondta: "Most már szabad vagyok." Meg kell mondjam, a kisfia az egyik legkiegyensúlyozottabb és legszeretettelibb gyerek a csoportban, látszik, mennyi munka van a nevelésében. 
 11. NEM FÉL EGYEDÜL LENNI
A mentálisan erős ember élvezi az egyedüllétet is és képes tartalmasan eltölteni. Ezt az időt értelmes dolgokra használja, tervezget, belemerül abba, amit csinál. Élvezik a saját társaságát, a hangulata és boldogsága nem más emberekétől függ. Persze, szeretik a társaságot, de nem ez határozza meg, hogy jól érzik-e magukat.

EGYETÉRTEK: Vannak emberek, akik egyáltalán nem viselik el az egyedüllétet. Minden egyes percüket másokkal kell eltölteniük ahhoz, hogy biztonságban érezzék magukat. Minden este találkozó, egy kis vásárlás, csak hogy nyüzsgés legyen körülöttük. Ez az igény változik természetesen az életkorral, és egyre kevesebbet mozdulunk ki. A magány - még ha nagyobb családban is él  valaki - néha kell a léleknek!  Ez az idő csak a tiéd, alkalom az összegzésre, álmodozásra, tervezésre. Egy sokgyerekes, túlterhelt anyuka mesélte nekem egyszer, hogy minden hónapban egy napot arra szán, hogy hazamenjen a szüleihez. Mikor ott van, nem zavarhatja senki, alszik, pihen, lazul, hogy újult erővel térjen vissza a népes családjához. És ebben még a férje is partner. Jó, hogy van ilyen. És hogy az anyuka meg meri engedni magának, hogy egyedül legyen (leküzdve a lelkiismeret-furdalást, hogy ő ettől már nem jó anya többé.)
 12. NEM ÉRZI ÚGY, HOGY A VILÁG TARTOZIK NEKI
A mentálisan erős emberek nem érzik úgy, hogy bármi is járna nekik az élettől. Különösen a mostani gazdasági helyzetben tisztában vannak vele, hogy mindenért meg kell küzdeniük (jó fizetés, juttatások, kényelmes élet), és tesznek is érte.

EGYETÉRTEK: Én személy szerint mindig sokkal jobban tudtam értékelni azokat a dolgokat, amik nem csak úgy az ölembe hullottak, hanem meg kellett harcolnom értük. Egyetlen egyszer éreztem úgy életemben, hogy nekem valami jár, mert fiatal vagyok, és a ez a rákból való felgyógyulás volt. De rövid idő alatt megértettem akkor is: abszolút nem magától értetődő, hogy az embernek csak azért jár valami, mert gazdag, szép vagy éppen fiatal. 
13. NEM VÁR AZONNALI EREDMÉNYEKET
Legyen szó akár edzéstervről, fogyókúráról vagy egy új üzlet beindításáról, az erős ember tudja, hogy hosszú távra kell terveznie, nem várhat azonnali eredményeket. Lépésről lépésre halad, beosztja az energiáját, és az apró sikereket is értékeli. Tudja, hogy nagy változáshoz idő kell.

EGYETÉRTEK: türelem, kitartás (netán állhatatosság, értelmező szótár szerint: Következetesen kitartó (személy), aki ragaszkodik életét irányító gondolataihoz, elképzeléseihez, céljaihoz, elhatározásaihoz és szándékaihoz, kitart mellettük és nem változtatja meg őket egyik napról a másikra.), ezek még a vallások többségében is nagyszerű erények. Hát még ha több, mint hétmilliárd embertársunk vonatkozásában tekintjük ezeket a tulajdonságokat. Nem tartozik ugyan szorosan ide, de ha még az együttérzés is beállhatna a sorba, akkor nekem megvannak a favoritjaim, legalábbis érzések szintjén. Talán nem vitatja senki, hogy a türelem kevésbé népszerű manapság, amikor arra szocializálnak minket, hogy mindent azonnal szerezzünk meg, valósítsunk meg, éljünk át, stb.
Kérdés:
Szerinted valóban ezek a lelkileg erős ember tulajdonságai? Hozzá tudnál tenni valamit, vagy elvennél belőle? 

2014. január 16., csütörtök

Jó és kellemes halál = eutanázia?

Kényes és időről időre nagy port kavaró téma az eutanáziáé. Nem ígérek könnyű perceket annak, aki ezt a posztot végigolvassa. A közelebbi barátaim tudják rólam, hogy elég sokat foglalkozom az elmúlás kérdésével, nem véletlenül. A legfőbb okom erre pedig az, hogy hiszem, ez is az élet szerves része. El lehet gondolkodni rajta néha, még ha nem is tervezhető. Talán kevésbé ér felkészületlenül.
Mit is jelent az eutanázia pontosan? Az eutanázia a következő görög szóösszetételből ered: a "jó, szép, kellemes", illetve a "halál" szavakból kombinációjából. Tehát a jelentését úgy írhatjuk le "jó halál." Ezzel minden bizonnyal sokan vitatkoznának, hiszen a halálba segítés mind a mai napig a világ csak nagyon kevés országában működik - legalábbis legálisan. Ilyenek például Svájc, Belgium és Oregon állam Amerikában.
Az eutanázia bővebben a gyógyíthatatlan beteg halálának a beteg beleegyezésével történő  aktív vagy passzív meggyorsítása, de ide tartozik a páciens részéről szükségtelennek tartott orvosi beavatkozásról való tudatos lemondás is - ez a Wikipedia meghatározása, nem szó szerint idézve. A következő fajtáit különböztetjük meg:  
  • Aktív, közvetlen, szándékolt eutanázia az, amikor valaki meggyorsítja vagy előidézi egy másik személy halálának bekövetkeztét, annak vagy gondviselőjének tényleges vagy feltételezett kívánságára (pld. méreginjekció beadása)
  • Aktív, közvetlen, nem szándékolt eutanázia: a cél itt elsősorban a fájdalomcsillapítás, és nem a halál okozása. Például elviselhetetlen fájdalom esetén nagyobb adag fájdalomcsillapítót adnak a betegnek, és emiatt a halál hamarabb bekövetkezik. Ki ne emlékezne a Fekete Angyal történetére? 2003-ban egy magyar kórházi nővér bevallotta, hogy idős, gyógyíthatatlannak ítélt betegeket segített át a másvilágra, mert nem bírta tovább nézni a szenvedésüket. Ugyan később visszavonta a vallomásait, de 11 év börtönbüntetést kapott. Igaz, hat év után jó magaviselete okán szabadult. Színdarab is készült a hírből néhány évvel később. A Kamaraszínház játszotta ezt a kissé elvont darabot. Emlékeim szerint meglehetősen sötét képet festett a valóságról (láttam az előadást), és egészen ijesztő eszközöket is felhasznált a rendezője az erősebb hatás eléréséhez, akit később élőben is megismerhettem, ő Sopsits Árpád.
  • Aktív, közvetett, szándékolt eutanázia: öngyilkosságban való közvetett közreműködés, az öngyilkosság segítése (például méreg beszerzése a betegsége miatt öngyilkosságra készülő számára, aki a mérget maga veszi be)    
  • Passzív eutanázia: hagyják a beteget, nem kap több életmentő gyógyszert, és nem végeznek rajta vizsgálatot, illetve az életét meghosszabbító beavatkozást. Amerikai filmekben lehet látni, hogy a beteg aláír egy nyilatkozatot, miszerint nem újraélesztendő, ha bármi történik vele. Magyarországon is létezik ilyen lehetőség, de nagyon hosszú procedúra előzi meg, hogy a beteg visszautasíthassa a kezeléseket, és döntésképesség kell hozzá, tehát tiszta elmével kell meghozni ezt a döntést.
A Fekete Angyal pere után tíz évvel hazánkban éppen ott tartott az eutanázia ügye, hogy egy állampolgár kezdeményezésére aláírásgyűjtést szerveztek volna a következő kérdéssel: „Egyetért-e Ön azzal, hogy a gyógyíthatatlan halálos betegségben szenvedő felnőtt korúak orvosi segítséggel vethessenek véget az életüknek? A beadványt - és erre lehetett számítani - elutasították. A Magyar Bioetikai Társaság 2013 őszén a következő nyilatkozatot tette közzé (a fontosabb érveket kiemeltem, melyek szerint az eutanázia nem lesz bevett gyakorlat Magyarországon, a közeljövőben legalábbis biztosan nem):

"Az orvosok a gyógyításra és az élet védelmére tettek esküt, ezért fordulnak hozzájuk bizalommal a betegek. Az emberölés tilalma abszolút, az orvosok sem kaphatnak a betegtől arra felhatalmazást, hogy életüket kioltsák, ez az önrendelkezési jog tévesen kiterjesztett értelmezése. Semmiképpen sem hozhatjuk meg a halálba segítés visszahozhatatlan döntését. A gyógyíthatatlan, biztosan halálos betegség fennállása egyébként sem állapítható meg teljes bizonyossággal... Nem értünk egyet azzal a nézettel, amely szerint egy társadalmat szinte kizárólag a termelékenység és hatékonyság elve határoz meg, és egy gyógyíthatatlanul gyenge életnek nincs értelme. Az emberi élet különösen akkor igényel fokozottabb tiszteletet, támogatást, gondoskodást, védelmet és szeretetet, ha kiszolgáltatott helyzetben van az, akinek a méltóságától elválaszthatatlan, hogy az élet a természetes halálig tart... A haldokló embert is megilleti az önrendelkezés joga; elutasíthatja a „túlbuzgó gyógyítást” („terápiás túlbuzgóságot”). A rendkívüli, aránytalan, túlságosan terhes beavatkozásokról való lemondás célja nem a halál beálltának siettetése, vagyis nem azonos a passzív eutanáziával és az öngyilkossággal, hanem az élet természetes befejezésének, a halálnak az elfogadását jelenti."

Fotó: részlet a Mégis kinek az élete? c. előadásból

A közelmúltban láttam egy másik színházi darabot, Rudolf Péter főszereplésével. Szeretem őt, és most sem kellett csalódnom benne, nagyon jól eljátszotta a balesetben megbénult szobrász szerepét Brian Clark, amerikai író Mégis, kinek az élete? c. darabjában. Filmet is készítettek belőle még a 80-as években.
Az előadás két órája alatt Rudolf Péternek úgy át kellett lényegülnie a karakter hiteles alakítása kedvéért, hogy a kórházi ágyon, amely a díszlet fő eleme, meg sem mozdulhatott. Olvastam, hogy hasonló sorsú emberekkel konzultált, megfigyelte őket, miközben a darabra készült. Nekünk, akik tudunk mozogni, és többé-kevésbé egészségesnek mondhatjuk magunkat, nehéz elképzelni ezt a helyzetet (mondom ezt úgy, hogy egy rövid ideig én is voltam majdnem magatehetetlen, de volt rá némi esély, hogy valaha kijövök belőle.) 
Az egyik előadás után az eutanáziáról beszélgettek a színészek és orvosok, egy rövid videót meg is lehet tekinteni az izgalmas eszmecseréről: ITT. A résztvevő színészek többsége - talán nem meglepő - az eutanáziával szemben foglal állást. Rudolf Péter pl - Stephen Hawkingot példájára utal. A fizikusnak az orvosai szerint még 20 évet sem lett volna "szabad" megélni. Közben eltelt jó pár évtized, és Hawking a világ egyik leghíresebb tudósa lett úgy, hogy egy beszéd-és mozgásképtelen testbe van zárva már régóta. Illetve eszembe jutott az Életrevalók című film is, amelyben a lebénult milliárdost rázza vissza az életbe a munkanélküliből ápolóvá lett szabad szájú  férfi. Ezek az emberek mind az életet választották, de én megértem a másik álláspontot is, hiszen nem mindenkinek van akkora lelki ereje, hogy bénán vagy teljesen kiszolgáltatottan, a gyógyulás legapróbb reménye nélkül is teljes életet legyen képes élni.

Említették itt a társadalmi hasznosság elvét is többször. Hogy mennyibe kerül a gyógykezelés és a személyzet, illetve egy ilyen betegről való, hosszú ideig tartó gondoskodás? Hogy ezt a forrást új szerek kikísérletezésére lehetne fordítani? Ezt az érvet kevésbé tudom elfogadni, hacsak nem öntudatlan állapotban van valaki, és évtizedekig mesterségesen tartják életben, akár kérése ellenére is. A családnak a legnehezebb ebben az esetben, mivel az elengedés nem következhet be. És vannak olyan emberek, akik, ha erről időben rendelkezhetnének, biztosan a megoldást ezt választanák. Erre hivatkozott az amerikai Terri Shiavo férje is, amikor kérte, hogy 15 éve éber kómában lévő feleségét ne táplálják és tartsák életben tovább szándékosan, hogy az asszony méltósággal távozhasson, miután az orvosai abszolút kizárták a javulás esélyét. Két oldal harcolt itt egymással: a mélyen vallásos szülők és a passzív eutanáziáért küzdő férj. Végül, hosszas pereskedés után 2005-ben az agysérült Terri Shivaót a szeretetotthonban nem etették és itatták tovább, így hamarosan elhunyt. Óriási botrány övezte ezt az esetet, miután mindkét fél felsorakoztatta az érveit és a halál bekövetkezett. Számos tüntető akart az említett otthonba bejutni, hogy a nőt életben tarthassák ételt juttatva a szervezetébe.

Nagyon kényes terület, ami a bioetika tudományának is egyik fő kérdése. Meddig emberi élet az élet? Mi a fontosabb, az egyén vagy a közösség érdeke? Milyen szempontokat kell vagy lehet számításba venni egy ember tervezetten végrehajtott meghalásának lehetővé tételénél? A mellette szólók gyakran hivatkoznak az abortuszra, mert paradox módon az még mindig elfogadottabb jelenség szélesebb társadalmi körökben, mint az asszisztált öngyilkosság. Hiteles választ adni viszont csak akkor lehet, ha hasonló döntéshelyzetbe kerül valaki, ebben talán egyetértés van.

Sok más irodalmi alkotás és (dokumentum)film is feszegeti az eutanázia témakörét. Jó néhányat írtam fel a jegyzetfüzetembe, amikor nekikezdtem az írásnak. Ezekről is mesélek majd. Magam is meglepődtem egyébként, mennyi alkotót megihletett már ez a téma, ami azt is jelenti egyben, hogy bár a hétköznapokban keveset foglalkozunk az élet befejezésének gondolatával (nyilván ezt énünk és lelki stabilitásunk érdekében is tesszük), mégis az egyik legegyetemesebb kérdése az emberiségnek.

A legvégén pedig egy talán első hallásra megdöbbentő hír, amivel a héten találkoztam: "Elhunyt Emiel Pauwels, Belgium legidősebb atlétája. 95 éves volt. A gyógyíthatatlan rákbetegségben szenvedő, „Belga Bolt” néven ismerté vált Pauwels az eutanáziát választotta, de mielőtt az orvosok véget vetettek volna életének, családja és barátai körében, pezsgővel koccintva búcsúzott az élettől" - írja a nemzetisport.hu. 

Kérdések:
Elfogadható-e az eutanázia valamely formája számodra? Ha igen, melyik? Ha nem, melyek a legfőbb érveid ellene? És még egy extra nehéz: megkülönbözteti-e valami az abortuszt és az eutanáziát a szemedben? (ha már bioetika, akkor több szempont is legyen)

2014. január 9., csütörtök

Szánj időt a családodra... ugye megteszed?

Szánj időt a családodra! És persze magadra, a barátaidra, mindazokra, akik igazán fontosak neked. Most azonban legyen mégis a család a fókuszban, jó?
A könyvcím igen találó, mert még csak nem is azt kéri, hogy több időt szánj a számodra jelentős dolgokra és emberekre, hanem hogy egyáltalán vedd a fáradságot értékes időt szánni rájuk. Nem egymás mellett létező, hanem később emlékké olvadó együtt töltött időt.
Olyan könnyű abba a hibába esni, hogy észrevétlenül hagyjuk eltelni a napokat, miközben egy szót sem szólunk azokhoz, akiket szeretünk. Gyakran még azokhoz sem, akikkel egy fedél alatt élünk. Legyen az szülő, házastárs, gyerek, netán idős, ápolásra szoruló szülő. Pedig egyébként lenne rá lehetőség. És még csak meg se tudjuk mondani, miért nem úgy alakítjuk.
Nem túlzottan vagyok oda az ilyen "hamar megmondom, mi lesz a megoldás" típusú módszerekért vagy könyvekért, de ebben a Szánj időt családodra! címűben, el kell ismerni, van fantázia. Rob Parsons tollából származik, aki Nagy Britanniában megalapította a Care for the family nevű szervezetet. 
A céljuk az, hogy a családi életet, illetve a csonka, a sérült gyermekről gondoskodó, vagy valamilyen szempontból kevésbé jól funkcionáló családokat segítsék. Ismeretek átadásával, kurzusokkal, egyéni tanácsadással. Nagy szükség lenne erre hazánkban is. A pillanat törtrésze alatt hullanak szét látszólag egész jól működő családok, és sajnos az is megtörténhet, hogy hosszabb ideig a családi erőszakra sem derül fény (ma is szembe jött velem cikk formájában az a nemrégiben  nagy port kavaró ügy, ami három kiskorú évekig tartó kínzásáról és fizikai bántalmazásáról szólt, ha nem tudod, mire utalok, megtalálod ITT. A vizsgálat lezárult, a vége: senkit nem tettek felelőssé, amiért évekig ezeknél a szülőknél maradhattak a gyerekek.)

Kép:Corey Balazowich
Most evezzünk a gyakorlatias útmutatók vizeire, avagy Parsons úr jó tanácsaihoz, hogy harmonikusabb családi életet élhessünk (ha a könyvet olvasod, számos történetet és konkrét példát mesél, ezért tetszett):
  • Teremts időt a családod számára!
Legyen belőle bármilyen kevés, mégis jó, ha rendszeres együttlétre fordítjuk. Az sem baj, ha apró kis rituálékhoz kötődik. Nemcsak a kisebb gyerekek szeretik ezeket, hanem még a nagyobbak arcára is mosolyt csal, és erősíti az összetartozás érzését. És pont ez benne a szép, hogy a családtagok mindegyike érezheti, hogy tartozik valahová. Olyan nagy kincsnek tűnik ez, amiért állami gondozásban felnevelt gyerekek szinte bármit odaadnának. Az átlag család pedig hajlamos eltékozolni az ebben rejlő soha vissza nem térő lehetőséget.
  •  Szánj időt a beszélgetésre (is)!
Ugye ismerős, amikor a kicsi gyerekek látszólag semmiségekről képesek órákig is locsogni akár? Az ő kis világukban ezek nagyon fontos dolgok, kapcsolatot teremtenek a környezetükkel, segítik a megismerését,  és tulajdonképpen ekkor válnak igazán társas lényekké. Ha nem találnak értő fülekre, talán örökre elmegy a kedvük a tartalmas beszélgetéstől. Egyébként Parsons is azt mondja, nem kell feltétlen mindig mélyen szántó dolgokról beszélni. Sokszor a mindennapi ügyes-bajos dolgok megosztása is hasznos lehet, mert ez is a kapcsolat egy megnyilvánulása. Például, amikor együtt étkezik a család. (Ez a fontos szokás is kezd kiveszni a családok életéből, főleg ha a csemeték már nem kicsik. Kamaszok ritkán ülnek le szívesen enni az ősökkel.) Van ez a jó magyar szavunk, hogy "kibeszélni" magunkból valamit, ami vonatkozhat bánatra és természetesen örömre is. Ha van kinek, már sok stresszt meg tudunk spórolni. De csak akkor, ha valóban élünk is vele.
  • Dicsérd, bátorítsd azokat, akiket szeretsz!
Ez az egyik legfontosabb dolog, amit egy családon belül tenni kell. Meg úgy egyébként is. Szerintem. Persze nem mindig, mert akadnak helyzetek, amikor a szidásnak vagy a negatív érzelmek kifejezésének van ott a helye. Ma valamiért eszembe jutott egy ismerős család. Már jó pár éve nem tartom velük a kapcsolatot, de egy időben gyakran találkoztunk. A kisfiú folyamatos késztetést érzett a köpködésre, de ezért sosem feddték meg a szülei, egy halk ejnye-bejnye is alig hogy elhangzott, és ez azzal járt, hogy a köpés náluk a gyerek részéről elfogadott dolog lett, aki csinálta ezt eleinte nemtetszését kifejezendő, később már bármikor. Nyilván ezért nem jár dicséret (remélem, nem csak én vélekedem így.)
A gyerekek önbecsülésének alapjait a szülők már egész kicsi korban elkezdik lerakni, és ennek része, hogy nem letorkolják őket, hanem pozitív megerősítésekkel jeleznek vissza a felnőttek. S hogy néha milyen fura még felnőtt korban is, ha valaki dicséretet kap, arra jó példa, hogy az egyik csoportomban az egyik szókimondó férfi diákom megjegyezte egyszer: "Átlátok ám én a szitán, kedves Anna, te akkor is megdicséred a diákokat, ha azok tök bénák, mint mi."
  • Döntsd el, milyen szülő leszel!
Bármily meglepő, ebben is lehet tudatosan dönteni. Ami jó, ha a szülők következetesen cselekszenek, és dűlőre jutnak, milyen elvek mentén fognak bele a nevelésbe. Gyakran van, hogy az egyik suttyomban megengedi, amit a másik nem, és ebből nagy játszmák alakulhatnak ki a családon belül. Egyszer majd szó lesz a nevelési stílusokról is, alapvetően ez a három létezik: tekintélyelvű, engedékeny és a kettő egyvelege, az irányadó. Mottó: Mondjuk azt, amit gondolunk, és tegyük azt, amit mondunk!
  • Szeresd annyira, hogy képes legyél elengedni! 
Ezt nem kell ragozni. Egyik hazai celebünk mesélt arról, hogy kiskamasz lányának a szobájában még mindig ott a bébiőrző, hogy éjjel hallhassa, ha valami gond van. És szinte minden lépéséről tudni akar, többször felhívja nap közben, hol van, mit csinál. A suliba mindig érte megy, és ő is viszi. Elengedni annyi, mint megbízni a másikban, és képessé tenni az önálló, felelősségteljes életre és döntésekre. Nagyon sok család küzd ilyen jellegű problémákkal, ahol a szülők nem engedik el a gyerekeket. És ebből néha nagy érzelmi katasztrófa is lehet.
  • A konfliktusokat is szeretettelin kezeld!
A napokban tettem fel egy idézetet a blog Facebook oldalára: "Az igaz szeretet azt jelenti, hogy akkor is gondoskodsz a másikról, ha mérges vagy rá." És nem ordítod le a fejét, főleg ha gyerek, hanem elmondod neki, mennyire bánt a viselkedése, és megpróbálod egyenlő félként kezelni. Azért mert kicsi, vagy mert öreg és elesett, még nem biztos, hogy hülye is. Sőt.
  • Váljanak számodra fontossá a családi hagyományok!
Kedves kis szokások, események, mondások, volt már szó róluk az elején. Sőt, valamilyen formában még a karácsonyi menü állandósága (kinél a halászlé, kinél a pulyka, máshol a káposzta) vagy bármi apróság is ide tartozik, ami összeköt egy családot. Nem mondtam még, hogy a könyv minden fejezeténél vannak gyakorlati tanácsok, amiket némi energiabefektetéssel, de könnyen tettekre lehet váltani. Ezekből az egyik személyes kedvencem, már csak azért is, mert nálunk volt ilyen: a vicces aranyköpéseket és egyéni szóhasználatot megőrizni. Sokat feljegyeztünk ezekből az évek során, sőt még nagyapám kedvenc pajzán nótáját is elénekeljük néha, és akkor tudjuk, hogy velünk van, és az életünk része marad mindig.
  • Becsüld meg a tágabb családot (is)!  
  • Tanulj meg januárban is szeretni!
 Ne csak víg napokon tartson ki egymás mellett a család. Lesznek nagyon nehéz időszakok, és a család ekkor mutathatja meg igazán, mire is képes. Betegség, munka elvesztése, egyéb súlyos veszteségek, gyász. Egy összetartó család nem fog összeroppanni, átvészel mindent, maradandó sérülések nélkül.
  • Ragadd meg a pillanatot! 
Ne holnap ülj majd le a gyereknek mesét mesélni, ne holnap mondd meg életed társának, mennyire becsülöd, ne holnap kezdj el beszélgetni. Kifordítom kicsit a következő közmondást: Jobb előbb, mint soha. Előfordulhat - mert alkalmanként nagyon váratlan fordulatokat tud produkálni az élet -, hogy nem lesz már esély. Mesét olvasni, dicsérni, csacsogni, elmondani, hogy mennyire szeretted.

Egyszerű kis útjelzők, ugye? De ha a szívünkre tesszük a kezünket, mégis hányat alkalmazunk belőlük tudatosan?  Vannak olyan helyzetek, amelyekben az ösztönösség nagyon jó, ám amikor a családi életről van szó, azonnal képbe jön a logisztika, a szervezés, ami tudatos cselekvés eredménye. Más kérdés, hogy beismerjük-e, hogy például az idő eltöltésében és a napok tartalommal való feltöltésében is jócskán szerepet játszik a tudatosság. Kérdezheted, ez nem lealacsonyítása valami szent dolognak, amit a család jelképez? Hogy tervezzük azt, ami spontán kellene, hogy működjön? Pont hogy nem! A tudatosságnak köszönhetően sokkal több örömteli élményhez juthatunk, és juttathatjuk a hozzánk legközelebb állókat.

Kérdések:
Hányat gyakorolsz a fenti útjelzőkből a saját családodban? (függetlenül attól, hogy épp a szülő vagy egyéb családi szerep szemszögéből nézed a kérdést) Melyek tűnnek a legfontosabbnak számodra? Kellene valamelyikre több figyelmet fordítanod?

2014. január 7., kedd

Senki sem tökéletes, na és...?

Megdöbbentően sokan szenvednek attól, hogy nem lehetnek tökéletesek. Nem tökéletes a családjuk, a munkahelyük, a kinézetük, az életük. Van egyáltalán a világon ilyen? Pillanatokból talán igen, emberből semmiképp. Néha jó felsóhajtani, "hát, ez egy tökéletes nap volt!" vagy találkozóra hívnak, és gondolkodás nélkül rávágjuk: "Este hatkor? Tökéletes!" De most hogy megidézem ezeket a helyzeteket, nehéz elképzelni, hogy egy fajsúlyosabb dolog valóban tökéletes legyen. Egyébként már hetek óta gyűjtöm az ötleteket ehhez a bejegyzéshez. Nem, nem arra vártam, hogy tökéletes legyen (talán most mosolyra húzódik a szád), csak hogy valamennyire kerek... Akkor diskuráljunk kicsit erről, ha nem bánod! (Ajánlom a poszt közepén belinkelt videóra kattintani, az mondjuk éppen egy tökéletes napról szól.)
Az egyik csoportomban beszélgettünk nemrég, és arra jutottunk, hogy a tökéletesség rendkívül unalmas. Nincs benne fűszer, nincs benne szín, olyan steril dolog, mégis a legtöbb ember valamiért törekszik az elérésére. Amikor például angolt tanítok, szinte kivétel nélkül mindig azzal szembesülök, milyen nehéz minket, magyarokat idegen nyelven szóra bírni. Mert úgy vagyunk kódolva, hogy megnyilvánulni, tenni valamit csak akkor érdemes, ha már teljesen kész, a hibák kigyomlálva, azaz tökéletes a mondandónk, vagy amit tenni szándékozunk. Ki kell ábrándítanom mindenkit: ilyen soha nem lesz! A tökéletesség egyébként is relatív fogalom, tudja-e valaki, mit is jelent pontosan? (Válaszokat várom a szerkesztőségbe, na jó, kommentben is megteszi:)
Vajon melyik jobb? Élvezni valamit (nyelvtudást, kapcsolatot, munkát, utazást, ételt, helyettesíts be ide bármit, amit szeretnél) a maga tökéletlenségében, és egyszerűen csak örülni annak, hogy megtörténik, hogy a részesei lehetünk? Vagy azon rágódni, hol szúrtuk el, vagy hol fogjuk? Én az elsőt választom. Mindamellett elismerem, hogy a kultúránk, az oktatási rendszerünk, a szokásaink nagyban meghatároznak bennünket, és nem készítenek fel a dolgokban való elmerülésre - kritikusság vagy a hibátlanság igénye nélkül. Mindig ott motoszkál a kisördög, hogy azt a valamit még pallérozni kell, és akkor lesz majd elfogadható. Jó, jó, de mégis mikor?
Mostanában több motivációs könyv akadt a kezembe, és a sikeres vállalkozásfejlesztésről is hallgattam előadást. Mindenhol ugyanazt az üzenetet közvetítették felém: ne morfondírozz sokat, ne azon járjon az eszed, hogy az életed megváltoztatására vonatkozó ötleteidet tökéletesítsd, hanem vágj bele, és majd menet közben javítasz a hibákon! Hosszú évtizedek elmehetnek a csiszolgatással, a legértékesebb és legaktívabb időszak az életből, ha csak a tökéletes neked a megfelelő.
Talán ismered Winnicot, amerikai pszichológus elméletét, amely az anya és gyermeke közti különleges viszonyt írja le. Ő alkotta meg az "elég jó anya" fogalmát, amelynek lényege, hogy az anya a saját tudása szerint megpróbálja a csecsemője igényeit kielégíteni figyelve annak jelzéseit, ám ha szükség van rá, megvonó magatartást is tanúsít néha, hogy a babát ezzel motiválja. Nem az étel vagy egyéb alapvető szükséglet megvonásáról van itt szó, hanem pl. hogy a mama nem ugrik azonnal, ha egy játék arrébb gurul. Engedi, hogy a kisgyerek saját maga másszon el érte, és próbálgassa a szárnyait. Ehhez jól kell ismernie a gyerekét, és tisztában lennie azzal, mely helyzetben tud a gyerek egyedül is megbirkózni egy adott szituációval - túl nagy stressz elszenvedése nélkül. Ez a fogalom - az elég-jó - természetesen nagyon hasznos, mert megszabadítja az anyákat a túlzott bűntudat alól, ha valamit - saját érzésük szerint - nem jól csináltak. Márpedig nagyon sok szülővé vált nő teljesen félreteszi a saját igényeit, és mindent a gyermeknek rendel alá. De ha az anya feszült és frusztrált, még ha pont a tökéletességre törekvés vágya miatt is, akkor még az elég-jó érzése is messzire el fogja kerülni.

 

Egy alkalommal az egyik személyiségfejlesztő társasjátékkal játszottunk egy társasággal. Az egyik középkorú férfi, amikor olyan kérdést kapott, melyben a gyerekeiről kellett mesélnie, számomra meglepő válasszal rukkolt elő. A lényege az volt, hogy nem büszke a gyerekeire, mert szerinte abszolút nincs miért.
Igyekeztem nem kimutatni a megrökönyödésemet, mert ezekben a játékokban soha nem tisztem ítélkezni, de beleképzeltem magam az épp felnőtt korba lépő gyerekek helyébe. A nagyobb gyerek fiatal kora ellenére már sikeresen lediplomázott és kiemelt fizetéssel, kiváló pozícióban dolgozott egy jó nevű cégnél, eltartva saját magát egy tartós párkapcsolatban, és ez mégsem volt elég. Pedig manapság nem evidencia, hogy valaki a húszas évei elején teljesen önfenntartó legyen, és már a családalapításon gondolkodjon. De nem vagyunk egyformák, és úgy tetszik, ennek az apának mindez kevés volt. Nem tudom, mit kellett volna tennie a fiúnak, hogy végül tökéletes legyen.Mert az én értelmezésem szerint ez is pontosan erről szólt.A megfelelésről, arról, hogy legyél tökéletes a számomra, ha már felneveltelek.
Egy másik történet. Régebben történt, hogy egy távoli férfi ismerősöm elkeseredetten arról nyilatkozott, mennyire utál strandra járni, mert az elhízott, és magukra igénytelen nők testének látványa, de olykor még a sorstársaié is teljesen kiborítja. Hogy tudnak bikinit felvenni azok a lányok és asszonyok a negyven fokban, akiknek itt-ott lóg valamije, amit inkább rejtegetni kellene? És a fiúk miért nem gyúrnak, hogy jobban nézzenek ki, ha már nyáron feszíteni akarnak mások előtt? A külsővel való elégedetlenség is valahol a tökéletességre irányuló vágyból származik. Ez a férfi egyébként bőven több volt, mint száz kiló, már rég nem sportolt. Az átlagos kategóriába sorolnám, Adonisznak minden bizonnyal senki nem titulálta volna. És ilyen véleménye volt másokról. Nyilván nem szükséges ragozni, hogy a saját maga iránt érzett elvárásai sarkallták ilyen szigorú kritikára. Csak remélni merem, hogy egyszer képes lesz a nem tökéleteset is szépnek vagy legalább elfogadhatónak látni, és megbékél magával meg a világgal.
Vannak olyan módszerek és elméletek, amelyek szerint az igazán sikeres ember az, aki folyton maximalizmusra törekszik, és a csúcs a tökéletesség maga lenne. Én ezeket az irányzatokat nem szeretem. Pont az a könnyedség és alapvető öröm vész ki a tevékenységeinkből, ha mindezt elhisszük, ami átsegít a nehézségeken, és távolt tart attól, hogy rágörcsöljünk akár a leghétköznapibb dologra is, mert azt akarjuk, hogy hibátlan legyen.
Még egy gondolat: a vakon követett, rajongásig istenített példaképek vagy ideálok kapcsán is lehet valakinek az az érzése, hogy az a személy egyszerűen tökéletes, akit szeret. Ez csapda. Mindenkinek vannak kisebb-nagyobb jellemhibái, tökéletesnek lenni nem egészséges, akár innen is megközelíthetjük ezt.
Azt említettem már, hogy pszichiátriai kórképek egész sora épül arra, ha valaki tökéletesnek érzi magát, és nem rest a környezete tudomására is hozni azt minden adandó alkalommal? Egy ezek közül például a nárcisztikus személyiségzavar, talán ez a legismertebb (mesélek majd róla máskor). S bármilyen abszurdnak is hangzik, ez is az alacsony önértékelésből ered, mint oly sok egyéb lelki gubanc. Mindezek után, vágysz-e a tökéletességre még?

Kérdések:
Neked fontos, hogy valami tökéletes legyen? Ha mégis van olyan esemény, amire azt mondod, hát ez aztán tényleg tökéletes volt, mi lenne az, mihez köthető?

2014. január 5., vasárnap

Pengeélen táncolók, avagy a borderline személyiségzavar

A blogban rendszeresen jelennek majd meg a lelki eredetű betegségekről szóló cikkek, összefoglalók, ahogy korábban is ígértem - természetesen közérthető formában beszélgetünk róluk. A magyar lakosság nagy hányada küzd valamilyen átmeneti vagy krónikus lelki zavarral, és sajnos a szenvedő ember nem mindig jut el a segítségkérésig. Sok esetben még a környezet számára sem egyértelmű, hogy mi okozhatja a megváltozott vagy furcsa viselkedést. Biztosan nem árulok el nagy titkot: nemtől, kortól, anyagi helyzettől, a társadalomban betöltött szereptől függetlenül bárki találkozhat élete során az enyhébb lefolyású lelki bajoktól egészen a komolyabb, az egész személyiséget átható már nem egészséges állapotokig bármivel. Ezeket befolyásolhatja a genetikai háttér, a külső hatások, benyomások, a stressz, és még számos egyéb tényező. Ha ezek a hatások összeadódnak, ideális környezetet teremtenek ahhoz, hogy az ember hirtelen a nem  kívánt "lelki beteg" címke korántsem büszke birtokosává váljon.

Ezekkel a tünetekkel lehet együtt élni, sok példa van rá, de tenni ellene csak akkor tudunk, ha a problémára fény derül. Mindig elborzaszt, ha arra gondolok, hány és hány élet lenne megmenthető, ha lennének a kezünkben eszközök arra, illetve benne lenne szégyenlősséggel átitatott nyugati kultúránkban, hogy merjük jelezni, ha valami nincs rendben velünk.Nemcsak a testünk jelzéseit kellene figyelembe vennünk, bár ebben sem vagyunk túl jók, hanem a lelkünk egyes rezdüléseire is ügyelnünk kellene.
Bizonyos lelki zavarok egy adott életkorban jellemzőek, ám jó tisztában lenni néhány alapfogalommal, hiszen ezek a kórképek gyakran derült égből villámcsapásként érkeznek a családok, egyének életébe, és rövid idő alatt is tragédiába torkollhatnak. "Az évi 2400-2500 közötti esetszámmal Magyarország még mindig a világ élmezőnyébe tartozik a százezer főre jutó öngyilkosságok számát tekintve. Már nem világelső, mint a nyolcvanas években, de Dél-Korea, Kazahsztán, Fehéroroszország, Guyana és Litvánia mellett a legrosszabb statisztikájú országok között van." - írja az index.hu egy régebbi cikkében. 

Mielőtt belevetnénk magunkat, mit is érezhet egy borderlány (gyakran titulálják magukat így a női páciensek), íme néhány híresség, akit kapcsolatba hoztak a BPD-vel élete során. Gondoltad volna, hogy Angelina Jolie, Lady Diana, Marylin Monroe, Lindsay Lohan, Amy Winehouse és Britney Spears is ide tartozik? A borderline személyiségzavar (rövidítése BPD) óvatos becslések szerint a lakosság 2-4 %-át érinti, ezen belül is sokkal gyakoribb az előfordulása nőknél, mint a férfiaknál. Az angol szó jelentése: "határ menti", és valóban ez rá a legjellemzőbb. Ezért is adtam a posztnak azt a címet, hogy pengeélen táncolók, mert a borderline-osok egyik legmarkánsabb vonása a szélsőségesség, a határok feszegetése az élet minden területén, erről mindjárt bővebben.
Érdekes adat egyébként, hogy a pszichiátrián kezelt betegek 20-30 %-ánál diagnosztizálják ezt a betegséget. Míg a depresszió jelentésével szinte mindenki tisztában van, a borderline-ról sokkal ritkábban hallani. Halkan jegyzem meg, hogy több olyan beteg esettanulmányát olvastam, akiknél csak a sokadik szakember tudta pontosan meghatározni, mi is pontosan a bajuk. Kérdezheted, ha ezt ilyen nehéz megállapítani, akkor mi újság a többi lelki eredetű betegséggel. A pszichiátriai betegségek meghatározásánál azt tapasztalom, hogy általában elég képlékeny a diagnózis felállítása. Bár vannak bizonyos szempontok, nagyon sok az átfedés, és a tünetek nem mindig utalnak kizárólagosan egy adott kórképre. Pszichiátriai kezelés alatt álló vagy régebben kezelt emberek gyakran mesélnek arról, hányféle "betegségcímkét" biggyesztenek rájuk. Ezekből néhány biztosan igaz. De fennáll az a valós veszély, hogy az ember magát később egyre inkább csak e címkék segítségével tudja meghatározni, s egy idő után már nem lesz képes bízni abban, hogy újra ép lehet lelkileg, viszonylag stabil az élethez, az örömök újbóli átéléséhez. 

Fotó: Safak Yildiz
De térjünk vissza a borderline-hoz! A borderline-ság első jelei kamaszkorban jelentkeznek, mert ebben az időszakban kezdenek az identitás, azaz önazonosság jegyei körvonalazódni. Bizonyára mindenkinek vannak emlékei arról, milyen belső érzelmi csatákat vívott, milyen sok nehézséggel nézett szembe a gyerekkor és a fiatal felnőttkor határán. Ez kétségkívül a legzűrzavarosabb, legmozgalmasabb időszak a személyiség fejlődésében. Nézzünk meg néhány tünetet, amelyek gyanúsak lehetnek a borderline zavar szempontjából! 
(Ez a felsorolás mindössze iránymutató, ha több tünet is erőteljesen jelen van, érdemes szakemberhez fordulni.)
  • a borderline betegek nagyon nehezen tűrik a feszültséget, gyakran kivonulnak az érzelmi megterheléssel járó, stresszes helyzetekből. Mivel extrán sebezhetőek, a kellemetlen élményeket kerülik vagy valamilyen feszültségcsökkentő szerrel próbálják meg feloldani (nyugtató, akár drog, alkohol, stb., ami azonnali enyhülést ígér)
  • rendkívül labilisek, egy apróság is kizökkentheti őket
  • miután az identitásuk nagyon törékeny, a kritika számukra pusztító erejű lehet, sérült énképük nem bírja el a legkisebb "támadást" sem, legyen az a legártatlanabbnak szánt megjegyzés is akár egy mit sem sejtő másik embertől
  • gyakran keríti őket hatalmába az üresség érzése, az örömöt sem tudják megélni, ezt anhedóniának hívja a tudomány. Ugye a magukat pávatollal hányásra serkentő rómaiakkal, akiket hedonistának neveztünk, könnyű ezt a kifejezést összefüggésbe hozni?
  • átlagosnál erősebb indulatokkal kell megbirkózniuk, és pont emiatt hajlamosabbak az önpusztító magatartásra is (a fent említettek mellé jöhet még pl. hogy direkt keresik a veszélyt, az utcán így közlekednek, vagy a testükben tesznek kárt, gyógyszerfüggővé válnak, és nem ritka az önsebzés és a visszatérő öngyilkossági kísérlet sem)
  • nincs olyan egységes önképük, mint egy egészséges lelkületű embernek: hol végletesen alábecsülik magukat, hol az "egekig ér az egójuk", amit a környezet felé előszeretettel ki is fejeznek. Ez persze rosszallást vagy értetlenséget vált ki a külső szemlélőből, főleg ha iskola vagy munkahely a terep, ahol ezt a tulajdonságot gyakorolják. A család lehet elnéző, de a külvilággal való találkozáskor ezek a problémák felerősödnek, éppen ezért a borderline betegek egy része nem képes a tanulmányait sem befejezni, vagy dolgozni huzamosabb ideig (vagy egyáltalán nem). Kár ezért, mert sokuk - talán pont az átlagon felüli érzékenységük miatt - fejlett művészi érzékkel bír, kiválóan fest, ír, stb. Nem is gondolják, milyen sokat adhatnának a világnak...
  • ugyanez a helyzet a más emberekről alkotott véleményükről: valakit vagy istenítenek,  vagy erőteljesen lealacsonyítanak, lenéznek, és ügyesen tudnak manipulálni bárkit. Ezért is ütközik nehézségekbe pl. a szakember, aki kezeli őket, mert ezt a képességüket a borderline-ok önkéntelenül tudják kamatoztatni még a pszichológusnál is
  • nagyon rosszul tűrik az egyedüllétet, szoronganak tőle, de az emberi közelségtől is visszariadnak. A jól ismert szélsőség megint, ugyebár. Szinte majom szeretettel tudnak csüggeni a párjukon, akit ezzel sikeresen el is üldöznek hamar
  • a céljaik mellett, ha vannak, nem képesek kitartani, sokan szorulnak a társadalom perifériájára és lesznek társadalmon kívüliek, pl. hajléktalanok
Mi lehet az oka  egy ilyen személyiségzavar kialakulásának? Megfigyelték, hogy a hajlamosító tényezők közül a legfontosabbak a gyerekkorban elszenvedett testi vagy lelki bántalmazás, az elutasító, empátiahiányos szülői környezet. Vesszőparipám, hogy egészséges gyerekeket csak egészséges lelkű felnőttek tudnak nevelni, és pont ezért gondolom, hogy a "szülőség" az egyik legfelelősségteljesebb "szakma" a világon, ami - be kell látnunk - nem biztos, hogy mindenkinek való. A borderline csak egy a sok személyiségzavar közül, amelynek alapjai a gyermekkorban alakulnak ki.
A borderline-ról írt személyes beszámolók utalnak rá, hogy ezek az emberek mennyire szenvednek a meg nem értettségtől. A környezetük megbélyegzi őket, és komolytalannak tekinti a betegségüket. Nem kétlem, hogy ilyen ember társaságában lenni megterhelő, és a család sincs mindig felvértezve a kellő türelemmel vagy toleranciával a borderline tünetek kezeléséhez, de az éremnek két oldala van, és erre akkor döbbentem rá igazán, amikor néhány évvel ezelőtt elolvastam Koncz Erzsébet Tükörcukor és Lélekhasadás című naplóit (e-könyvként is elérhető ITT, ha belenéznél a fiatal lány megpróbáltatásait taglaló írásba). Zsike betegsége sajnos nem ért jó véget, számos kísérlete után végül sikerült önkezével véget vetni az életének pont azon a nyáron, amikor belefutottam a könyveibe az interneten. 
Vannak azért egész sikeres történetek is, a harmincas évek beköszöntével ugyanis elkezdenek a borderline jegyei szépen felszívódni, és ezzel egy konszolidáltabb, nyugodtabb életszakasz veheti kezdetét. Ennek az okát még nem derítették ki, de valószínűleg arra vezethető vissza, hogy a nagy belső lelki vívódások eddig a korig jellemzik igazán az embert. Nemrég jelent meg Lévay Anikó Borderline személyiségzavarom van című rövid regénye. Anikó már a végén tart saját elmondása szerint, bár a betegség így is nagyon hosszú időt vett el az életéből, több, mint két évtizedet! Ő maga mesél arról, hogy a borderline miatt sosem tudott hosszabb ideig állandó munkahelyen elhelyezkedni, társtalanul élt, és arra sem volt kilátása az őt gúzsba kötő érzések miatt, hogy bizalmas barátokkal vegye körül magát, akikre támaszkodhat. Így ír a mostani állapotáról, és én bízom benne, hogy végleg sikerül leküzdenie a betegséget:
"Időközben elmúltam harminchat éves, és már annyira megismertem magam, hogyan működök a különböző helyzetekben, hogy nemigen érnek meglepetések. Ezt úgy írom, mintha én már túl lennék mindenféle nyavalyán, de nem így van. Természetesen küszködök még sok tünettel, problémával, a hozzáállásom az, ami leginkább változott. Elfogadom a saját dilijeimet és teljes apátiában vállalom is őket. Nem én akartam így, csak belefásultam az önsajnálatba, és már unalmas lett a titkolózás is. A fene egye meg, hát ez vagyok. Érek annyit, mint bárki más, múlóban az önbizalomhiányom is, kopik az álarcom. Beleuntam a betegségbe, nem törődöm vele. Nincs bennem indulat, sem harag, elvesztettem az érdeklődésemet a saját nyavalyáim iránt."
Még egy könyvet szeretnék ajánlani a végén. Illetve kettőt. Mindkettőt Koncz Orsolya írta (számomra egyébként kísérteties volt az egyezés, mert Zsike családneve megegyezik Orsiéval, és legjobb tudomásom szerint semmi közük egymáshoz). Az elsőben Orsi drogproblémáiról vall őszintén napló formájában, a később megjelent könyvében pedig részletekbe nyúlóan mesél személyiségzavaráról. Ennek az írásnak a Hullámvasút címet adta, és ezzel jár talán legközelebb az igazsághoz, borderline-nak lenni a hullámvasúton való üléshez lehet hasonló. Még belegondolni is rossz, ki szeretne ennyi ideig egy ilyen mozgó valamibe szíjazva lenni? 
Azért ne gondoljuk, hogy ezek a betegek nincsenek tudatában, mit jelent az állapotuk. Mindig meglep, milyen jól látják a lelki betegségekkel küzdők a saját helyzetüket, amiből nem tudnak kitörni. Évekkel ezelőtt jelöltem be az következő részt Orsi naplójában, ami érdekes adalékot jelent annak megértéséhez, hogy miért is betegszik meg ennyi ember lelke manapság, holott a jólétnek, a lehetőségek széles választékának sokkal boldogabbá kellene minket tennie. Vagy nem? 
Ezzel az idézettel zárom a mai bejegyzést, sokat mondó: "A civilizáció mellékterméke egyébként az is, hogy én itt ülhetek és gondolkodhatok ezeken a magasröptű dolgokon. Talán ha nap mint nap meg kellene védenem magam a természet erőivel szemben, és az aznapi betevő előteremtésén dolgoznom, egyrészt nem lenne időm azon spekulálni, hogy vajon van-e értelme a létezésnek, másrészt talán tényleg élnék. Akkor folyamatosan tudatos és éber lennék. De így csak ellustul, elpuhul az elme és a test. Civilizációs betegség tehát a civilizációs betegségen való töprengés is."

Kérdések: 
Ismersz borderline-os embereket? Mit gondolsz, hogyan tudnál segíteni ezeken az embereken, tudnád-e vajon támogatni őket valamiben? Mennyire közismert hazánkban ez a fogalom, te hallottál róla ezelőtt?

2014. január 1., szerda

Félre fogadalmak, gyertek célok!

Ma egy éves lett a blog: pont annyi bejegyzés született benne tavaly, ahány évet számlálok. Véletlenül alakult így, és eredetileg sokkal többet terveztem írni, de másképp lett, és ez sem baj. Hálás vagyok minden olvasóért, aki betér ide. Az is jó érzés, hogy sokan voltatok bátrak megjegyzések formájában is leírni a gondolataitokat még rázós témák esetében is. Ti, akiket ismerek egész jól, és ti is, akikkel sosem találkoztam még, de megtiszteltetek a bizalmatokkal. Nagy köszönet érte!
Újévkor a legtöbben nagy fogadalmakat tesznek, óriási változtatásokra szánják el magukat az életmódjukkal, kapcsolataikkal, szokásaikkal kapcsolatban. Nem túl sikeres vállalkozás ez, az újévi fogadkozások általában kérészéletűek, egyébként sem biztos, hogy egyes évfordulókhoz vagy jeles napokhoz kellene kötnünk legfontosabb döntéseinket. Eleve belénk lesz programozva a meg-kell-csinálnom nyomasztó érzése, ami végül meghiúsítja a kivitelezést, vagy a halogatás tevékenységébe csap át. Az pedig megint csak a kudarc kezdete, pepitában. Így jártam a bloggal én is, mert nem körvonalaztam, mi is a célom vele. A segítés és információ átadása hívta életre, ez nyilvánvaló volt. De több téma volt a levegőben, melyek aztán "maradtak a fiókban".
A tapasztalatom most az, hogy hasznosabb konkrét célokat megfogalmazni, kicsiket első körben, amelyek a személyes fejlődésünket szolgálják, és amitől bölcsebbek, magabiztosabbak, elégedettebbek leszünk. Ezek segítenek a nehezebb feladatok végrehajtásában is. Boldogságról most szándékosan nem beszélek, egyetértek ugyanis azokkal, akik úgy gondolják, kevésbé tartós állapot, mint a belső békéé, a nyugalomé. Nagyon furcsa egyébként, hogy az emberek jórészt a fizikai síkon megjelenő dolgokra koncentrálnak a célok meghatározásánál, arra, hogy mit akarnak elérni munka, sport, hobbi területén. Azonban sokkal ritkábban hallani, hogy valaki az érzései között szeretne rendet rakni, vagy az életét hátráltató káros lelki tényezőktől akarna megszabadulni, esetleg egy rossz tulajdonságát levetkőzni, ami zavarja - tudatosan. Ez utóbbihoz igyekszem mankót adni ezekkel az írásokkal.
A célok kitűzésénél nem elég csak a vágyak szintjén az ábrándozásnál megmaradni (bár az se egy utolsó elfoglaltság, ha aztán tettel párosul), mert azok nagy valószínűséggel örökre vágyak maradnak. Jó szolgálatot tehet egy papírdarab vagy egy füzet lapjai, ezeket mostanában én is gyakran előkapom különböző helyekről, bár még mindig nem elégszer. Valamire gondolni, kifundálni, néha visszatérni rá gondolatban is jó, de valóság inkább abból lesz, ami testet ölt, amiről részletesebb terv jön létre. Mikor leírok valamit, és látom, hogy néz ki, kialakul bennem egy érzés, hogy akarom-e, tetszik-e az adott dolog. Pár nap múlva újra meg lehet nézni, ízlelgetni, barátkozni vele. És ha mégsem válik valósággá, lesz egy lenyomata legalább. Évekkel később érdekes lesz szembesülni azzal, mi is volt az elképzelésünk egy adott életszakaszban. Bizony nagy meglepetések érhetnek, de azok is mi voltunk. 
Az utóbbi időben sokféle társasjátékban vehettem részt, más-más társaságokban. Többségük önismereti volt, és nagyon élveztem őket. Az egyik játékban (EGO névre hallgat) a naplóírásra kérdezett rá a feladat. A kártyát húzó férfi felkiáltott: "Te jó ég! Szerintetek van még valaki, aki ilyesmire pazarolja az időt, hogy naplóírás?" Rájöttem, hogy milyen sok értékes emléktől és érzéstől fosztjuk meg magunkat, ha nem rögzítjük őket valamilyen módon. Erre a legkézenfekvőbb módszernek a gondolatok lejegyzése tűnik. A memóriánk olyan hamar kidob magából mindent, amit feleslegesnek ítél! És milyen kár érte! A személyiség fejlődéséhez nagy mértékben hozzájárulhat az írás. És akkor működik a legjobban, ha ezt is konkrét céllal teszed.
Ma aztán ezen felbuzdulva elkészítettem a tavalyi évem öröm- és bánatnaplóját. Beleírtam havi lebontásban azokat az eseményeket, találkozásokat, élményeket, amelyekre feldob visszaemlékezni, és a veszteségeket is összegeztem őszintén. Abból is akadt néhány, köztük meglehetősen kellemetlenek, szorongást keltőek is. De ahogy méregettem a kész listát (nem lett összefüggő szöveg, és az nem is baj), észrevettem, hogy az örömteli dolgokból, még ha sokkal kisebb horderejűeknek is tűntek első ránézésre, lényegesen több volt. Még úgy is, hogy ez nem volt egy kiemelkedően jó év, sőt. Sok betegség, gyász és kudarc érte a környezetem.
Be kellett látnom, hogy hajlamosak vagyunk alábecsülni a hétköznapi boldog perceket. Mert szinte mindig valami grandiózus dolog jut eszünkbe, ha arról van szó, hogy mitől vagyunk képesek igazán elégedettnek érezni magunkat. Valljuk be, ilyen pillanatokból nincs és nem is lehet túl sok egy ember életében, ezért érdemes a kisebb örömöket és sikereket egy csokorba szedni, ebből lesz majd az elégedettség, a meggyőződés, hogy alapjában véve egész jól mennek a dolgok.


Néhány nappal ezelőtt egy újabb bensőséges élményben volt részem. Talán nem tévedek nagyot, hogy a társaság többi hat tagja is hasonlóképp érzett, ahogy belemelegedett a játékba múlt vasárnap. A Relativity társasjátékot próbáltuk ki, ami nem olyan régóta elérhető, magyar fejlesztésű, alapvetően az érzelmi intelligenciát fejlesztő, önismereti társas. Izgalmas kaland! Mint minden ilyen játékban, a titoktartás itt is köti a résztvevőket, így engem is. Nem áll szándékomban megosztani konkrét részleteket, de mindenkit biztatok, hogy próbálja ki az élményt, sok hasznos felismerés birtokosa lehet. Amiről viszont mesélhetek, hogy mely szavak tértek vissza újra és újra, amelyek akár a 2014-es évre is jellemzőek lehetnek, a Relativity egyes kártyái kapcsán megfogalmazott tanulságok tehát:
  • élmény: tudatosan törekedni kell arra, hogy megéljük mindet, jót és rosszat egyaránt, ne csak hagyjuk megtörténni a dolgokat, hogy aztán még abban a minutumban még az emlékük is az enyészeté legyen
  • rejtőzködés: jöjjünk ki a fényre! Ha soha nem mutatjuk meg magunkat másoknak úgy, amilyenek igazán vagyunk, senki nem fog megismerni, és nem adjuk meg még az esélyt sem arra, hogy értékes, őszinteségen alapuló kapcsolataink legyenek, akár családi, akár baráti, akár partneri viszonyról is legyen szó
  • remény: ha ez nincs, az egyenes út a depresszióhoz, és bizony, dolgozni kell rajta, hogy ne hunyjon ki! Személyíségfüggő is, ki mennyire reménykedő típus, de egy biztos: ez az, ami nélkül szürke lesz és lehangoló az élet. Egy kis kapaszkodónak mindig kell lennie, az visz tovább...
  • egyszerűsítés: sokszor túlbonyolítunk dolgokat, amitől szenvedünk, ami megnehezíti a mindennapokat. Ugyanazon téma napokig-hetekig-hónapokig való rágcsálása vagy a felette való kotlás helyett elkél néha egy kis spontaneitás, kalandra fel! 
  • különbözés: nem biztos, hogy attól lesz valaki boldog, hogy beáll a sorba és a megfelelési vágynak engedelmeskedve illeszkedik be a környezetébe. Merj más lenni, bátor és merész!
  • nagyság: fejezd ki, ha valakire felnézel, tiszteled vagy becsülöd azért, amit elért vagy amiből fel tudott állni... olyan ritkán adunk egymásnak az önbizalmat növelő visszajelzéseket, pedig ezek valójában apró építőkövei lehetnek az egészséges énkép néha napján azért düledező vagy megingó várának is!
  • közösség: tartozni valahová nagyon felemelő és erőt adó érzés. Ugye, tudod milyen? Még felnőtt korban is érdemes törekedni rá, hogy minél több értékes közösség tagjai legyünk, ahol bátorítást kapunk, ahol akár a flow élményét is átélhetjük egy közösen végzett tevékenység során (a flow-ról egy korábbi, elgondolkodtató bejegyzés: ITT), egy csoportban lenni, ahol megosztható gond és öröm. Kevés ember érzi magát komfortosan, ha magányos. Most egyre inkább úgy látszik, hogy a világ robajától kicsit távol kerülni csak úgy lehet, ha egy elfogadó közösség része vagyunk.

Kérdések:
Mi lesz más, mint tavaly? Az élet mely területén szeretnél áttörő változásokat? Ha írnál (netán tényleg meg is írod) a saját, külön bejáratú öröm- és bánatnaplód/listád az előző esztendőre, melyik oldalon szerepelne több pont?